A Nagy Sámán melléfog néha

A magyarországi hivatalos statisztika szerint 1956. október 23-át követően 151731 személy távozott illegálisan Magyarországról. A hivatalos osztrák és jugoszláv jelentések szerint ez a szám 193 885. (Központi Statisztikai Hivatal: Jelentés: Az illegálisan külföldre távozott személyek főbb adatai 1956. október 23-tól 1957. április 30-ig. Régió, 1991/4.) Az ICEM (Intergovernmental Committee of European Migration) statisztikái szerint 1957 végéig összesen 196 279 magyar menekültről beszélhetünk. (In: PUSKÁS Julianna: Magyar menekülők, emigránsok „DP-k és 56-osok” 1944–1957. Aetas, 1996/2–3. 73.). Ezeket a hivatalos adatokat Szabó Juliet idézte a Múltunk 2007/1-es számában („…s várja eltévedt fiait is.” Az MSZMP repatriálási és hazalátogatási politikája 1956 és 1963 között). Mivel a legális határátlépés akkoriban csak kivételes esetekben és inkább csak egyéni elbírálás alapján volt lehetséges, a menekültek döntő többsége rövid idő alatt a zöldhatáron át távozott, nem egyszer az osztrák határőrség cinkossága mellett. (A tanulmány különben arról szól, hogy ezt a jelentős vérveszteséggel járó népfogyást hogyan igyekezett a Kádár-rendszer különböző megengedő módszerekkel enyhíteni, a menekülteket hazaédesgetni, a megtévedtek, a kalandra vágyók tette fölött szemet hunyni.)

*

A Magyarországra irányuló magyar migráció méreteiről, amely az anyaországot állította nehéz próba elé, illetve a szomszédos utódállamok magyarságát jelentősen gyengítette, Franka Tibor közöl már említett riportkönyvében (kerekített) adatokat 1919-től, amikor is két hullámban özönlöttek az anyaországba a két világháború utáni zűrzavaros helyzetben az erdélyi, a felvidéki és a délvidéki menekültek. Összességében ez az első hullám esetében 400 ezer magyar embert jelentett, a második hullám (1938—1949 között) mintegy 250 000 embert jelentett (köztük majdnem 20 ezer moldvai csángót).

A riporter adatokat szolgáltat azokról a, magyartól eltérő nemzetiségű csoportokról is, akiknek 1973-mal bezárólag Magyarország otthont adott emberbaráti alapon (és amire valamikor nagyon büszke is volt):

1939: 50—100 ezer lengyel menekült

1942—44: 5000 német táborokból szökött francia hadifogoly

1944: több tízezer ukrán és tatár menekült

1949 után érkezett és le is telepedett 3171 görög politikai menekült

1973 után becslések szerint 1200 chilei politikai menekült

*

A komor, sokakat elkedvetlenítő adatokat oldani néhány percig a költészethez menekültem. Érdekes módon Lucian Blaga verseiben találtam meg azt az érzelemvilágot, mely a migráns-kérdéssel összefüggésben megkörnyékezheti az embert. Aki megpróbált az életben menekülni valami elől, mindegy, hogy fizikailag vagy csak lélekben került rá sor, az könnyen megérti ezt a fajta ellágyulást és lírai feloldódást, még akkor is, ha a szavakban csak halvány utalás jelzi a pótolhatatlan veszteséget, a mérhetetlen fájdalmat. Ajánlom eddig kitartó olvasóim figyelmébe a Hazátlan idő című versét, Lengyel Ferenc fordításában:

A hazátlan idő: víz nélküli folyam,

száraz a szemhéj, mint a meder, olyan.

A hazátlan idő: legyőzetett szivek,

meddő korok, holt lelkiismeret.

A hazátlan idő: sötét, baljós mese,

hegygerincek zúgó, fekete fenyvese.

A hazátlan idő: anyaföld, szántatlan,

kihalt szárnyalások, lelkek darabokban.

A hazátlan idő: ellobbanó fáklya,

sors harangja és az ég rideg magánya.

A hazátlan idő: keserű szerelem.

Méhraj – mennyekre, viaszra éhesen.

