KISEBBSÉGBEN: Hatvan év után is nyitott kérdés: A Gazda halott!?


-A A+

Cseke Gábor olvasónaplója

Már nem emlékszem, sírtam-e akkor, de hogy meg voltam rendülve, az egyszer szent. Hogy is ne lettem volna, amikor egész környezetünk, iskolától az otthonig tele volt tapétázva a nagy Sztálin portréival, gondolataival, szellemére utaló szimbólumokkal? Rajzkészségemet azzal próbálgattam egy-egy kósza papírlapon - de olykor tankönyveim margóján is - lemérni, hogy Sztálin-portrékat rajzoltam ceruzával, lehetőleg profilból, mert úgy könnyebb volt elkapni a lépten-nyomon kifüggesztett, jóváhagyott arcélet a dús bajusszal. Igaz, iskolás gyermek voltam, de nem láttam környezetemben senkit - pontosabban nem emlékszem ilyen jelenetre -, hogy valaki örömtáncot lejtett volna a hírre, hogy meghalt a Generalisszimusz.  1953-at írtunk, március 5-ét. (Te jó ég - azóta úgy lepergett hatvan év, mint egy!)

Akkoriban még nem voltam újságolvasó, nincsenek emlékeim arról, miként jelentkezett a megrendítő esemény a korabeli sajtóban, mi volt az, ami átjöhetett a szigorúan ellenőrzött sajtó szűrőjén. A napokban régi fotókat, nyomtatványokat gyűjtő jó barátom megajándékozott néhány újság példányával a negyvenes-ötvenes évekből. Közöttük az egyik az Ifjúmunkás című hetilap 1953. március 11-i száma.

(Ez az az esztendő, amikor az Ifjúmunkás Szövetség Országos Hetilapjaként meghatározott lapot a hatodik évfolyam kelős közepén megszüntetik, s 1957-es újraindításakor már könnyebben kezelhető, tabloid formában jelenik meg. A szóban forgó szám még lepedőnyi 4 oldal...)

A lapszám bal felső sarkában ceruzával írták fel: Cam. Cult. Valea, ami azt jelenti, hogy a példány a tekerőpataki kultúrotthon (Căminul Cultural Valea Strâmbă) tulajdonát képezte, de látszik rajta, hogy soha nem volt befűzve valamilyen gyűjteménybe, hanem négyrét hajtogatva, az időbe belesárgulva várta feltámadását, amely ím most általam – elérkezett.

Egy letűnt világba lépő időutas kíváncsiságával hajtogattam szét a lapot... Elsőnek is megpróbáltam visszalépni abba a tudatállapotba, amiben akkoriban lehettem, hogy ne a mai eszemmel ítéljem meg a nagyrészt szövegekből tákolt lapösszeállítást.

Mindjárt meg is állapítottam, hogy az eseményről nem ebből az újságból szereztem volna első kézből tudomást, hiszen az Ifjúmunkás korábbi száma épp aznap jelent meg - tehát semmiképpen nem számolhatott be róla! -, amikor vezérünk, Sztálin az „utolsó csepp vérét” is feláldozta a munkásosztály, a világforradalom ügyének... (Ebben egy szemernyi gúny sincsen, hiszen egy héttel később, amikor már az újság a halál és a gyász, a temetés és az ezzel járó ceremóniák négy oldalra bezsúfolt krónikáját és dokumentumait hozza, a következő Sztálin-idézettel vigasztalja olvasóit: „Ne kételkedjenek abban, elvtársak, hogy... kész vagyok odaadni a munkásosztály ügyének, a proletárforradalom és a világkommunizmus ügyének minden erőmet, minden képességemet és ha kell, minden csepp véremet, az utolsó cseppig.”)

Olyan hát ez a szám (megjelenési dátuma: 1953. március 11.), mint egyfajta enciklopédia, amelyben mindenki megkapja a magáét: a lapot irányító szervek viszontláthatják azokat a szövegeket, amiket jónak láttak a szovjet vezér halálával kapcsolatban a Nép tudomására hozni (nem többet, de nem is kevesebbet), az olvasó pedig egy helyen hozzáfér mindahhoz, amit vele el akarnak hitetni.

Egy hatvan éves lapszám olvasata

Az első oldalt egy kb. 1 cm vastagságú gyászkerettel fogta körül, a belső oldalakon csak a Joszif Visszárionovics Sztálin teljes szélességben húzódó neve került gyászkeretbe. Összesen két kép teszi „mozgalmasabbá” a betűtengert: az első oldalon a közismert, „szembenézős” Sztálin elvtárs fogad bennünket, kifogástalan parancsnoki ruhában, A Szovjetunió Hőse aranycsillagával, de hajadonfőtt (ez az arcképe szerepelt azokban az években valamennyi tankönyvünk fedőlapja után közvetlenül), a harmadik oldal jobb felső sarkában pedig egy gyászszalagos Sztálin-portré előtt tisztelgő fiatalok látszanak, a következő aláírással: „A bukaresti Állatorvosi Intézet vörös-sarkában a hallgatók gyászőrséget álltak Sztálin elvtárs gyászkeretes képe előtt. A román hallgatókkal együtt Gin-Du-Nam és Csoj-Ben-Szen koreai ifjú hallgatók is őrséget álltak.” Az akkori idők mentségére hozható fel az a tény, hogy a nyomdatechnika korabeli romániai színvonala, ellátottsága miatt még ezt a képmennyiséget is túlméretezettnek ítélhetjük, hiszen míg a Sztálin-portré még csak-csak, addig a gyászoló ifjak és az ő vörös sarkuk szinte kivehetetlen, haszontalan helypocsékolás.

