Miért is hallgatnék? Markó Attila az igazságügyi törvények módosításairól


-A A+

„Akárhányszor feltesszük a kérdést, hogy milyen igazságszolgáltatást akarunk, mindig jusson eszünkbe az egyedüli helyes válasz: IGAZSÁGOSAT” – írja az igazságügyi törvények módosításairól Markó Attila. A Mikó-ügyben elítélt volt RMDSZ-es képviselő portálunkhoz eljuttatott álláspontját alcímezve közöljük.

Éles és érzelmektől fűtött vita zajlik immár jó ideje az igazságügyi törvények (igazságügyi szervezetrendszer, Btk. és büntető eljárási törvények) módosítása körül. Sokáig hallgattam. Talán túl sokáig is. Három éve külső szemlélőként figyelem a történéseket, és elszomorít. De nem tudok tovább hallgatni. Vállalom, hogy hozzám fogják majd vágni: érintettek véleménye nem mérvadó.

Milyen igazságszolgáltatást akarunk?

Azt is vállalom, hogy sokan lekorruptoznak, vagy legyintenek, hogy „ha annyira ártatlan, akkor miért nem áll bíróság elé, hogy tisztázza önmagát”. A gond csak az, hogy ennek a cirkusznak épp az a legkárosabb következménye, hogy egyáltalán ilyen megbélyegzések, vélemények megnyilvánulnak. Mert hát az igazságügyi törvények módosításának ilyen stílusú vitája épp azt erősíti meg a közvéleményben, amit valójában ezeknek a módosításoknak megszüntetniük kellene: az általánosítások révén a megalapozatlan és bizonyítatlan vádak elburjánzását, a „mindenki már eleve bűnös” típusú hozzáállást. Vitathatatlan, hogy igen jelentős a korrupció Romániában. De ez messze távol áll attól, hogy mindenki eleve korrupt, és bilincsbe kell verni, akit a környezete – alapvetően a média hathatós hozzájárulásával – annak vél.

Jogász vagyok ugyan, de nem jogászkodni akarok most. Csak egy egyszerű kérdést teszek fel minden vitatkozónak: milyen igazságszolgáltatást akarunk? Ha most egy hatásszünetet tartok, akkor ezalatt temérdek sok válasz születik meg a legtöbb ember fejében. Válaszok, amelyek a tüntetésekkel és mocskolódásokkal teli vita által befolyásoltan mind eltérnek a helyes választól: olyant, amely becsukatja a gonoszokat. Olyant, amely kiirtja a gazembereket. Olyant, amely megtisztítja a parlamentet. Olyant, amely...

Á, dehogy! A helyes válasz egyetlen: olyant, amely igazságos!

A fesztiválbelépőktől a kártérítési ügyekig

Ha körülnézek Horváth Anna, Antal Árpád, Ráduly Róbert, Nagy Zsolt (és hadd ne soroljam) háza táján, akkor mindent látok, csak ezt nem. De mivel nem ismerem annyira ezeket az ügyeket, hogy érdemben és dokumentumokkal alátámasztva kivesézzem őket, így inkább saját ügyeimből mazsolázva fogok az igazságügyi törvények módosításáról véleményt mondani. De addig is: igazságos-e az az igazságszolgáltatás, amely megfoszt valakit a védelemhez való alapvető jogától azáltal, hogy megtagadja egyes bizonyítékokhoz való hozzáférést a vádlott számára (Nagy Zsolt)? NEM.

Igazságos-e az az igazságszolgáltatás, amely nemzetbiztonsági lehallgatást rendel el egy olyan befolyással való üzérkedési ügyben, amelyben semmilyen bizonyíték nem támasztja alá a törvényi tényállás által megkövetelt kapcsolatot egy hivatali cselekmény (engedély) és annak vélt „ára” (50 fesztiválbelépő) között (Horváth Anna – nb: állítás van, bizonyíték nincs)? NEM. Nem folytatom.