*

Az Alinak öltözött Wallraff törökös bravúrjának azért van kiemelt jelentősége, mert az 1942-ben született, már fizikailag lestrapált újságíró előtt lassan becsukódtak az általa kedvelt munkamódszer kapui: túl idős ahhoz, hogy fedőmunkákat vállaljon. Úgy fogott ki ezen a hátrányon, hogy fiataloknak hirdet tanfolyamokat, akiket aztán megtanít az álruhás újságírói viselkedésre és tevékenységre, valósággal menedzselve őket. Van mit tanítania az ifjú nemzedéknek....

A Legalul-ban részletesen ecseteli egy (pontosabban: nem is csak egy, de egy egészen biztosan!) zseniális húzását: az Alivá vedlett Günter elhatározza, hogy próbára teszi a katolikus egyház tűrőképességét, vajon mennyire viszonyul keresztényien az idegenekhez, a bevándorlókhoz. Kitalál egy fedőtörténetet (német menyasszonya van, akit a keresztény családja nem hajlandó addig hozzáadni, amíg ő át nem keresztelkedik a katolikus hitre), amivel sorra bekopogtat különféle templomok papjaihoz. Az erről szóló fejezetben rögzített élő párbeszédekben Ali-Wallraff nagyszerűen alakítja a keresztény, s mindenek előtt a krisztusi tanokat alaposan ismerő idegent, akit mégis rendre elutasítanak. Van, aki egyszerűen lerázza, más olcsó kibúvókat keres, és olyan is akad, aki már-már hajlandó lenne beadni a derekát, de túl hosszú türelmi időt szab ki az átkeresztelkedni vágyó számára. Végül az sem segít, hogy a szerző bekopogtat egy, az átkeresztelkedéssel járó tanfolyamokat szervező lelki segélyszolgálathoz (Felicitas). Az eredmény ott legalább annyira lesújtó – kiderül, hogy a krisztusi tanok mit sem számítanak a mindennapokban, csakis szabályok és dogmák, utasítások léteznek. És aki felnőtt korban közeledik a kereszténységhez, az nem hiteles, elutasításra ítéltetik. Egy fiatal pap meg is fogalmazza: „Nincs szükségünk olyan emberekre, akik mások kívánságára válnak katolikussá, vagy mert így előnyös számukra. Nem vagyunk biztosítótársaság, értse meg…”

Pedig Ali sok mindent tud: imádságokat, egyházi énekeket, bibliai tételeket, a katekizmust. De hiába mondatják fel vele alkalmanként a tudnivalókat, a válasz változatlanul elutasító. Végül elhatározza, hogy egy vidéki településen próbál szerencsét. „Mintegy 100 kilométert utazik vidékre, és ahol a települést a legszegényesebbnek, a templomot a legelhanyagoltabbnak találja, megáll. A plébániára indul. Egy fiatalabb férfi nyit ajtót. Én: – Beszélhetek lelkész? – Igen, én vagyok az – mondja a civil ruhás férfi, kigombolt ingben. Ali először lát papot szolgálati egyenruha nélkül. A fiatal férfi betessékeli hivatali szobájába. Ali belekezd problémája ecsetelésébe. A pap félbeszakítja, még mielőtt a végére érne. – Megértem magát. S most azt akarja kérni, hogy kereszteljem meg? Én: – Igen. Pap: – Természetesen. Megtehetjük. Egy-két napon belül. Akkor maga katolikus lesz. Én pedig kiállítok magának egy keresztlevelet. Kész!… Feltűnik, hogy az egyáltalán nem hivatalnoknak látszó fiatal pap enyhe keleti akcentussal beszél. Mint később megtudom, négy évvel ezelőtt települt át Lengyelországból. Talán saját életrajza tette képessé arra, hogy azonosuljon egy üldözött külföldivel, vagy legalább is beleélje magát annak helyzetébe, talán saját hazájában is volt alkalma érezni, mit jelent az üldöztetés… Az is lehet, hogy beleérzőkészségére csak nálunk… tett szert, ahol ővele is nem szívesen látott külföldiként bántak. Mindenesetre, jobbnak látom, ha őt sem nevezem meg, tartva attól, hogy ha emberséges és keresztényi cselekedete nyilvánosságra kerülne, felettesei azt súlyos szolgálati vétségnek tekintenék és ennek megfelelően büntetnék.”