Az első oldal vezető anyaga, amely tudatja a szovjet kommunista párt valamennyi tagjával, a Szovjetunió valamennyi dolgozójával a lesújtó hírt, nem más, mint egyetlen nagy vigasztaló szöveg, amelyből az derül ki, hogy még egy ilyen nagy veszteség is tuti, hogy megerősíti a kommunistákat, az embereket, összébb tereli erőiket.

A portré alatti orvosi jelentés - az egyik legtárgyilagosabb az anyagok közül. A szöveget jegyző népes orvoscsoport - valamennyien derék akadémikusok és egészségügyi minisztériumi vezetők, akikről az ember feltételezi, tudják, mi a dolguk - annyira komolyan veszik a feladatukat és az olvasóközönség orvosi tudásszintjét, hogy mindenféle diagnosztikai műszavakkal teletűzdelt helyzetjelentésükben elmondanak tücsköt-bogarat a halál beálltának körülményeiről, amit végül is úgy lehetett csalhatatlanul felismerni, hogy „a légzés felületes és lényegesen szaporább lett, az érverés percenként elérte a 140—150-et, az érverés teltsége csökkent. 21.50 órakor J. V. Sztálin a növekvő szív-, ér- és légzési elégtelenség következtében elhunyt.” Az orvosi jelentés alatt még két igen fontos, magas szintű határozat kapott helyet: egy párt- és kormánydöntés arról, hová kerüljön a felravatalozott koporsó (természetesen a Vörös Téren levő mauzóleumba, Lenin szomszédságába!), illetve arról, hogy Leninnek és Sztálinnak, illetve a Kreml falánál eltemetett forradalmi vezetők maradványai részére Panteont emelnek, „a Szovjet Ország nagy emberei örök dicsőségének emlékművét”.

Ezzel át is fordíthatunk a 2. oldalra...

Pedig az első oldal csak amolyan bemelegítőféle volt az olvasónak, hogy szegről-végről elmélyülhessen az emberi mulandóság örök problémájában, különös tekintettel a Joszif Visszárionovics Sztálin halálára. Ha a szovjet párt és kormány levelet intézett tagjaihoz és dolgozóihoz, akkor ugyanezt a Román Munkáspárt tagjai és a Román Népköztársaság összes dolgozói is joggal várták el pártjuk, kormányuk és nemzetgyűlésük részéről.

Csakhogy az Ifjúmunkás Szövetség Központi Vezetősége sem ült tétlenül, papír és ceruza ott is villámgyorsan előkerült, s a szövetség minden tagja, a népköztársaság egész dolgozó ifjúsága részesülhetett abból, ami nekik kijárt: a szomorú haláleset fölötti elmélkedés és az önösszeszedés buzdító soraiból. Ez utóbbi levél (üzenet, felhívás, nyílt levél - a műfaj nincs leszögezve, úgy hogy akármelyik lehet ezek közül, sőt, ezeken túl is) természetszerűleg rövidebb a felnőtt társadalomnak szóló gyászlevélnél, de a kettő együtt becsületesen kiteszi a gyászkiadás második oldalának a teljes  bal felét. A másik fél oldalon, felül, a Pravda témába vágó vezércikkének fordítása kapott helyet (Sztálin halhatatlan neve örökké élni fog), amely az eddig már olvasott gondolatokat, jelszavakat, megállapításokat rakja új rendbe és változatokba, miként a kaleidoszkóp forgatásával a benne kirajzolódó ábrák is ugyanazon mozaikdarabokból raknak ki új és új szimmetrikus alakzatokat. Aki ezt a cikket elolvassa, újólag megerősödhetik ama hitében, hogy meghalt ugyan a Vezér, de a szelleme oly eleven, annyira behatolt a pártba és a tömegekbe, hogy a címben leszögezett állításhoz egyetlen percig sem férhet kétség.

Borisz Polevoj tudósít

Végül az oldal jobb alsó sarkában, mintegy a keret által szembetűnően kiemelve, Borisz Polevoj szovjet-orosz író, az Egy igaz ember története című, akkoriban igen divatos és sokat idézett, megfilmesített, népszerűsített stb. regény szerzőjének tárcája olvasható a Pravda 67. számából (Sztálin velünk van!), amely lényegében helyszíni tudósítás kíván lenni a nagy gyász mozzanatairól és dimenzióiról. Néhány idézettel ízelítőt adunk abból, hogy mit látott az ünnepelt író azokban a megrendítő órákban Moszkva utcáin, színhelyein.

