Konszolidációs krízisek, államválság, káoszok, kalózok

Messzi táj, szinte biztonságos pillantással kezelhető – látszólag. Szomália egyenesen „Afrika szarván” fekszik, Szomáliföld tehát oly mesebeli lehet, mint valami ezerkétéjszaka elfelejtett romlásvirága. Mégsem az, térképen sem, a terjedő iszlám, a kalózhajók hírei, a humanitárius műveletek, az éhínség, a polgárháborúk és önkények, a határmenti országok katonai beavatkozásai miatt sem. 

Amikor épp merényletekről, lázadókról, robbantásokról, kalózcsapatok veszélyeiről szólnak a tudósítások, mégsem ugyanaz a képzetünk van tehát. A kelet-afrikai térség újabb időkben drámaian megsokasodó tragikus leírásai a közelmúlt olyan folyamatairól késztetnek gondolkodásra, melyek eseménysorai messziről is láthatóan az amerikai, európai uniós, közel-keleti vagy afrikai ENSZ-policy-k következményei, elhibázott vagy felelőtlen döntései révén keletkeztek. A Szomália. Állami összeomlás és konszolidációs kísérletek Afrika szarván című kötet[1] a két szerző, Marsai Viktor és Hettyei András egymás közt megosztott tíz fejezetében az 1990-es évek óta instabillá vált államalakulat problematikái között a változások (s jobbára ezek hiánya) következtében formálódott átmeneti kormányzást, az átfogó rendezés elmaradt tervét, majd a lassan biztonságosabbá vált közéletet és a „szomáliai ügyek” megfigyelőinek empirikus tapasztalati anyagát fölhasználták ahhoz, hogy a mai (épp csak megkezdődött) politikai stabilizációval kapcsolatos reményeket politikatudományi áttekintéssel is alátámasszák. Céljuk a makropolitikai és nemzetközi kapcsolati fejlemények mellett leírható szomáliai társadalomfejlődés, kulturális átalakulás, vallási áttagolódás, a gyarmatosítás közbeni és azutáni élethelyzet teljesebb, mélyebb bemutatása, maga a regionális vagy térségi fejlődés megrajzolása, részint a hazánkban rendkívül ritka tematikus szakirodalom szemlézésével, részint napjainkhoz közeledve a hitelképes sajtóforrások, dokumentumok vagy interjúk földolgozásával (e bibliográfiai rész és függelék önmagában is harminc oldal a kötetben!).