Az identitáscsere Wallraff-Alinál azzal az „eredménnyel” járt, hogy mind jobban érezte: átalakult törökké. Török érzelmekkel kezdett viszonyulni a külvilág eseményeihez, mind szorosabb szolidaritás szövődött közte és török „sorstársai” között. Már-már idegen szemmel nézte a németeket…

*

De hát lehetséges ez? Vagy csak kivételes lélektani jelenségről van szó? Érdekes vallomásból idézek, amit egy budapesti szemtanú tett nekem, kellő diszkréciót kérve. Természetesen nincs miért lelepleznem, hiszen ha jól meggondolom, akár helyettem is beszélhet:

„A menekültekkel én minden nap találkozom a Keleti mellett. Most az állomás és a Baross-téri aluljáró a csatatér – hamarosan a ’központi láger’ válik azzá: a kijelölt ex-kínai piac is alig ötpernyi járásra van innen. Ablakom alatt éjjel-nappal szirénáznak a rendőrautók a Keleti felé.

A testközeliség ambivalenssé teszi az embert – az idegenkedés meg a félelem előszobájává lép elő. Mivel segíteni nem tudok (az ún. ’humanitárius segítségnyújtás’ a tüneti kezelés egyik apró összetevője csupán; a Nagy Sámán – az Állam – nemhogy orvosolná, töketlenkedésével súlyosbítja a bajokat. Pedig csak ő tudna valamilyen – akár ideiglenes, de normális – megoldást találni. Kibicként nem súgok: magam sem tudom, mit lehetne/kellene tenni.

Hozzáállásom ambivalens, azaz kissé sunyi és gyáva. Ha lehet, elkerülöm a menekülteket (ahogyan a koldusokat, a hajléktalanokat is) – foglalkozzék velük, akinek az a dolga! De kinek a dolga ez...? Kissé tartok is ezektől az elkeseredett emberektől, különösen így, tömegben. Pedig viszonylag békések voltak eleddig – most már, ahogy olvasom—látom, agresszívabbak lettek. Eddig átmentem köztük az aluljárón a metró-lejáratig… Ambivalenciám azonban nem jár együtt a (politikai) kétszínűséggel: nem sírok álságos krokodilkönnyeket szegény ’migráncsok’ sorsa okán – baráti beszélgetéseken is bevallom, hogy semmilyen ép ötletem nincs a megoldásra. Mindig büszke voltam toleranciámra, semmiképpen sem uszítanék az idegenek ellen – de a parttalan szolidaritást a púderes seggű értelmiségiek megalapozatlan szófosásának tartom. Ahogyan (saját, ’nemzeti’) hajléktalanjainkat sem fogadom be a lakásomba, télen sem – úgy a főcsapás (Németország) irányában népvándorlókkal sem tudok mit kezdeni… Mea maxima culpa!”

*

A pánikkeltő, szigorúan eseménykövető és leltárkészítő újságírástól eltérően ma is akadnak magukra valamit is adó riporterek, akik nem elégednek meg azzal, hogy a migránsokról írjanak – szívesen megtapasztalják drámai utazásuk nehézségeit, szóba állnak velük, belülről ábrázolják azt, amitől a megrettent külvilág idegenkedik.

Pár héttel ezelőtt Kakuk György magyar újságíró Görögországban nyaralt, s úgy döntött, csatlakozik egy migráns csoporthoz és végigjárja velük az El Camino de Balkan-nak elnevezett bevándorló útvonalat, egészen Bécsig. Úti tapasztalatait időről időre névtelenül tette közzé az Átlátszó.hu portálon, majd hazaérve interjúban számolt be kalandjáról. Ugyanakkor ő volt az, aki mintegy szimbolikusan, egy szerb kolléganőjével átvágta egy ponton a magyar–szerb határon állított határzár kerítését. Hazaérve, az otthoni helyzet alakulását tapasztalva így vélekedik egyik blogbejegyzésében: „Az érzelmek mindet felülírnak, nem jött még el az ideje a racionális beszédnek. A legdrámaibb fejleménye ennek az egész drámának az a tehetetlenség, amelyet az Európai Unió ebben az ügyben mutat. Gondolom, érzik már Brüsszelben is, hogy tenni kéne valamit, de mégse történik semmi, ami azt mutatná, lesz valami megoldás.”