„Besötétedett. Hideg este ereszkedett Moszkva utcáira és tereire. Kigyúltak a fények, de a forgalom nem ült el, emberáradat hömpölyög a város központja felé. Utcáról utcára nő az áradat, majd két hatalmas folyammá szélesedik. A Szakszervezetek Házának kapujában egyesül és megtölti a márványfolyosókat. Milyen meleg, szívből fakadó szavakat lehet itt hallani, a gyászoló emberek között!

- Ha lehetett volna meghosszabbítani az életét, én habozás nélkül odaadtam volna az enyémet.

-  Csak te? Sok millió ember megtette volna. (...)

A szovjet emberek búcsúzni jöttek. Ki ne jött volna el, hogy lerója utolsó kötelességét a nép boldogságának megteremtője iránt? Férfiak és nők, aggok és gyermekek, katonák és tábornokok. Minden korú és foglalkozású emberek. Egy fiatal anya karján viszi göndör hajú leánykáját. A ravatalhoz érve magasra emeli a gyermeket. Az anya azt akarja, hogy gyermekének egész életére emlékezetébe vésődjenek Sztálin vonásai (...)

Magas, szikár, görnyedt hátú háborús veterán közeledik. Már rég leszerelt, régóta a békés munkának szentelte magát, de a harcias bajusz és a katonai zubbony elárulják a volt harcost. Mellén kitüntetések csillognak. A koporsó előtt elszántan kiegyenesedik — a veterán utoljára üdvözli generalisszimuszát. Kemény vonásain két nagy, hívatlan könnycsepp gördül le.

A koporsót elborítják a virágok. A fal mellett koszorúk hatalmas tömege. Számuk óráról-órára növekedik. A teremben a gyászfátyolos csillárok alatt friss virágok illata árad szét. És ma tanúja voltam, hogyan járult egy kicsiny, de drága csepp a virágok hatalmas tengeréhez: az emberáradattal egy hároméves kisfiú lépett a terembe. Egyik kezével ijedten szorongatta édesapja kezét, a másikban egy szál virágot tartott, egyetlen vörös dáliát, ami talán az ablaka alatt virágzott. A ravatalhoz közeledve kérdően nézett apjára, majd kivált a menetből, apró léptével a koporsóhoz ment és félénken letette a virágot.

Ott fekszik most egy gyermeki szívnek ez a kis ajándéka az SZKP Központi Bizottságának és a szovjet Kormánynak a koszorúi mellett. (...)

A koszorúk feliratai a népek határtalan szeretetét tanúsítják a nagy Sztálin iránt.

A díszőrséget állandóan váltják. Részt vesznek benne a moszkvai pártaktíva képviselői, munkások, kolhozparasztok, tudósok, írók, a minisztériumok vezetői, a Szovjetunió Legfelső Szovjetjének és a szövetségi köztársaságok Legfelső Szovjetjeinek képviselői, a Szovjetunió Hősei, a Szocialista Munka Hősei, a Szovjet Hadsereg marsalljai és tábornokai, a haditengerészet admirálisai. (...)

A szovjet ember bárhol dolgozott, a szovjet föld bármily távoli vidékén élt, mindig érezte a sztálini gondoskodást, a sztálini szeretetet, az irányító sztálini kezet.

És íme, most, az Oszlopcsarnokban elvonuló mélységesen gyászoló emberáradatot követve, különös erővel érzed, hogy a szovjet emberek vezetőjük halálát nemcsak a nemzet, az emberiség fájdalmának tekintik, hanem mindegyikük saját személyes fájdalmának érzi; elvesztették azt az embert, aki a legdrágább volt számukra, aki legközelebb állt hozzájuk. (...)

És bár valamennyien nagy fájdalmat hordozunk szívünkben, a munkalendület — március hónap első napjaiban — számos moszkvai vállalatban megnövekedett, emelkedik az ésszerűsítő javaslatok száma. Az ország minden részéből ugyanazokat a híreket hozza a távíró, a rádió. A párt Központi Bizottsága és a Szovjet Kormány felhívására és buzdítására népünk, harcos és alkotó népünk, páratlan erővel magasztos emlékművet emel vezetőjének — a kommunizmus művét. (...)

... Éjfél van. Az emberáradat éppen olyan végtelen, mint nappal, mint tegnap.

A díszőrséget ismét Joszif Visszárionovics Sztálin harcostársai és tanítványai veszik át: G. M. Malenkov, L. P. Berija, K. J. Vorosilov, N. Sz. Hruscsov, N. A. Bulganyin, L. M. Kaganovics, A. I. Mikoján, M. Z. Szaburov, M. G. Pervuhin, M. N. Svernyik elvtársak.

... Éjszaka három óra. A szovjet emberek egymásután haladnak el J. V. Sztálin koporsója előtt.

Mikor Sztálintól búcsúzunk, különös erővel érezzük, hogy örökké élni fog...”