Visszautalva a bevezetőben fölidézett „távoli másságra”, de akár a kötet katonapolitikai, békefenntartási, államegyezményi vagy bel- és biztonságpolitikai témakörét citálhatóan is, mindvégig megmarad az az olvasói impresszió, hogy a szomáli állam mibenléte, politikai elitjének gyanakvással szemlélhető természetrajza, a Szövetségi Kormány vagy a regionális adminisztráció működésmódja igen kevés bizodalmat ébreszt. A helyzet konszolidálására tett kísérletek sokfélesége, ezek hátterében munkáló érdekszférák és késztetések, praktikusságok és önzések, megapolitikai célok és mikropolitikai vakremények együttesen is azt sugallják: bármikor újraindulhat a véglegesen le nem győzött/győzhető belső erők érdekharca az újabb káosz előidézésére. Ahol nincs pénz újraépítésre, nincs érdekegység a finanszírozás hívására és garantálására, nincs hatékony közigazgatás vagy az ásványvagyon biztonságos mentése is bármikor bárki kezébe kerülhet, ott az „államokosság” konvencionális értéke és képzete, eljárásmódjai vagy sanszai oly gyengécskék, amire persze Afrikában megannyi példát találunk, de az euro-amerikai típusú politikatudomány szakszótárával aligha leírható tényanyagra is építenünk kell. Ezt a sokszálú, versengő racionalitások és háborúzó érdekkörök közötti (lényegében patt)helyzetet meggyőzően, invenciózusan jellemzik a Szerzők, nem hagyva kételyt, hogy a demokratikus illúzió fennmaradása gyengébb esélyekkel verseng a közállapotok között, mint a kalózfejedelmek, fegyverkereskedők, szélsőséges iszlamisták bármely kisebb, vidéki vagy rangrejtett kohorsza. A nyolcvanas évektől a 2010-es évekig vázolt GDP-mutatók 1995 táján (a korábbi plusz tízről a mínusz húszra) zuhanó számoszlopai evidensen jelzik a mai, lassú emelkedés csipetnyi esélyeit a gazdasági szférában, de ha hasonló (mondjuk béke-közérzeti, korrupció-mentességi, jóllét-felmérési) mutatókkal vetnénk egybe őket további államstabilitási szférákban, akkor nemcsak az anarchikusság mutatói, a hadsereg részesedésének árulkodó költségterhei, a korrupció hajmeresztő tényszámai és a kegyetlenségek térségi eldurvulásai lennének egyértelmű jelei a reménytelenségnek, hanem további tanulságokkal is szolgálna a történeti és gazdasági adottságok bevezető két fejezete. Ahhoz ugyanis, miként lehetséges egy sok tekintetben még szinte „folyóvölgyi kultúrákra” emlékeztető archaikusságú térség és egy szinte agyagkemény, mostoha módon száraz régió túlélési esélye (földrajzi, etnikai, gazdasági adottságok fejezet), s e tíz milliós lakosságú ország történeti fejlődéstörténetének összhangja (történeti fejezet) a gyarmatosítás, függetlenség, diktatúra, anarchia és polgárháború folyamatában. Az egyes országrészek leszakadása, önállósodása, humanitárius segítség históriája, békefenntartási törekvések időszaka (1990-es évek), majd a „romlás virágainak” szárba fejlődése és a belpolitikai csatározások évtizede (1995—2005, negyedik fejezet), s ezután az iszlamisták 2006 és 2010 közötti megerősödése, terrorizmust kiépítő uralma és „álladalma” (ötödik fejezet), mintegy előkészítik a status quo alkuját és igazgatási reformok kivitelezését (2009—2010, hatodik fejezet), hogy erre következően Szomália jelene (2011—2012), kenyai és etióp beavatkozás kínzó évei, menekülő és migráló milliók szenvedései (hetedik fejezet) és napjaink térségi alkukkal megszabdalt köznapjai (8. fejezet) adjanak eseménytartalmat az állambizonytalanság strukturális okaihoz, a diplomáciai huza-voni folytatódásához, térségi kiszolgáltatottsághoz és a kelet-afrikai éhínség (2011-es) bemutatásához (9. fejezet). Mindehhez még a jelentőségének és állambizonytalanító jellegének totális súlyával jelen lévő kalózkodás adja a záró fejezetet, mely így nem pusztán az afrikai országismertető rangján, hanem roppant súlyú politikatudományi szakmunka igényével is reprezentálja magát.

Ne legyen (ha nem lehet) igazam, de e monográfiát roppant kevés hazai politológus vagy kelet-európai szakértő fogja úgy kezébe venni, hogy a globalizációs folyamatoknak ne csupán egy messzi és kínzó vidékét lássa benne, hanem saját térségünk egyik jövendő perspektíváját is. Pedig az államszerkezet, a közigazgatás, a joggyakorlat, a korrupció, a partnerséghiány és önzés, a Kelet Nyugat ellen és Észak Dél elleni küzdelmek, a társadalmi kiszolgáltatottság végletei olyan víziót idéznek, amely hétköznapi apokalipszissel fenyegetnek nem csupán megannyi afrikai országban, hanem sok önmagáról többet képzelő kelet-európai/keleti államban is. Az állam összeomlása mint esély, s következményei mint veszélyek ma már sehol sem annyira kizártak ott, ahol mindezen történeti tényezők (elmaradott életmód, migráló népesség, korrupt közigazgatás, basáskodási hajlam, végletes vallási fanatizmus, félkatonai vagy nem-reguláris önkény) tetszőleges időben is lábra kaphatnak. Persze, nem „politológus-olvasmány” ez, szándéka szerint is közismereti, miként üzenetei is azok, ha a káoszok esélye és módjai tanulságként szólhatnak még bárki olvasónak is.