Az Erdélyi Riport munkatársa, az erdélyi Parászka Boróka „a macedón—görög, majd a török—bolgár—görög határzónában szerzett írásához tapasztalatokat” s közölte azokat lapjában Nem migráns: menekülő ember címmel.

*

Maher Baksis szír újságíró az év elején hagyta el Szíriát, s most azon van – akárcsak több tízezer honfitársa –, hogy valahogy elérje Nyugat-Európát. Mielőtt Magyarországra érkezett, már több ezer kilométert megtett, és számos határon átkelt. Budapesten várja, hogy folytathassa utazását, amelyről a Le Courrier des Balkans című francia nyelvű honlapon számolt be. Magyarországi tapasztalatait a hvg.hu honlapról idézem:

„Kanizsától buszok vittek minket Horgosra, két kilométerre a magyar határtól. Voltak köztünk szírek, bangladesiek, afgánok, pakisztániak, afrikaiak. Ott álltunk, és fogalmunk sem volt, hogyan kelhetnénk át a határon. Voltak ott szerb újságírók is, interjúkat készítettek velünk, fotóztak minket. Végül egy héttagú csoporttal indultam el a vasúti sínek mentén a magyar határ felé. Azt mondták, ez veszélyes átkelőhely, mert a túloldalon a magyar rendőrök kutyás őrjáratokkal őrzik a határt, és már sokakat letartóztattak itt. De ezen az éjszakán a magyar rendőrök kedvesek voltak: azt mondták, menekülttáborba kerülünk, ahol orvosok is lesznek és minden más, amire a gyerekeknek szükségük lehet. 'Ne aggódjanak!' – ismételgették.

A rendőrök ezután mindenkinek megállapították a személyazonosságát. Öt órát kellett várnunk. A füvön aludtunk a kutyák közt. Így vártuk a buszokat, amelyekkel majd a röszkei táborba visznek minket.

Amikor végre Röszkére értünk, mindenki kapott a csuklójára egy számozott karkötőt. Azt mondták, addig hagyjuk ezt magunkon, amíg a táborban leszünk. Igazságtalan lenne, ha azt állítanám, hogy nem adtak enni-inni, de tény, hogy semmiből sem volt elegendő. Csak naponta egyszer kaptunk egy szelet kenyeret és fél liter vizet. Mikor kiosztották nekünk a fejadagokat, egy nagy ikszet tettek könyvbe a számunk mellé.

Legalább háromezren voltunk ott. Minden félórában érkeztek a buszok az újabb menekültekkel. Afgánokkal, bangladesiekkel, irakiakkal, pakisztániakkal. Ami a szíreket illeti, mi három napig voltunk ebben a táborban. Rengeteg gyerekkel, egyetlen orvos nélkül. Hamarosan már az ivóvíz is elfogyott. A rendőrök azt mondták, igyuk meg azt a vizet, amiben mosdottunk. Persze tiltakoztunk. Nem akartuk, hogy a gyerekek ezt a büdös és koszos vizet megigyák. Valami forradalomféle is kitört: vagy hetvenen kört formáltak, és kiabálni kezdtek. Távolabb, a körön kívül állt egy autó, amelyből fotóztak minket. Erre a rendőrök intézkedtek, hogy autókkal álljanak körbe minket, nehogy kívülről filmezhessék, mi történik a táborban. Megjelent egy kutyás rendőr, majd megérkezett az erősítés is.

A szírek megpróbáltak átmászni a tábor kerítésén, de a rendőrök nagy erőkkel őrizték a tábort. Ezalatt a három nap alatt úgy éreztem, sosem szabadulok ki innen. Arról álmodoztam, hogy felhívom apámat, a családomat, és elmondom nekik, mi történik velünk. De persze nem volt internet, semmi. De három nap után visszakaptuk a papírjainkat, és vonattal ingyen utazhattunk Budapestig.

Azért tanultunk is valamit ebben a táborban: 'Vissza! Vissza!'. Sokan nem beszélnek köztünk angolul, még kevésbé magyarul. De ez a szó megmaradt. Végül már csak nevettünk rajta. Mi is visszakiabáltuk a rendőröknek: 'Vissza! Vissza!', ahányszor csak ételt osztottak, vagy elmehettünk a vécére. Így mulattunk mi ott.