Az ilyen mesterművekre mondjuk azt, hogy „cseppben a tenger”. És hát el is hinném a szerzőnek (akiről nekünk tudni illik, hogy Kolozsváron is járt, méghozzá nem is egyszer: 1967-ben íróküldöttséggel érkezett, s akkor mesélte el, hogy 1944 őszén a kolozsvári szovjet parancsokságon dolgozott elhárító tisztként, alezredesi rangban), csakhogy kezembe került ám egy másik szovjet-orosz írónak 1955—1963 között írt műve is (Vaszilij Grosszman: Pantha rhei, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989), amely ha nem is az esemény hevében, de meglehetős időbeli közelségben osztotta meg olvasóival a Sztálin hirtelen halála okozta nagyszabású felbolydulást.

Vaszilij Grosszman nem hisz a könnyeknek

Érdemes a két beszámolót egymás tükrébe állítani..

„És március 5-én váratlanul elhunyt Sztálin. Ez a haláleset valósággal belerobbant a járási bizottság által gerjesztett népharag és népszeretet gépiessé vált lelkesedésének gigantikus rendszerébe.

Sztálin terven kívül hunyt el, az irányadó szervek utasítása nélkül. Sztálin Sztálin elvtárs személyes utasítása nélkül hunyt el. A halálnak ebben a szabadságában, kiszámíthatatlanságában volt valami dinamitszerű, az állam titkos lényegének ellentmondó. Az elmékben és szívekben zűrzavar támadt.

Sztálin meghalt! Egyeseket elfogott a szomorúság - egyik-másik iskolában a tanítók letérdepeltették a nebulókat, és térden állva, könnyeket ontva olvasták fel nekik a kormány közleményét a vezér elhunytáról. A hivatalokban és üzemekben rendezett gyászgyűléseken sokan hisztériás rohamot kaptak, zokogás, eszelős női kiáltások hallatszottak, volt, aki elájult. Meghalt a nagy isten, a huszadik század bálványa, és a nők zokogtak.

Mások viszont örültek. A falu, amely Sztálin vaskezének súlya alatt sínylődött, megkönnyebbülten sóhajtott fel.

A lágerek több millió lakója ujjongott örömében

... A fogolyoszlopok koromsötétben vonultak ki munkára. A tenger zúgását túlharsogta az őrkutyák ugatása. És egyszerre csak mintha sarki fény ragyogott volna fel a sorok között: Sztálin meghalt! A sok tízezer fogoly suttogva adta tovább egymásnak: 'Megdöglött... megdöglött', és a sokezernyi ember suttogása úgy zúgott, akár a szél. Sötét éj borult a sarkvidékre. A Jeges-tengeren azonban megtört a jég, és a tenger bömbölt.

Jó néhány olyan tudós és munkásember akadt, aki e hír hallatán a szomorúságot összekötötte azzal a vággyal, hogy örömében táncra perdüljön.

A pánik már akkor kitört, amikor a rádió közölte a jelentést Sztálin egészségi állapotáról: 'Légzés... vizelet... pulzus... vérnyomás...' A bálványozott uralkodó hirtelen felfedte elaggott, gyenge testét.

Sztálin meghalt! Ebben a halálban benne rejlett a sztálini állam természetétől annyira idegen szabad váratlanság eleme. Ez a váratlanság arra kényszerítette az államot, hogy megrendüljön, mint ahogy megrendült az 1941. június 22-én rászakadó váratlan katasztrófától is.

Emberek milliói akarták látni az elhunytat. Sztálin temetésének napján nemcsak Moszkva, hanem a megyék, a járások is a Szakszervezetek Háza felé igyekeztek. A vidéki teherautók oszlopa több kilométernyire nyúlt. A forgalom egészen Szerpuhovig megbénult, később pedig a Szerpuhov és Tula közti országúton is.

Sokmilliós tömeg hömpölygött Moszkva központja felé. Az emberfolyamok a fekete, jeges folyókhoz hasonlóan összeütköztek, széttörtek a kövön, gépkocsikat törtek-zúztak össze, vaskapukat téptek le csuklópántjaikról. Ezen a napon ezrek pusztultak el. Az a nap, amikor a cárt megkoronázták a Hodinkán, elhomályosult a földi orosz isten - a goribeli cipész ragyás képű fia - temetésének napja mellett.

Úgy tűnt, hogy az emberek az igézettség állapotában, a keresztényi, buddhista misztikus eleve elrendelés szellemében rohantak a pusztulásba. Mintha Sztálin, a nagy pásztor gyűjtötte volna össze elbóklászó juhocskáit, miközben holta után a véletlenség elemét kihagyta iszonyú tervéből.

Sztálin harcostársai, akik ülésre gyűltek egybe, a moszkvai rendőrség és a hullaházak jelentéseit elolvasva, összenéztek. Zavaruk azzal a számukra új érzéssel függött össze, hogy nem kell rettegniük többé a nagy Sztálin csillapíthatatlan haragjától. A Gazda halott volt."