Az etnikai béke, diszkrimináció, idegengyűlölet szimbolikájához

Államcsínyhez, állampolgári diszkriminációhoz, etnikai vérengzésekhez vagy politikai káoszhoz – jól tudjuk – nem kell Afrikáig menni, van ebből nekünk saját változatunk is, nem kevés. Etnopolitikából, a látszólagos „etnikai olvasztótégely” szerepből, mindezekből fakadó identitáspolitikából szerte a mi tájainkon is megannyi verzió megtelepedett, s nem is csak ma, hisz mintegy évezredes örökséggel is számolhatunk, ha államérdekek térségi históriáját követjük akár európai, akár kelet-európai vagy köztes-európai, akár tőlünk keletre hivalkodó változataiban. (Birodalmi) sasok, sólymok, griffek, turulok – olykor egyenesen vércsék, keselyűk vagy más viharmadarak – nemzeti szimbolikája is meggyőzően jelzi, mily igény mutatkozik a szimbolizált nagyság és erő, kegyetlen magasrendűség és erélyes hatalmasság terén, ha etnikai felsőbbrendűségi jelképtár forgalmazására nyílik terep…, s ehhez nem is kell a messzi Afrikába pillantanunk példákért.

Ha azonban hatalmi válság, erőltetett identitáspolitika vagy fejlődés nélküli növekedés víziója mégis a messzebbi tájakra vezetné tekintetünket, a személyi kultuszok, kirekesztő logika, csillapított demokrácia és irányított igazságszolgáltatás igazán kiváló példáit találjuk a nyugat-afrikai Elefántcsontpart politikai erőterében. Csizmadia Sándor épp itt, a Burkina Faso, Ghána, Guinea, Libéria és Mali által határolt Elefántcsontparton lelte meg könyve témáját, mely térség az 1893-ban hivatalossá vált francia kormányrendelet alapján európai nagyhatalom gyarmatává vált, s csak 1958-ban lett ismét függetlenné. A monográfia a jeles afrikanista politológus szerző régi témája immár, az Afrika Tanulmányok folyóirat számos munkáját közli, melyek az emlékezetpolitika, a térségi diplomácia, a politikai rendszertagoltság, az etnikai-etnopolitikai és polgárháborús törekvések szabdalta (mintegy három Magyarországnyi területű) állam szinte pártállami eszköztárral irányított históriájának döbbenetes összegzését eredményezték most. A mintegy öt évtizedes államtörténetet és migráció-históriát, etnopolitikát és polgárháborút, idegengyűlöletet és népirtást összegző kötet[2] a francia geopolitika, utódláspolitikai küzdelmek, ellenzékgyilkolás, álnemzeti konszenzusok „ivoirité” (az elefáncsontparti identitás) olvasztótégelyébe fogadott és multietnikus törzsiség révén tartósított hatásait dolgozza föl kimerítő aprólékossággal és impozáns politikatörténeti ívbe foglalva, hol az etnikai harmóniát mutatja be tucatnyi autochton lakossági csoport és bevándorlók (mintegy 25%!!) között. Csizmadia példás kismonográfiát alkot e félszázadnyi időszakról, de meglehet, speciális afrikanista érdeklődés és nyitottság szükségeltetik ahhoz, hogy aprólékos tájrajzát és követhetetlen bőségű érdektörténeti totálképét egyetlen olvasatra elsajátíthassuk.

Annyi azonban messzire kihangzik a kötetből, hogy az akan népcsoport politikai erőinek hatalomgyakorlását (1960 és 2000 között) és politikusainak (a függetlenségét megszerző állam első elnökének, Félix Houphouët-Boigny főszerepével 1993-ig) az etnikai olvasztótégely teóriája még fenntarthatta (jelesül a kakaótermesztés húzóerejének is köszönhetően), ám halála után a Henri Konan Bédié (1993–2000) alakította új identitáspolitika – büntetőpolitikai túlzásaival együtt – már egy mindaddig sosem érzékelt diszkrimináció, etnopolitikai és vallási elnyomás, migránsokat leigázó állampolgári diszkrimináció felé vezetett. Egészen az államcsínyig, etnikai tisztogatásig és végtelen kegyetlenkedés évtizedéig (2000–2010), mely már a nemzetközi büntetőbírósági szankciókat sem tette elkerülhetővé. Eközben alakul ki új emlékezetpolitika, s keletkezik az éppen csak csökkenő etnocídium mellett oly remény is, hogy a 2015-ös választások talán már új nemzeti egységet hoznak – mely sosem is létezett, esélyei ezért igen csalókák. A mindenkori „győztesek igazságszolgáltatása” mellesleg politikatörténetileg sem garantálja a harmonikus szociális berendezkedés, megújuló gazdaság vagy infrastrukturális reform bíztató perspektíváját a „tragikus patthelyzet” megoldásához (138. oldal).