Szegeden szálltunk vonatra. A pályaudvar előtt már egy kis piac is kialakult a menekültek számára. Fiatal lányok osztottak ott vizet meg ételt. Még wi-fi is volt. Sokan a vonat helyett taxiba ültek. Mi azonban felszálltunk. Tizenöten zsúfolódtunk be egy kupéba. Egy rendőr ránk zárta az ajtót, és végig ott állt előtte két és fél órán keresztül, amíg Pestre nem értünk. Közben az is megfordult a fejünkben, hogy talán nem is Budapestre, hanem egy másik táborba szállítanak minket

Megálltunk, talán negyedórával a végcélunk előtt, s akkor egy barátommal leugrottunk a vonatról. Elbújtunk, s amikor a szerelvény továbbhaladt, fogtunk egy taxit. Egy olcsó szállodába vitettük magunkat.

Később azért kinéztünk a Keleti pályaudvarra is.

Ismerem az izmíri Basane pályaudvart, amely egy nagy park közepén áll. Mindenféle szír és más menekültek alszanak körülötte a fűben, az utcán, a kertekben, várják, hogy valahogy átjuthassanak az Égei-tengeren. De nem történik semmi. Lehet, hogy ilyenné válik a Keleti pályaudvar is? Először meglepett, mennyi szírt látok mindenfelé. Az Al-Dzsazíra is közvetített egy jelenetet, amelyen egy terhes anya vár ott egy páréves gyerekkel, s azután nem engedik felszállni egyik vonatra sem. Rengeteg újságírót láttam. És a rendőrök a menekültek közül senkit sem engednek felszállni a vonatokra.

Ahmad, egy negyven év körüli szír férfi, aki a feleségével és egy kisgyerekkel utazik, elmondta nekem: 'Leszedtek minket a vonatról. Megkérdezték, szír vagyok-e, és látni akarták az útlevelemet. Azt válaszoltam, hogy nincs útlevelem. Aztán hogy más papírjaim vannak-e, meg hogy mi a helyzet az ujjlenyomatommal. És hogy hová megyek, Bécsbe? Vagy talán Németországba? De aztán lekergettek a vonatról. És most hová menjek? Ha nem lehet se Bécsbe, se Németországba. Talán menjek egy újabb táborba?'

'Hát mit akarnak a magyarok? Hogy itt maradjunk?' – kérdezi még.

…Akik útközben meghalnak, a tengeren vagy másutt, azok a szíriai háború legújabb áldozatai. A menekülők két-háromezer kilométeres távolságokon küzdik át magukat. Magukkal vonszolják a szenvedéseiket egészen Németországig, Ausztriáig, vagy bármelyik másik európai országig, amelyről úgy gondolják, hogy békében élhetnek ott.”

 *

Wallraff tudja, hogy az ő módszerének nincsen különösebb nevelő hatása. Amit ő csinál, az bizonyítéknak, leleplezésnek jó, viszont az idegengyűlöletet nem igazán enyhíti. Trükkje felkelti az olvasók érdeklődését, népszerűvé teszi, de ez már az üzletről szól... Egy tavalyi, a Magyar Narancsnak adott interjúban úgy nyilatkozott, hogy „az idegengyűlöletnek megint nagy a divatja. Az iszlámellenes feszültségek jól érezhetők. Az aktuális ellenségnek a németországi törökök számítanak. Török névvel nehéz munkát kapni. Thilo Sarazzin könyve, mely amellett érvel, hogy genetikailag bizonyos csoportok alacsonyabb rendűek, bestseller lett, eddig ötmillió példányt adtak el belőle. Az idegengyűlölet az antiszemitizmussal kiegészülve a németek majd felére jellemző. És az utálkozás nem függ a képzettségtől.” Ennek ellenére bízik Németország stabilitásában, és abban, hogy háború még egyszer nem pattan ki onnan.

*

És mi lesz ebből? Az egyszerű, mit sem sejtő ember ezt kérdezi hangosan, vagy csak úgy, maga elé motyogva, a négy fal között. És ha keresztény, még keresztet is vet utána..