Még mielőtt tovább lapoznánk az 1953-beli Ifjúmunkás Sztálin-féle gyászkiadásában, annak is 4 lepedőnyi oldalában, nézzük meg jól, hogy a két idézett író között miért akkora - ráadásul kibékíthetetlen - a szemléletbeli különbség. Elvégre mind a kettejüket hosszú időn át úgy tartották számon, mint a szocialista realizmus irodalmi alkotói irányzatának a markáns megtestesítőit, akik műveikkel hitelesítették a pozitív kicsengésű, előremutató, optimista írások alkotása iránti pártos elvárásokat.

Mind a két író cselekvően részt vett a második világháború nagy ütközeteiben, a szovjet hadsereg Berlinig tartó nagy menetelésében: Borisz Polevojról már elárultam, hogy elhárító tisztként követte az orosz csapatokat és Kolozsváron is járt (és azon kívül még mennyi helyen!), Vaszilij Grosszman pedig, Ilja Ehrenburggal együtt a legnépszerűbb haditudósítókként mindegyre a frontvonalban tartózkodtak 1941—1945 között. Csakhogy látnunk kell: Polevoj arra használja tapasztalatait, hogy háborús publicisztikai cikkgyűjteménye mellett (Belgorodtól a Kárpátokig, 1945) megírja kanonikus művét egy Alekszandr Mereszjev nevű vadászpilóta hősies akaraterejéről, aki egy légi ütközetben elveszítette mind a két lábát, de óriási önfegyelemmel, műlábbal is képes lesz repülőn végigharcolni az egész háborút. Az író, akit első könyvéért (Egy tetves emlékiratai, 1927) Gorkij is lelkesen megdicsért, „igaz emberéért” Állami Díjat kapott, akkoriban az elképzelhető legmagasabb szellemi kitüntetést a Szovjetunióban. Életútja egyenes volt tehát: a háború kitörésétől kezdve haláláig (1981) a Pravda különtudósítója maradt. Nem mellesleg, Polevojt bízzák meg azzal is, hogy Budapestről a Pravdát ekszklúzív tudósításokkal lássa el a hírhedt Rajk-perről...

A Vaszilij Grosszman bejárta szellemi kalandozás ennél jóval tekervényesebb és lépten-nyomon vargabetűket kénytelen leírni. Grosszman egyidős Polevojjal, ámde tőle eltérően, ő orosz-zsidó család sarja s egy idő után szinte törvényszerűen elérkezik oda, hogy önazonosságát felvállalva, lakkozás nélkül ábrázolja az oroszországi zsidóság tragédiáját a sztálini korszak idején. Amíg viszont idáig ér, ő is megírja a maga heroikus művét (Sztyepan Kolcsugin, 1937—1940), amelyben a forradalom előtti bányászsors kegyetlenségének hiteles rajzát nyújtja. A háború az ő számára fokozatos kijózanodást, eszmei katarzist jelent: élményei ráébresztik arra, hogy a szovjet hadsereg sziszifuszi hősiességét az ország vezetői többször is gyáván elárulták, az orosz nép valódi háborús veszteségeit nem is annyira az ellenség, mint inkább egy eszelős diktatúra és terror okozta. Az igaz ügyért című regénye még csak szordínós szintézise e meggyőződésnek, de máris ferde szemmel nézik az irodalmi ítészek és a közélet hangadói, eközben viszont ő már dolgozik két, később maradandónak ítélt, de csak a kelet-európai rendszerváltásokkal egyidőben napvilágot látó munkáján: a Pantha Rhei című esszén és az Élet és sors című nagyregényen, amelyben lemészárolt zsidó édesanyjának kívánt emléket állítani, mintegy vezeklésképpen; a befutott író ugyanis megmenthette volna édesanyját, amennyiben Bergyicsevbe, a keleti jiddis fővárosnak nevezett helységbe idejében vonatjegyet küld és elmenekíti onnan, de ezt annak idején elmulasztotta.

Nagyregénye és az esszé is érthetően fennakadtak a szovjet ideológia szűrőjén és kalandos úton jutottak el külföldre, ott is jelentek meg elsőként. Oroszul majd csak 1988-tól kezdve láthattak napvilágot. Nem egy kritikus a regényt a huszadik századi Háború és béké-nek tartja. Amíg ez a kérdés így vagy úgy eldől, annyi máris bizonyos: az 1964-ben elhunyt Grosszmann merész és ugyanakkor naiv előfutára volt mindannak, amit aztán Borisz Paszternák és Alekszandr Szolzsenyicin képviseltek és véghezvittek az egyetemes orosz irodalom rehabilitációjáért. Olasz nyelvű megjelenésekor az Il Giorno például ekként üdvözölte a regényt: „Az emberiesség és finomság, amellyel Grosszman 350 000 ember halálát rekonstruálja Sztálingrádnál, Tolsztojt idézi; a pátosz, ahogyan a szolidaritásról, a barátságról és a méltóságról értekezik, Dosztojevszkijt idézi; a szelídség és érzékenység, amellyel az egyszerű életet magasztalja föl, Csehovot idézi.