A Szerző már a bevezető első oldalán sem hagy kételyt az iránt: az „allogén” (idegen, bevándorolt) és „allochton” (őslakos) erők – vagyis a kirekesztés mondvacsinált ürügyei, múltformálásra hivatkozó akarnokságai, az ugyanazon etnikumhoz tartozók megosztása etnikai határokkal és geopolitikai érdekekkel – nem csupán az északi és déli országrészre osztódás, nemcsak a határok közötti etnikai migráció felé vezetnek vészes folyamatként, hanem az idegengyűlölet ma Európában egyre harsányabb módjai már igen régi „konvenciókra” tekinthetnek vissza e  nyugat-afrikai térségben is. A fölbirtoklás, a rokonsági kapcsolatok, a születési és élethelyzet-különbségek okai a mindenkori Másikat „idegennek” és veszélyes vetélytársnak tartva sodornak milliókat a Bédié-korszak jogtechnikai cseleinek áldozatai közé, a korábbi elnök (Alassane Ouattara) hatalomittas laikus államfőkénti hatalmi mitológiája ellenében. A szfinx szerepében Bédié, a kos attitűdjével Boigny ugyancsak a diktatorikus megoldások, a pártállami és etnopárti kíméletlenségek térségeit fejlesztették… – mintha bizony a hasonlóságokkal operáló Kelet-Európát csupán figyelmeztetni akarnák. Az „erősek fegyverét jelentő párbeszéd” mellőzésével, a toleráns etnikai önreprezentáció tarthatatlanságával és az átmeneti időszakok fegyveres tombolásával mindez idők terjedő vírusai maradnak meghatározóak a „demokrácia, emberi és szabadságjogok nélküli ország” folytatólagos hidegháborújának viszonyrendszerében… Kos vagy szfinx, Elefántcsontpart még mindig a szenvedők egyik legreménytelenebb állama ma is…

Arany, olaj, víz – posztgyarmati monarchia

Amikor 2008-ban az Egyesült Államok törölte Nelson Mandelát a terrorista elemek listájáról, a fellélegzés csak látszólagos volt. Nem Mandela miatt, aki már 1999-ben lemondott hivataláról, miután megvívta háborúját, kiépítette békepolitikáját és megszerezte nemzetközi presztízsét…, hanem utóda, Jacob Zuma, a korrupciós botrányairól és a legkülönbözőbb erőszakcselekményekkel közismerten vádolt és vádolható elnök miatt.

A folyamat közepette, melyben a talán legkisebb ország, Lesotho túlélte a szomszéd erőszakos óriás Dél-afrikai Köztársaság megújuló támadásait és invázióját, a tehetetlenségből szétlőtt főváros, Maseru megmentése mellett még két túlélési eredményt könyvelhetett el: részint véget ért a gyilkos és anarchikus polgárháború, részint megmaradt a víz, a gyémánt és olaj és nikkel mellett e térség legfontosabb éltetője. A zavargások és lázadások, terror és militáns erőszak ezt megelőző évei a magashegyi gátrendszer megóvásának reményével, de mind Mandela, mind III. Letsie király fenyegetettségével, a lakosság éhezésével, a szakadár erőknek kitett és titkosszolgálatok révén megosztott népesség kiszolgáltatottságával terhes időszakot fednek le. A lesothói ellenzék mindmáig aktív, fegyveres kísérletekkel és a Fejlesztési Közösség belső veszélyeztetőjeként is megnevezhető, a nemzetközi nyomásra leállított intervenció dacára felfegyverkezve, merényletekkel és örök közveszélyként van jelen, s valahol mindennek hátterében Csíkos Görény, a hamisító és besúgó…, egy hadművelet, egy háborús légkör keltette végveszély és kegyetlenkedés, amerikai érdekek és afrikai „killerek”, bármi áldozat, bármi pénzért, bárkinek, bármikor.