Sebestyén Mihály Festett jövőkép - alig leplezett szorongással című cikkében (marosvásárhelyi Népújság) a rá jellemző szarkazmussal megpróbál kivetíteni egy olyan víziót, amit senki sem kíván tájainkon, de ami nagyon könnyen bekövezhet, ha nem változtatunk azokon az európai játékszabályainkon, amik elavultak, nem felelnek meg az élet valóságának. Elég erős-e Európa, hogy szembeszálljon a migrációs hullám okozta kihívásokkal, vagy beadja a derekát és el kell viselnie a lassú, de biztos asszimiláció minden kínját. Válasz nincs, a vízió viszont teli van tanulsággal, szatirikus éle pedig arra figyelmeztet, hogy bármilyen meglepő újdonság köszöntsön is ezután Európára, semmi sem új a nap alatt...

„A változások nem maradnak hatástalanok. Sokak életét megkeserítik. Még többek életét megmentik. Lesznek talán vegyes házasságok. Sőt arab nyelvű útjelzők. A Kossuth Lajos utcát és az Antonescu sétányt is kitáblázzák: felül arab, alább – ebben a sorrendben – román latin, magyar latin valamint angol latin betűkkel.

A kerítésekhez minden bizonnyal iskolás csoportokat fognak vinni a turbános, keffiás tanár bácsik és kendős vagy burkás tanár nénik szigorúan elkülönített (nem is bűnös koedukált) csoportokban, és rámutatnak arra, hogy ez a kizáró szemléletmód megtestesült tárgyi bizonyítéka állta útját három percre a diadalmas új eurázsiai szellemnek és humanizmusnak.

Az önkéntes segítők szobrai ott állnak majd a keleti pályaudvarok és a II., III. és IV. János Pál pápa terek mellett/közepén. A mecsetté átalakított volt zsinagógákban Izrael-ellenes szurákat fognak felolvasni. És nem lesznek délután hat órai kezdettel meghirdetett kulturális rendezvények – pangani fog ez idő tájt a Bernády Ház is – mert minden magára valamit is adó, új típusú, sokoldalúan fejlett mohamedán kultúrával büszkélkedő műveltséghordozó a müezzin hangjára figyelmezve ellódul majd hajbókolni, térdepelve fejét ütögetni a közeli Ibrahim al Ibn Filimon utcai mecsetbe. Ezzel szemben fellendül majd a szőnyegszövő ipar, a nagy bevásárlóközpontok, ha állni akarják a versenyt, bazárokká (suk) alakulnak át, átrendezik a kínálatot.

A ruhásüzletek egymást túllicitálva kínálják majd a szebbnél szebb selyem tetőtől talpig lepleket, a férfiak csak úgy dúskálhatnak a turbánokban. Fürdőszobák helyett törökfürdők lesznek, masszázsszalonok és többnejűség. Kávéházak, vízipipa. Alacsony munkamorál.

Az iskolákban a dicsőséges török hadjáratok történetét tanulják majd a gyerekek, és nem szabad megkérdőjelezni azokat az igazságokat, amiket lediktálnak a tanárok. A nők megvetését és a férfinem diadalmas győzelmi himnuszát külön órán sajátítják el a fiak.

Némiképpen hasonlítani fognak az idők az ötvenes évekhez. Ízlés- és tudatmódosító tanfolyamokat szerveznek, kádik mondanak hálaadó imát december 1-jén, augusztus 20-án, az aktuális muzulmán ünnepeken. Az Isis vezetők képe ki lesz függesztve minden középületben. Dorin Florea, akkor is ő lesz majd a polgármester, már folyékonyan beszél arabul, hiszen az mégiscsak könnyebb, mint a magyar, és többen lesznek arab szavazói, mint mi ma.

És abban is hasonlítani fog az ötvenes évekhez, hogy bár ki van hirdetve a lelkiismereti szabadság, de a katolikus, református, ortodox vagy unitárius gyerekek csak titokban, az éj leple alatt osonhatnak vallásórára. A papok ellen koncepciós pereket fognak kezdeményezni, és a nemzeti ellenállást kíméletlenül le fogják törni. A ramadán megszegőit megkövezik. Nem kizárt, hogy végül a lakosság egy mindenre elszánt rétege létrehozza a keresztények és volt konzervatív európai értékekben hívő népek felszabadítására a keresztény kommunista pártot. Azt nem garantálom, hogy maga N. C. is feltámad addigra.”

