Hetvenöt évvel ezelőtt, 1943 áprilisában kezdődött a varsói lázadás, amely a második világháború legnagyobb zsidó ellenállási kísérlete volt. A felkelőknek a lengyel ellenállás nyújtott segítséget.

„Nincs igazság a világban” – írta egy, a nácik fogságában éhezve sínylődő kislány a naplójában – „nem hogy a gettóban.” A holokauszt zsidó gettóiban az élet valóban kínszenvedés volt. Lengyelország 1939-es német lerohanása után itt és Európa más részeiben is elkezdték gettókba szorítani a zsidóságot.

A németek utasításait a Zsidótanács (Judenrat) hajtotta végre, miközben próbálta az életet elviselhetőbbé tenni. Az embertelen körülmények ellenére az emberek ingyenkonyhákat, iskolákat üzemeltettek, újságokat adtak ki, még koncerteket is rendeztek.

A külvilág nem sokat tehetett. A fal másik oldalán élő embereknek halálbüntetés terhe mellett tilos volt ételt vinni a zsidóknak. A bent élők ennek ellenére minden erejükkel igyekeztek túlélni. Kevés fogalmuk volt arról, mire készültek velük a nácik, és legtöbbjük csak reménykedett, hogy sikerül túlélnie addig, míg Németország el nem veszíti a háborút, és valaki fel nem szabadítja őket.

A náci vezetés 1942. január 20-án a berlini Wanseeben tartott konferencián határozott a zsidók tervszerű megsemmisítéséről, amit cinikusan végső megoldásnak, „endlösungnak” neveztek. Megkezdődött a gettók felszámolása, lakóik deportálása a haláltáborokba.

Napi fejadag: 184 kalória

1942-ben a nácik elkezdték a gettók falain belül élők módszeres kiirtását. Némelyik gettót, különösen a Szovjetuniótól elfoglalt területeken lévőket, „megsemmisítő gettókká” alakították, az embereket egyszerűen kirángatták az utcára, majd lelőtték. Más gettók lakóit Auschwitzba és hasonló haláltáborokba küldték, elgázosították és elhamvasztották őket.

Európa legnagyobb gettóját 1940 októberében Varsóban hozták létre. A 307 hektáros területen – amelyet három méter magas fallal, rajta egyméteres szögesdróttal vettek körül – félmillió ember zsúfolódott össze, egy szobában akár 20 ember is lakott. Kevés volt a víz, az áram és a fűtőanyag, gyakoriak a járványok. A hivatalos fejadag napi 184 kalóriának felelt meg, így a családok sokszor rejtegették a holttesteket, hogy felvehessék a nyomorúságos élelemadagot. 1941 januárja és 1942 júliusa között 75 ezer zsidó halt éhen vagy pusztult el betegségek következtében, a hullák az utcákon hevertek.

Varsóból 1942. július 22-étől indultak naponta a szerelvények, három hónap alatt 275 ezer embert szállítottak el, közülük 254 ezren Treblinka gázkamráiban végezték. Az SS-csapatok a gettó utcáin hatezer embert lőttek le, százak – köztük a Judenrat elnöke, Adam Cziernakow – öngyilkosságot követtek el. Amikor a deportálásokat ősszel leállították, a varsói gettóban alig 60 ezer zsidó maradt.

Az ellenállás szervezete: a Zsidó Harci Szövetség

Amikor egyre több hír kezdett terjedni végső sorsukról, a gettóba zárt zsidók közül néhányan megpróbáltak fellázadni. Illegális mozgalmak szerveződtek, de a különböző irányzatok sokáig nem hangolták össze tevékenységüket.

1942. december 1-jén aztán megalakult az ellenállás egységes katonai szervezete, a Zsidó Harci Szövetség (ZOB) Mordechaj Anielewicz, Marek Edelman és mások vezetésével, valamint az egyes csoportok között egyeztető Zsidó Koordinációs Bizottság. A ZOB irányítása alá kb. 750-800 fegyveres tartozott, és kapcsolatot épített ki a lengyel ellenállás különböző szervezeteivel.

Európa-szerte törtek ki gettófelkelések. A leghíresebb a varsói gettófelkelés volt, amely voltaképpen 1943 januárjában kezdődött, de csúcspontjára 1943. április 19-étől, Pészah napjától jutott el, amikor a német SS erői megpróbáltak behatolni a gettóba, de a támadásukat visszaverték. Négy napon keresztül volt látható az egyik házon a felkelők által kitűzött fehér-piros lengyel nemzeti és a Zsidó Katonai Unió kék-fehér zászlaja.

A páncélozott csapatszállító járművekkel és harckocsikkal, valamint lángszórós szakaszokkal megerősített SS-alakulatok április 25-én felgyújtották a gettót, és átfogó támadást intéztek a kétségbeesetten védekező felkelők állásai ellen.

Az öldöklő közelharcban rengeteg felkelő elesett – a foglyul ejtett zsidókat azonnal agyonlőtték –, ennek ellenére sem sikerült felszámolni az ellenállást.

Május elején már hatezer SS-katona ostromolta az egyre kisebb területre visszaszoruló védők állásait, a harcok a lebombázott épületek romjai között tomboltak. Május 7-én az SS körbekerítette a ZOB parancsnoksági épületét, de többszöri roham ellenére sem tudta bevenni. A német parancsnok ekkor harci gáz bevetését rendelte el, és csak a gáztámadással sikerült megtörni az ellenállást.

A későn jött szabadság

A május 16-áig tartó felkelés a gettó tervezett felszámolását megelőzően, annak megakadályozásáért tört ki, zsidók és lengyelek együttműködve küzdöttek a zsidók haláltáborokba szállításának megakadályozásáért.

Bármilyen keményen is küzdöttek azonban, nem tudták visszatartani a náci hadigépezetet. A varsói gettó nagy részét egyszerűen felgyújtották, a túlélőket összegyűjtötték, és Treblinkába, a holokauszt egyik legbrutálisabb haláltáborába szállították.

A varsói gettófelkelés az első tömeges megmozdulás volt a náci megszállás ellen Európában, amely súlyos presztízsveszteséget okozott a náciknak. A harcok 29 napja alatt pár száz felkelő szállt szembe több ezer, a fegyverzet terén is hatalmas túlerőben lévő nácival.

1944 és 1945 folyamán a táborokat és gettókat felszabadították a szövetségesek (Treblinka még 1943 folyamán egy rablázadás alkalmával gyakorlatilag megsemmisült), az ott lévők pedig megmenekültek. Milliók számára azonban mindez már túl késő volt.