Puszta körülmények ezek, még csak nem is eseménymenet. Pretoria, Szváziföld, Dél-Afrika, Lesotho a térképen, paloták, követségek és hivatalok a helyszínek között. Bernát János és Balogh Sándor kötete[3] létező világok és létező történelmi alakok, arcok, sorsok között keresi a regényesség és dokumentaritás arányait, kitalált események melletti (létezhető) hiteles politikai históriát. A „Véres gyémántok” egyfajta analógiája, helyenként annál pontosabb és minden fejezetében, alcímében valamiképpen konkrétabb felfordulások kvázi-krónikája is ez a könyv. Kevéske forrásmű ismeretes erről a tájról, s még kevesebb tudás adott ez alkotmányos monarchia hétköznapjairól. A Publikon kiadótól korántsem újdonság, hogy afrikai témakörben, a fortyogó és olajfröccsös közpolitikai históriában kalauzként vagy élményforrásként szolgáló kiadványban részelteti olvasóit valamely térség rémítő vagy magasztos másságának szubkulturális feldolgozásában…

Oly kevésszer, de akkor épp ritkasága miatt annál erőteljesebben világlik elő a Publikon sorozatai közül olyan munka, amelynél a kritikai szemlézés elsődlegesen a „minek is kellett ezt kiadni?!” kérdésével kezdődhet. Ez „speciel” az az eset. A kötet, azon túl, hogy megjelent, a legposványosabb politikai krimikkel vetekszik elbeszélési téren, a legsilányabb dramaturgiával a regényfolyamat szempontjából, s még ha lenne is valamely „üzenete” Afrikáról, maga a tényanyag egy igényes hetilap-cikkbe illő mértékű. Ebben, ha beleszőhető még politikai helyzetjelentés, társadalom- vagy országtörténet, az is oly csekély hozam, hogy kár a betűért – mire papírra kerül, már több a krízis vagy a változás, mint amit megjeleníthet.

Miért kell akkor mégis szólni róla? Túl a hamis általánosságon, hogy ugyanis a rosszból is tanulhatunk valamit…, mégis lehet többrétegű „mentség” e kötet piacra kerülésében. Ha egyszerűsített képlet is, az elnagyolt válasz annyiban igaz és jogos, hogy egy szinte sosem ismert, fókuszba aligha került területről, népről, élethelyzetről, sorsképletről van szó. Emellett a kontextus sem mellékes: Mandela sorsa és regnálása, a brit gyarmatosítás jelene, a tovább élő irgalmatlanságok és posztgyarmati kíméletlenségek sosem múló „vendettája”, vérbosszúra kötelező normarendje, s mellette a minden emberiességtől mentes hétköznapi nacionalizmus, a politika „transzborderizálása”, a jótékonyság nemzetköziesítése helyetti kegyetlenség-export alkalmazása… – csupa olyan tünemények, melyek hordozó anyagaként lehet riport, fotódokumentáció, diplomáciai okirat, regény, emlékezés, napló, krimi és bármi más is…, magánál a műfajnál is fontosabb kérdés tehát a soha el nem némítható üzenet: embernek ember ellenisége sohasem tűrhető el. A Publikon számos kiadványában élményközpontú maga a közlés, az Afrikai—Magyar Egyesület köteteiben még gyakoribb ez – együttesük hát miért is ne tükrözné alaposabban a közös értékrendet. Mert értékrend ez, annyiban is, hogy az afrikai királyságok, birodalmak, monarchiák, demokráciák, diktatúrák „közös” természetrajza sosem lenne megérthető (még leírható sem) mindezen belső, regényes, drámai, tragikus vagy magasztos történetmesélés nélkül. Tükrözi ezt (és mindezt!) az afrikai irodalom, mese, képzőművészet, vallások, politika, gazdaság, éhség, betegség pazarul gazdag anyaga is – miért ne sugallná hát maga az Afrikáról szóló reflexív szint?! Ha kell, tanulságos, ha úgy jobb, akkor regényes, vagy ha az igény még szcenografikusabb, akkor politikai elemzés. A „hősök” és szenvedők, a kegyetlenek (túlsúlyban) és ügyesek, a lebombázott és szétlőtt Afrika, meg a túlélés reményével küzdő hétköznapok… – mindezt ha egyetlen kötetbe gyúrjuk, valaminek drágaságos kincse, ezüst vagy gyémánt, olaj vagy víz közegében kisajtolódhat Lesotho aranya is.