*

A szeptember 2-i budapesti események tovább növelték a menekültek körében a káoszt, a türelmetlenséget és az értetlenséget. A hatóságok időről időre sűrűn változó, egymásnak ellentmondó, látszólag logikátlan intézkedéseiből csakis düh és elkeseredés hajt ki. A logikus kérdés: ha a dublini egyezmény eleve azt írta elő, hogy a migránsok ott kell hogy megvárják ügyük elintézését, ahol beléptek az unió területére, akkor Magyarországnak égetően nem óriásplakátokra és kerítésre lett volna szüksége, hanem tábortelepítésre. Hogy elkerüljék a Keleti körül történteket, ami a nagy médiaérdeklődés nyomán elkezdett világszégyenné dagadni. Teljesen indokolt Gál Mária normális körülmények között naivnak ható, ezúttal viszont  logikus kérdésfeltevése: miért hülyítik az amúgy is elcsigázott, hőség gyötörte, reménységük utolsó morzsáit felélő migránsokat? (Miért, maszol.ro)

*

Azt hittem, ahogy telik az idő, legalább egyetlen épkézláb hivatalos kezdeményezése lesz Budapestnek az EU felé a kérdés rendezésére. De nem, csak az ujjal mutogatás, a riadalom áthárítása. Az egymásra kenegetésből sosem sült ki semmi jó. Nem csoda, ha Berlin (Rózsa Sándorként) összevonta a szemöldökét...

*

Gondolom, senki sem csodálkozott azon, hogy a szeptember 3-án, csütörtök délelőtt hirtelen, minden előzmény nélkül beálló különvonatot, amelyre a karhatalmiak már feltessékelték a Keletinél tartózkodókat, megrohanták a migránsok. A szerelvény hamar megtelt, a felszállók abban reménykedtek, hogy végre, megindulnak nyugat, Németország felé, ahogyan azt napok óta kétségbeesetten skandálják. Ámde a vonat Bicskénél váratlanul megállt, ahol a menekülteket a bicskei táborba invitálták: ott fogják kivárni sorsuk intéződését. Csakhogy a migránsok ismét átverve érezték magukat: No camp! No camp! kiabálták és visszaszálltak a szerelvényre... A második vonatot jóformán el se tudták indítani, mert a hír gyorsan terjedt, s az addig felszállók közül sokan leugráltak... A csütörtökön többször is megismétlődő vasúti csel tovább szította az elégedetlen hangulatot.

*

De vajon miért nem kell a tábor? Hiszen valamikor, a múlt század nyolcvanas éveiben, amikor a keleti diktatúrákból, de már Ázsiából, Afrikából is nem kevesen menekültek nyugatra, Ausztriától kezdve Svájcon és Németországon át, menekülttáborok egész hálózata működött hatósági felügyelet alatt, ahol normális – bentlakásos – körülmények között akár hónapokat, olykor éveket is eltöltöttek az ottlakók, amíg ügyüket kitisztázták és választ kaptak abból az országból, ahol letelepedni óhajtottak.

Senki se állítja, hogy egy ilyen táborban lakni leányálom. De az is igaz, hogy embere válogatja. A Káfé főnix portálon az elmúlt években két olyan valóságirodalmi munkát is olvashattunk (2010-ben, illetve 2013-ban), amelyek a személyes átélés hitelével nagyították ki számunkra a hontalanná válás és a menekültstátus minden fizikai és lelki megterhelését.

*

Elekes Ferenc Éden Bádenben (https://kafe.hhrf.org/?p=44220) című kisregénye (a Káféban még Kényes dallam cím alatt jelent meg) különösen közel áll a szívemhez, hiszen az újságírásban hajdani kenyeres pajtásom, jó barátom követte el. Nem tudom, mennyit vívódott saját magával, amíg úgy találta, hogy élményanyaga eléggé megérett a kihordáshoz. Szövegében sok a lírai megközelítés, a kedvvel és rátermettséggel mesélés lendülete. Nem is annyira a konkrét vonatkozások, mint a metaforikus szerepet betöltő mozzanatok, élettörténet-mozaikok azok, amik mintegy belülről mutatják meg az otthontól való elfordulás problematikusságát. A könyvbeli idő, bár a szövegben nem terjeng túl, elegendő ahhoz, hogy a névtelen, első személyben beszélő főhős – akit sokfelől, de mindenek előtt Erdélyből érkező menekült társai Mesternek emlegetnek – mérlegre tegyen mindent, egész addigi életét és meghozza azt a döntést, amely nem zárja le mögötte a hazavezető utat. Meggyőződik róla, hogy menekülése illúzió volt csupán, a tábort Don Quijote módjára élte át, s jó, hogy lehullott szeméről a hályog. De vajon mindenkinél működik a belső mérleg?