Nem csoda hát, hogy a kétféle szemlélet meredeken szembekerül egymással: miközben Polevoj végig kitart hivatalosított és példaként beállított pályafutása és pártos írói eszményei-szabályai mellett, addig Grosszman önvizsgálata eljut a bajok gyökeréig, s ő lesz az, aki elsők között fogalmazza meg azt a ma is széles körben és sokat hangoztatott álláspontot, hogy a fasizmus és a marxizmus kétpólusú szélsőségként egálban állnak egymással. „Mivel nemcsak a szovjetunióbeli holokausztnak lehetett első számú közzétevője, hanem a hadi tollforgatók közül elsőnek ér Treblinkába is, ahol az eltüntetett nyomok ellenére korán megérzi az Endlösung masszív méreteit (erről is elsőként számol be), hamar eljut ahhoz a következtetéshez, amely ellen máig is éppúgy tiltakoznak bizonyos kelet-európai politikai körök, mint új-új (igazából nagyon régi) balos nyugati egyetemi zárványok: hogy a náci és a szovjet totalitarizmus tükörképe egymásnak, s erkölcsileg semmi különbség nincs köztük. Mindegyik a születési körülményeik miatt irtott ki embermilliókat. A marxizmus nem egyéb, mint osztályrasszizmus” - állapítja meg az írót bemutató esszéjében Gy. Horváth László a Nagyvilág 2001/6. számában.

Csakhogy e gondolatokról, tapasztalatokról, kételyekről az 1953-as újságolvasók még nem tudhatnak semmit (vagy szinte semmit), s ha valaki belőlük valamit is a fülükbe súgott volna, hogy más meg ne hallja, ma is úgy érzem, nem hittek volna a fülüknek, mert a Polevoj és a Grosszman tudósításai azért annyiban mégis csak közösek voltak, hogy a hit tartományába utalták a nagy vezérhez való viszonyulás tömegjelenségeit, a nagy gyász nem egyszer tragikomikus, groteszk külsőségeit.

Gyászgyűlések, gyászfogadalmak, gyászüzenetek

Ama gyászkiadású, kopott Ifjúmunkásban, a 3. oldalon csupán három cikk zsúfolódott össze azzal a szándékkal, hogy mindent, de abszolút mindent elmondjon a J. V. Sztálin emlékére tartott gyászmegemlékezésekről.

Az elsőben, a lap bal felső sarkában (Gyásznagygyűlés a moszkvai Vörös-téren J. V. Sztálin emlékére) az Agerpres által idézett TASZSZ-jelentés olvasható a temetési szertartásról, amit enyhítési célzattal „gyászgyűlésnek” neveznek, ámde a szövegből kisejlik, hogy bármiként nevezzék is el a történteket, végül is csak temetésről van szó, mégpedig olyanról, amilyet régóta nem látott a világ:

„J.V. Sztálin koporsóját ágyútalpra helyezik - írja az újság. - A gyászmenet lassan halad a Vörös-tér felé. Végig vonul az ősrégi város központi utcáin - annak a városnak az utcáin, amelyet Sztálin elvtárs géniusza alakított át...

A főváros dolgozói, a Lenin és Sztálin megteremtette nagy szocialista hatalom fiai és leányai, fájdalomteli szívvel hajtják le fejüket a szeretett vezető koporsója előtt...

A Kreml toronyórájának mutatói a 12 órához közelednek. A Kommunista Párt és a szovjet kormány vezetői a ravatalhoz mennek, felemelik J. V. Sztálin koporsóját és karjukon viszik a Mauzóleumba. A koporsót elhelyezik V. I. Lenin koporsója mellé. E percben eldördül a tüzérség díszsortüze...

Az ország valamennyi vasútvonalán megálltak a vonatok. Mozdulatlanul állnak az utcákon a gépkocsik.

Félbeszakították útjukat a hajók, megálltak a gépek az üzemek műhelyeiben, az emelődaruk a munkatelepeken. A gyász csöndjét csak a tüzérségi sortűz, a gyárak és üzemek, a mozdonyok és hajók szirénáinak búgása szakítja meg...

A Vörös-tér felett repülőgépek keringenek, a Mauzóleum épülete előtt elvonulnak a harcokban megedzett Sztálin generalisszimusz által győzelemre vezetett Szovjet Hadsereg katonái. Megadják a végtisztességet minden idők és népek legnagyobb hadvezérének.”

(Ez a stílusban mutatósan megnyilvánuló magasztosság az, ami három évvel később megrendíti az egész népi demokratikus béketábort, de talán még azon is jóval túlárad a meghasonlás hulláma: a páratlan végtisztességgel elhelyezett Sztálint egyszerűen eltávolítják nagy harcostársa mellől és könyörtelenül beindul teljes dehonesztálása.)