Afrikakína, avagy kinek épül császáribb palota?

Ha fenyegető, világkép-módosító hatások afrikai és Afrikán túli egyvelegéről esik szó, ma már nemcsak az európai színtéren zajló (többedik) migrációs hullám, betelepülési láz és kultúraközi kölcsönhatások új áradása kap figyelmet, hanem a globális politikák között új, korábban e térségben nem ily nyomasztó jelenlétű szereplő is nevet kell kapjon: Kína.

Mind a világpolitika nagyhatalmi terében, mind a helyi politikák és normák, szokások és üzletek rendjében bekövetkezett eddigi változások, mind pedig a fejlődés útjára induló afrikai államok sorskérdései között igen nyomatékos kérdés-sor (vagy kérdés-kör, probléma-füzér) úgy jelent meg, mint az ázsiai térség nyugati terjeszkedésének kihívása, a természeti kincsek és az életterek megkaparintása során bekövetkezett átalakulás mindennapi cunamijának hatása. Chris Alden mint a London School of Economics oktatója és Kína-szakértője 1990 és 2000 között úgy töltött el kutatói évtizedet Dél-Afrikában, hogy az afrikai Kína-hatások vizsgálatára szakosodott, s most már magyarul is olvasható (eredetileg 2007-es) könyve a Publikon gondozásában megjelentetve olyan új Afrika-politikát elemez, amelynek jószerivel egyetlen főszereplője, meghatározó aktora Kína.[4] Midőn Peking meghatározó külső erőként jelentkezett az afrikai átalakulás partnerségi és gazdasági-politikai dimenzióinak meghatározásában, a diplomáciai csiszoltságon és simulékonyságon túli érdekkifejezés más útjai, pályái nyíltak meg és szereplői is színre léptek.

A Kína—Afrika viszonyban fejlesztő, piackereső és térnyerő, szolidáris és hatékony, fenntartó és lehengerlő nyomulás, melyet állami vállalatok, térségfejlesztők, kisvállalkozók, kereskedők, magáncégek és üzletkötők tengere testesít meg a sok milliós nagyságrendű áttelepülő munkás, szolgáltató, menedzser, befektető, innovátor és tanácsadó stratégiai partnerkénti jelenlétében, az ma már nem hagyja, nem is hagyhatja békében a sino-afrikai viszonyt reménykedő versenyhelyzetként értékelők tömegét. Ezekre a kötet magyar kiadásának bevezetőjében a témakör egyik első hazai kutatója, Tarrósy István is kellő áttekintéssel tesz utalásokat.

A kínai jelenlét ezernyi területen mutatkozik, fölsorolni lényegében lehetetlen, az együttműködési fórumok államközi szintjeitől a miniszteri csúcsokon, transznacionális intézményekben és egységpolitikában is megmutatkozó tárgyalások során, de még inkább az afrikai mindennapokba betoluló kínai hitelprogramok, bankrendszer-építés, energiavállalatok, olajtársaságok, erőművek, fejlesztési programok, tanácsadói hálózatok, fakitermelések, fúrókutak, fűrésztelepek, kohók, ásványkincs-szállítmányok és építkezések új rendszerének komponensei révén. A 2006-os, mintegy félszáz afrikai vezető pekingi tárgyalásából fakadó előnyök a Kína—Afrika Együttműködési Fórum egyezményeit követően, melyek a XV. századi kapcsolatok mosolygós fölidézésével, az 1960-as évek forradalmi együttérzésével most nem foglalkozva a hideg távolságtartással voltak jellemezhetőek, egycsapásra százmilliárdos dollárberuházások formájában kaptak új arculatot, új elnöki paloták és sportstadionok épültek, kölcsönök és beruházások nyertek teret kínai háttérrel, s persze a megfelelő kínai szolgáltatásokkal is: munkavédelem, termelési biztonság, kutatásfejlesztés, munkáselbocsátások, erőforrás-kivonás, tömeges elszegényedési hatások, védelmi-biztonsági rendszerek átalakítása kísérte mindezt. Persze kaptak közben az afrikaiak is néhány fabatkát, egyes vezetőik éppenséggel milliárdokat is, sőt egyes fővárosok iskolákat, kórházakat, közutakat és vasútvonalakat is, ráadásul mobiltelefont, olcsó ruhákat, karórát és távközlési szolgáltatásokat nem különben, de mindez le nem moshatta a gyanút, hogy Kína ügyesen és gátlástalanul gyarmatosítja, kirabolja és kiszolgáltatottá teszi Afrika érintett országait vagy egész térségeit.