Azaz folytatom. Vegyük sorra a velem történteket. Létezik-e a bírónak olyan törvényes lehetősége, hogy egy ügyben olyan cselekményért ítéljen el valakit, amivel soha nem is vádolták (Mikó-ügy jogerős döntése)? NINCS. Figyelem, nem a cselekmény bűntetőjogi besorolásáról beszélek, ez lehetséges a még hatályos jog szerint. Hanem arról, hogy a vádirat szerint azzal követtem el hivatali visszaélést, hogy tévesen állapítottam meg a református egyház tulajdonjogát. Ezzel szemben a jogerős döntés nem vitatja a tulajdonjogot, de szerinte azzal követtem el ugyanazt a hivatali visszaélést, hogy nem kaptam meg egy olyan dokumentumot, amely nota bene kezdettől fogva része a periratnak. Rendben van ez? NINCS. Védekezhettem ezzel szemben? NEM. Vélelmezhető-e számomra láthatatlan helyről érkező szándékos beavatkozás az ítélet ilyen irányú alakításába? IGEN. Felelősségre vonható-e a bíró egy ilyen égbekiáltó ferdítés miatt? NEM.

Aztán a kártérítési ügyek mindezt csak tetőzték és megerősítették. Felelősségre vonható-e az az ügyész, aki kezdeményezi előzetes letartóztatásomat egy olyan ügyben, amelyben épp az általa összeállított nyomozati anyag bizonyítja, hogy nem vettem benne részt? NEM. Felelősségre vonható-e ugyanaz az ügyész, aki – miután szembesül ezzel a ténnyel – ezt követően négy hónapig nem hajlandó ejteni a vádat, mindaddig, amíg új ügyet nem kreál? NEM. És ezek csak a kirívó esetek. Mindezek után egyetlen kérdés marad: lehet-e bízni egy ilyen alapokon nyugvó igazságszolgáltatásban? NEM.

Van bőven, amit korrigálni

És most vissza a jelenbe. Adottak a hatályos igazságügyi törvények, amelyeknek igazságossága bizonyos helyzetekben igencsak megkérdőjelezhető. És nem csak morális értelemben, de jogi értelemben is. Ha csak az Alkotmánybíróságnak arra a nem kis számú döntésére gondolunk, amelyek ezeknek a törvényeknek egyes rendelkezéseit alkotmányellenessé nyilvánítják, máris rájövünk, hogy van bőven, amit korrigálni. Az ártatlanság vélelme, az egyes eljárások jogossága, az egyes bűncselekmények helyes és törvényes értelmezése nem képezheti érzelmi megközelítés tárgyát.

Lehet vitatkozni – és kell is – azon, hogy egy köztéri kamera felvétele használható-e bizonyítékként (szerintem igen). Lehet vitatkozni – és kell is – hogy egy törvényes eljárásban átvizsgált számítógép adatai felhasználhatók-e az eredeti vádon túl is (szerintem igen). De minden kétséget kizáróan kötelező beépíteni a büntető jogszabályokba az Alkotmánybíróság vonatkozó döntéseit! Ahogy tenni kell azért is, hogy a nyomozati eljárástól a jogerős döntésig érvényesüljön maradéktalanul az ártatlanság vélelme, hogy mediatikusan már eleve ne akasszanak fel mindenkit, akiről az ügyészség „pe surse” kiszivárogtatja a nyomozati anyag egyes elemeit – miközben engem írásban megfenyített az ügyészség, amikor nyilvánosságra hoztam az általuk összeállított dossziéból a saját ártatlanságomat minden kétséget kizáróan bizonyító iratokat a Bica-ügyben.

Nyilván azért is tenni kell, hogy ne létezzenek többé titkos protokollumok a nyomozati szervek és a titkosszolgálatok között. Hagyjuk a mítoszt: nem a protokollumok léte a kérdőjeles (esetenként, különösen az államrend vagy emberiesség elleni bűncselekmények, terrorizmus esetén ezek létjogosultsága akár indokolt is lehet), hanem azok titkossága, illetve az, hogy ezek mögé bújva gyakorlatilag egyfajta szekus-ügyészi „szakma” alakulhat ki olyan esetekben is, amikor ez távolról sem indokolt, lásd nemzetbiztonsági lehallgatások még olyan esetekben is, amelyek még ha bűncselekménynek minősülnének is, de semmi közük a nemzetbiztosághoz.