A gyászgyűlésről szóló riport alatt A Szovjetunió népeinek nagy gyásza címmel jókora beszámoló adja tudtul, hogy 1924 óta (Lenin halálának éve) nem volt ekkora gyásza a szovjet embernek, mint most. A szavakból összeállított gyászpanoráma ismeretlen szerzője előbb ellátogat a tifliszi Sztálin mozdonyjavító műhelybe, ahol a gyászoló dolgozók arra emlékeznek, hogy a nagy vezér valamikor itt szervezte a munkásokat, amikor Tifliszben (Tbiliszi) élt. De hangot kap a Fő Türkmén Csatorna építőinek gyásza is, akik sztálini útmutatások alapján a karakumi sivatagot csakazért is, a lesújtó gyásszal is dacolva, gazdag termőfölddé fogják alakítani. A Szovjetunió Tudományos Akadémiának mélyfeketébe öltöztetett márványtermében a tudósok mély fájdalommal emlékeztek meg a „legnagyobb tudós” távozásáról, aki felmérhetetlen segítséget nyújtott kutatómunkájukban. De gyászgyűlés volt a moszkvai Sarló és Kalapács fémipari üzemben, a moszkvai ZISZ-gyárban, a Dinamó gyárban, a szovjet írók szövetségében, és táviratokat, üzeneteket, leveleket fogalmaznak, küldözgetnek milliószámra az ország és a párt vezetésének, egymást öt percenként váltó díszőrségeket állnak a Szovjetunió minden zege-zugában.  A riportba eközben bőséggel beszüremkednek azok a „valóságelemek” is, melyek a Borisz Polevoj már ismertetett különtudósítását igyekeztek hitelessé tenni (pl. a gyermekét felemelő anya a nagy halott előtt), továbbá azok a gondolatok és megállapítások (méghozzá szó szerint), melyek a gyász különböző dokumentumaiban is helyet kaptak már.

(Arra mindenképpen jó volt ez a fajta szerkesztési elv, hogy aki csak egyetlen cikk elolvasására szánta el magát a négy oldalba zsúfolt anyagokból, az is részesüljön minden szükséges információból és az ezek köré kanyarított, sugalmazásra szánt felemelő gondolatból.)

A 3. oldal jobb oldali három hasábján a Gyászgyűlések hazánkban című összeállítás kapott helyet, s mindenek előtt a bukaresti Sztálin szobornál történt gyászgyűlés (most fedezem fel végre, milyen felemelő, komoly és előremutató ez a terminus!) történéseit foglalja össze, egészen odáig, hogy a résztvevők végighallgatják a moszkvai ceremónia rádióközvetítését, a bukaresti téren összegyűlt százezrek az éteren át állnak kapcsolatban a szovjet nép szíve dobbanásával, s ezek a szívhangok szépen összeadódnak valahol, s ebből lesz aztán az a világméretű szolidaritás, amelyből mind a szónokok, mind az újságírók bőven merítenek. Miként alább is olvasható:

„Dolgozó népünk gyásznapokat élt át. Amikor hétfőn Moszkvában utolsó útjára kísérték a legemberibb embert, Lenin legnagyobb tanítványát: Joszif Visszárionovics Sztálint, hazánk dolgozó népe is tisztelgett a szovjet nép és az összes békére vágyó népek nagy halottjának. Háromperces mozdulatlan vigyázzállásba merevült dolgozó népünk, hogy gyászolja Őt, aki milliók atyja lett... Lenin halála óta ilyen világot átfogó gyászunk még egyszer sem volt...”

És tudomást szerezhetünk a resicai Sovromutilaj-petrolier műhelyeiben dolgozók tisztelgéséről, a gyászoló Sztálinvárosról (igen, Brassóról van szó), ahol egy sztahanovista elmondta, hogy a szomorú esemény dacára, sőt, azt ellensúlyozandó, ünnepélyesen megfogadják: az öt éves tervet négy év alatt teljesítik! Na, és Bákó tartomány dolgozói se maradhattak ki az összeállításból (hogy miért éppen ők nem, és mégis, miért maradt ki más, ezt örök titok fedi, mert nem lelni rá semmilyen ésszerű magyarázatot).

A negyedik oldal

Gyász – minden vonalon Csönd. Adózás. Főhajtás... Na, és a világ? És az ifjúság? Ők hogy éreznek, ekkora gyász idején? Róluk szól a negyedik oldal...

Idáig jutva, kissé elbizonytalanodtam: nem vagyok meggyőződve ugyanis arról, hogy érdemes-e ennyire részletekbe menően felidézni az akkor elhangzottakat-leírtakat. Sokan lehetnek olyanok, akik úgy érzik: ami eddig történt,  nem egyéb gondolati egy helyben topogásnál, a lényeget summásan kellene elintézni, hiszen mindenki tudja, akkoriban sokat hazudtunk magunknak, minek azt még egyszer elővenni, kiteregetni, részletezni, egyáltalán komolyan venni? Az egész történet amúgy is régen volt, talán igaz se volt...

Pedig Sztálin elvtárs igenis, létezett, az őt körülvevő, ma már nehezen érthető misztikus rajongással, hozsannával és öröklétre való berendezkedéssel együtt, amelynek a méreteit csak akkor tudnánk felbecsülni, ha türelmesen végigélnénk

újra a kor irányított tájékoztatását, amikor minden jelentéktelen részlet felidézése, rögzítése, többszöri kombinálása egy és ugyanazon célt szolgált: megfeledkezni a lényegről, az összefüggésekről. Hányan gondoltuk, tudhattuk 1953-ban, hogy tulajdonképpen nem egy szentet, egy szuperembert gyászol a szovjet birodalom, hanem egy különösen kegyetlen, gátlástalan Gazdát, aki egy egész rendszert és ideológiát gyűrt maga alá és elhitette a fél világgal, hogy a szájából kihulló szavak aranyat érnek...