 Partnerség álarcában megvalósuló szimpla hatalomátvétel volt mindez, habár a „stratégiai partner” vagy „gazdasági versenytárs” vagy „kolonizátor” szereposztás máig vitatott kérdés maradt. A kötet az afrikai térségben megjelenő „sárga veszedelem” mögötti energiapolitikai, kereskedelmi, világhatalmi, kooperációs, kormányzati partnerségi és szerepértelmezési viszonyrendszert veszi sorra, beleértve az erőforrások politikáját, a gazdaságpolitikai stratégiák új terepének lehetőségeit, a segélyezés és a nemzetközi vállalatok terjeszkedésének kérdését, végül is az afrikai társadalmak, emigrációs stratégiák, rendszerintegrációs folyamatok, továbbá a nyugati érdekeket Afrikában is sértő kínai aktivitás megannyi más platformját is beleértve. Továbbá azt is, hogy az afrikai társadalmi válaszok között mindenki, aki nem indiai (értsd: tajvani, hongkongi, koreai, japán stb.), kínainak minősül, s mivel létszámuk pár évtized alatt sokszázszorosra nőtt, ma már sok százmillió bevándorolt határozza meg nem is egy téren a kontinens perspektíváit, öltsön modern bankár, munkanélküli migráns, prostitúcióból élő emberkereskedő, szocialista szaktanácsadó vagy ideiglenes építkezési segédmunkás arculatot. A kínai kapitalizmus társadalmi felelősségének hiánya, a „bevált gyakorlat” nyugati mintáit felmutató, de keleti értékrendre átfogalmazó korrupciógyanús vállalkozások beözönlése ma már nem tárgyalási jövőképet, hanem a „be nem avatkozás” látszatpolitikáját éltető súlyos indoktrinálódást enged megfigyelni. Chris Alden ennek szisztematikus leírásával, monografikus körképével korszakos megfogalmazója, hírnöke és kritikusa is. Afrika „Kelet felé fordulását” persze a legkisebb mértékben sem akadályozhatja efféle körültekintő elemzés, de saját Kelet-képünk árnyalataihoz és Afrika-képünk pontosításához alapozó szinten járul hozzá.

Ha szakad a világ: hatalom és terület, szükség és erőszak

Afrika, vagy épp a Kelet és Kína, ha a modernizáció nyugatosodási útján keressük helyüket, messze fölötte és még messzebb mögötte található. Ami az internacionalizáció és az univerzalizálódás sodrába kerül, beleértve liberalizációt és határokon átnyúló hatásokat, kapcsolatokat, folyamatokat, mind-mind átfogható a kortárs globalizáció-fogalommal… – hol elkerülte, hol meghaladta, hol meg felülrétegezte a létezőt.  Fejlődő vagy elmaradott, visszavetett vagy perifériára lökött térségekben továbbá mindez könnyedén jellemezhető az államok, társadalmak, értékközösségek és érdekszférák sokkalta rétegzettebb, tagoltabb kölcsönös függés-trendjével is… – elnagyolt jelzővel: a globalizáció folyamatával.