A hatalmi ágak szétválasztása egy másik olyan alapelv, amelynek védelmében fel kell lépni. Tetszik vagy sem egyeseknek, az igazságszolgáltatást a bírói hatalom valósítja meg, ennek pedig nem része az ügyészség! Az ügyészség, mint az állam bűnüldöző szerve a végrehajtó hatalom része, és mint ilyen, az állam büntetőpolitikáját hajtja végre. De nem szolgáltat igazságot, csupán az igazságszolgáltatás eljárásában a vádlottal szemben oppozábilis vádat képviseli. Akkor működik jól, ha az általa képviselt vádat az igazságszolgáltatás, mint tőle (is) független hatalmi ág ítélettel megerősíti.

A hivatali visszaélés a korrupcióellenes ügyészség közkedvelt játékszere, hisz egy pontos értelmezés hiányában szája íze szerint húzhatta rá bármire. Egy idő után épp a legkevésbé defineált tényállási elem, a „mod defectuos” vált közkedveltté, hiszen a „téves” hivatali cselekmények széles és szubjektív értelmezésére adtak lehetőséget. Nem véletlen, hogy az Alkotmánybíróság döntése helyre teszi a dolgokat, amikor kimondja, hogy a „téves” cselekedet nem lehet szubjektív megítélés tárgya, az törvényi szintű jogszabályban foglalt kötelezettség megszegését kell hogy feltételezze.

Vegyük ismét a kártérítéses lopások ügyét, amelyben egy többtagú bizottság hagyja jóvá a kártérítéseket. A kártérítési eljárásban törvényi kötelezettsége a felértékelőnek van, akinek szakmai és törvényi kötelessége a kár megállapítása, kiszámítása a nemzetközi felértékelési standardok szerint. Amennyiben ezt törvényellenesen teszi, azaz szándékosan más összeget állapít meg, akkor ez bűncselekmény. Amennyiben ehhez a szándékos félreszámításhoz csúszópénz is társul, amelyben egy vagy több bizottsági tag is érintett, akkor ez szintén bűncselekmény.

Törvényi kötelessége van továbbá annak a kormányalkalmazottnak, akinek kötelező feladata a felértékelések szakmai ellenőrzése, és aki a bizottság számára ennek alapján jóváhagyó vagy elutasító javaslatot tesz. Amennyiben ez az ellenőr szándékosan elfogadásra javasol egy kártérítést, amiről hivatali kötelességéből fakadóan tudja, hogy az helytelen, akkor ezzel bűncselekményt követ el.

Büntetőjogilag felelős tehát a felértékelő, az ellenőr, és mindazok a bizottsági tagok, akik ebben közrejátszodtak, csúszópénz ellenében vagy anélkül. De nem követ el bűncselekményt az a bizottsági tag, aki ezekről a törvénytelenségekről nem tud, nem tudhat – ez még a hatályos törvények szerint sem bűncselekmény, és ezt az Alkotmánybíróság döntése csak megerősíti.

Megszűnik-e a büntetőjogi felelősségrevonás az ilyen esetekben? IGEN. Helyes-e az az állítás, hogy a DNA-nak a módosítások következtében számos ügyben ejtenie kellene a vádat? IGEN. De jogos-e, természetes-e, helyénvaló-e ez? HÁT PERSZE, HOGY IGEN!

Sokminden lehet aggasztó az igazságügyi törvények módosítása kapcsán, de az Alkotmánybíróság döntéseinek beépítése nem lehet az.

És akárhányszor feltesszük a kérdést, hogy milyen igazságszolgáltatást akarunk, mindig jusson eszünkbe az egyedüli helyes válasz: IGAZSÁGOSAT.

Akár hallgatok, akár nem, az én igazam nyilvánvaló. Az már nem, hogy otthon megszerzem-e valaha.








EZT OLVASTA MÁR?

X