Az Ifjúmunkás 1953. március 11-i számának negyedik oldala ehhez is nyújt némi adalékot, mindjárt a J. V. Sztálin temetésére érkezett külföldi kormányküldöttségek című hír révén, amely egyszerűen felsorolja, kik tették tiszteletüket a szovjet fővárosban a nagy temetés alkalmával.

A kínai küldöttséget Csu En-láj, a Kínai NK Állami Közigazgatási Tanácsának elnöke és külügyminisztere vezette, a román küldöttség élén Gherghe Gheorghiu-Dej, a RNK minisztertanácsa elnöke állt. A csehszlovák elvtársak csoportját Klement Gotwald, a Csehszlovák Köztársaság elnöke vezette, a mongolokét I. Cedenbal miniszterelnök, a lengyelekét Bolesláw Bierut, a minisztertanács elnöke, a magyarokét Rákosi Mátyás miniszterelnök, az NDK-s küldöttséget Otto Grotewohl miniszterelnök. Finnország küldöttségét Urho Kekkonen miniszterelnök vezette, a bolgár küldöttek élén Viko Cservenkov miniszterelnök állt. Az iráni kormányt a munkaügyi miniszter képviselte, Afganisztánt egy herceg, Törökországot egy külügyminisztériumi főtitkár, Nagybritanniát, Újzelandot és Ceylont egy füst alatt a moszkvai angol nagykövet, Franciaország, az Egyesült Államok, India, Burma, Svájc, Ausztrália, Libanon, Egyiptom, Dánia, Norvégia, Ausztria, Svédország, Kanada, Pakisztán, Tájföld és Hollandia kormányai a szovjet kormány mellett állomásozó diplomáciai testületeiket bízták meg azzal, hogy országaikat a temetésen képviseljék.

Egy másik cikkből (A népi demokratikus országok vezetői díszőrségben Sztálin elvtárs koporsójánál) megtudjuk azt is, hogy a külföldi vendégek közül kik voltak azok a személyiségek, akik odaálltak Sztálin koporsója mellé, mintegy vállalva a sztálini örökség egészét. A fentebb felsorolt küldöttségvezetők mellett ott volt még Rokoszowszki, Lengyelország marsallja, Walter Ulbricht, a Német Szocialista Egységpárt főtitkára, Palmiro Togliatti, az olasz kommunisták főtitkára, Dolores Ibrarurri, a spanyol kommunisták főtitkára, Harry Politt, a nagybritanniai kommunisták főtitkára, Koplenig, az Ausztriai KP elnöke, Vile Pessi, a Finnországi KP főtitkára, Pietro Nenni, az Olasz Szocialista Párt titkára.

„Éjfél felé az emberáradat még mindig nem csökkent - áll a cikkben. - A díszőrségben ekkor Tevoszján kohászati ipari miniszter, Zaszjatko szénipari miniszter, Bescsev közlekedésügyi miniszter, Fegyin, Solohov, Mihalkov, Tyihonov, Leonov, Gladkov, Virta, Versigora írók, Rajzen, a Szovjetunió népművésze, V. Kuznyecov külügyminiszterhelyettes, Sevcsenko, a Szovjet Szakszervezetek Központi Tanácsának titkára, Joszif Visszárionovics Sztálin rokonai és barátai álltak.”

Az egész világ gyászolja Sztálin elvtársat cím alatt a lap igen röviden összefoglalja azoknak a részvéttáviratoknak és üzeneteknek a lényegét - pontosabban a feladóit -, amelyek elözönlötték akkoriban a szovjet hatóságokat és amelyek ilyenkor protokollárisan is elvárhatók. De szó van azokról a megemlékezésekről is, melyek Csehszlovákiában, Angliában, Olaszországban vagy éppen Argentínában a nagy halott személyiségének szóltak. Külön ismerteti a cikk a Béke Világtanács akkori Nemzetközi Sztálin-díjas elnöke, Frederic Joliot Curie Párizsból küldött levelét, illetve az ENSZ közgyűlésének elnöke, Lester Pearson üzenetét.

Az Ifjúmunkás Sztálin-féle gyászkiadása az utolsó három hasábon a román ifjúságnak az eseménnyel kapcsolatos úgynevezett gondolatait, érzéseit és mindenekelőtt feladatait fogalmazza meg, az „ismétlés a tudás anyja” elv szigorú respektálását szem előtt tartva, csokorba gyűjtve mindazt az ideológiai örökséget, amit a továbbiakban is, még egy darabig a Sztálin nevével fémjeleztek, de amit nagyon hamar kikezdett az idő, s ahogy az lenni szokott, újabb szlogenekkel helyettesített. Jelszavakban mindig is gazdagok voltunk...

(Folytatjuk)

 








Kapcsolódó anyagok

EZT OLVASTA MÁR?

X