A McDoni, a CNN vagy a Hollywood-stílus tarolása Indiában, Kínában vagy bármely egykori gyarmati térségben, valójában meg sem rebben a könnyed kínálat láttán: a nemzetközi áramlások mind a növekedés, szintre-kerülés, partnerség-eszmény és felülteljesítés értéktartománya felé igyekeznek, s ebben csak mintegy nemzetközi alku látszatával ér föl a betóduló egységhatás, a modernizáció élettér-következményeinek tömege. A modernség, s a korszak eszméi, ideológiái - melyekről Szabó Gábor ugyancsak a Publikonnál adott közre gondolatébresztő összefoglalót Modern politikai eszmék, ideológiák címen[5] - épp a nemzetközi rendszerben, politikai kapcsolatrendszerekben meglévő morális tartalmak, értékek alapján kerülnek társadalomfejlődési kontextusba a Szétszakadó világunk. A globalizáció emberi jogi kockázatai címen közzétett könyvében.[6] Nem antik szentenciákat olvashatunk itt, hanem súlyos áttekintéseket hatalom és terület, fejlődés és szabadság, emberi szükségletek emberjogi változatairól, s ezek előtt/után két nagyobb elméleti fejezetet e sokdimenziós folyamat erkölcsi és kulturális aspektusairól, relativista kritikáiról, valamint a nemzetközi kapcsolatok elméletének „globalizáció-vitát” megelőző szakaszairól, a „realizmus” politikai—filozófiai gyökereiről és irányzatairól, az egyetemes jog eszményeiről és a radikális kritikák indokoltságáról, a liberális teóriák (kiemelten Francis Fukuyama) változatairól és vitatóiról (Keohane, Rosenau, Rawls), de magukról a kialakuló-átváltozó szuverén állam(közösségek) fogalmáról és új hatalmi centrumok, regionális pozíciók, integrációs mechanizmusok hatásmechanizmusairól is.

Szabó Gábor könyve akképpen fontos alapmű, hogy a nemzetközi politikában uralgó trendek mellett és ellen felhozott érvekre is érzékeny, a különféle emberi jogi „rezsimek” működésére fókuszálva pedig nemcsak az ellentétek harmóniájában találja meg kutatási témakörét vagy tájékozódási változatait, hanem súlyt fektet arra is, hogy a legkülönfélébb gazdasági—társadalmi feltételek politikaelméleti és adaptív esélyeire is figyelemmel legyen, értékek és normák versengésének lelkiismereti kockázatait szintúgy mérlegre téve, amiképp a világpiaci integráció vagy versenyképesség, fejlesztési felelősség vagy elnyomási rutinok jellegzetes posztgyarmati alakzatait hasonlóképpen taglalja.

A Szerző számára a területiség, a térbeli helyhezkötöttség kényszerei „egy új, globális társadalmi szerződéssel” oldhatók föl, a demokrácia-deficit vagy a jogállami autoritás konfliktusai szintén a határokon átnyúló áramlatok harmonizálásának és etikai léptékű újragondolásának kérdéskörében tesznek lehetővé konszenzuális stratégiákat. Koherenciák, döntéshozók felelőssége, fejlődési modellek párhuzamosítása, életminőséggel összefüggő emberjogi alapkövetelmények teljesítése itt a normák garanciális bevezetésének perspektívája (beleértve a technológiai transzferek ésszerű és haszonelvű forgalmazása melletti helyi civil tiltakozás, ellenállási kísérletek – példaképpen a Bhopal és az Ogoni-ügyek konkrétumai – kapcsán kimunkálható partnerséget is) mind-mind a globalizáció „egész világra kiterjedő” értelemben vett jövőképét segítenek megalkotni.

A kötet (még a 2008-as válság előtti) hivatkozásai, módszertani szemrevételezései a multimodális társadalmi kommunikáció, a világszintű harmónia-keresés és tervezés olyan alapkérdései felé kalauzolnak, amelyek a fentebb ismertetett könyvek (eseti konkrétságban és térségi képtelenségekben is) makroszintű összefüggések átlátását igénylik és késztetik. E kötet az elmúlt öt évben nemhogy nem avult, hanem teorikus bizonyságai épp a történő történelem folyamataival, esetünkben az afrikai (és afrikai—kínai) viszonyrendszer példáival állítják szembe az emberiességi dimenziót, s teszik talán még átláthatóbbá helyi polgárháborúk, nemzetközi értékválságok, humanitárius paradigmák normatív összképét, globális krízis-tükröző jellegét. Állami szintű és térségi összeomlások, nemzeti értékmentési kísérletek, állampolgári kiszolgáltatottságok sűrű példatára vonult föl az itt kézbe vett kötetekben, melyek posztgyarmati jelentéstartalmai, lokális mintázatai nemcsak a „múlt idők” példatárához járulnak jó eséllyel, de az emberi jogok és szabadságfeltételek univerzális igényével válaszolnak arra a kérdésre, mely a szétszakadó világok újrafoltozására, egybeszövésére tett kísérletekkel erősíti meg a humánum rákérdező felelősségét, bizonytalan térnyerését és morális kényszereit is.