*

Gyárfás András regénye (Mentőövbe szorulva, https://kafe.hhrf.org/?p=44216) 2013-ban futott a portálon. A könyv személyes élményét meséli el a nyolcvanas évek elejéről, egy svájci menekülttáborból, amelyben alkalma nyílik közelről megismerni a különböző égtájakról és országokból érkező menekültek mentalitását, kulturális viszonyait, gondolkodásmódját, temperamentumát. Az egy fedél alatt élő menekültek egymásrautaltsága olykor összekovácsolódó közösségi életet mutat, de ez csak a látszat: a várakozás nehéz hónapjai többszörösen próbára teszik a táborlakók állóképességét, türelmét és szándékainak komolyságát. Gyárfás minden részletre odafigyel, s mint egy vérbeli szociológus, érvényes konklúziókat fogalmaz meg. Ezt írja például a menekült lét és a házasságok gyakori felbomlása közötti összefüggésről: „Az emigráció a házasságok igazi próbája. Végre jelentkeznek azok a súlyos, életbevágó problémák, amiket rövid vagy hosszú távon csak ketten együtt lehet megoldani, és ha felismerik, hogy mik azok, amiket az idegen, megváltozott körülmények hoztak magukkal, és józanul gondolkodva megoldják, előjönnek és örökre megmaradnak azok, amelyeket otthonról hoztak magukkal, nos, ezekkel az általam megismert párok 80%-a nem tudott megbirkózni. Még együtt maradnak, míg a gyermek vagy gyermekek ki nem repülnek a fészekből, de aztán, mint a tibetiek az imamalmokat, naponta újrapörgetik a valós vagy vélt sérelmeket, s elszakad a film, jöhetnek az ügyvédek.”

*

A két könyv bár írói módszerében és téma megközelítésében eléggé elütő, végső soron mégis kiegészíti egymást, felvértezi az olvasót azzal az empátiával, amely illúzió nélkül, de problémaérzékenyen tekint a migráció jelenségére. Az persze előfordulhat, hogy egykori menekültek maguk tiltakoznak vehemensen más menekültek befogadása ellen, megkérdőjelezvén akár a menekülés megindoklását is. De szeretném remélni, s e két írói tanúságból is azt szűrtem le, hogy akit megcsapott a hontalanság keserű füstje, az nem tud közömbösen tekinteni a hozzá hasonlóan bajba került szemébe.

*

Mielőtt a mai mozaikot lezárnám, még két epizódról föltétlenül meg kell emlékeznem.

1. Az ausztriai Parndorfban egy héttel ezelőtt megtalált kamionnal megegyező méretű teherautóba szállt be 71 önkéntes szerda este egy performansz keretében. A bochumi Schauspielhaus és a Gerard Graf szállítmányozó vállalat közös akciójában egy 7,5 tonnás zárt kamiont parkoltak le a német város színháza előtt, és az önként jelentkezők számára lehetővé tették, hogy ugyanúgy zsúfolódjanak bele a kamion rakterébe, mint a Bécshez közeli autópálya leállósávján egy héttel korábban talált "halálfurgon" 71 halálos áldozata. A rendhagyó eseményre több százan gyűltek össze. A résztvevőknek előbb egy, a hűtőkamion alapterületével megegyező méretű, 2,5 méterszer 6 méteres, földre rajzolt négyzetbe kellett beleállniuk, majd beszállították őket a színlelt kamion belsejébe - az ajtót nem zárták rájuk -, végül hagyták, hogy néhány percig "magukba mélyedjenek". A szervező Olaf Kröck fődramaturg szerint megindító volt az a néma csend, amellyel a jelenet lejátszódott. (MTI)

2. Az osztrák civilek arra készülődnek, hogy polgári engedetlenség keretében vasárnap gépkocsikonvojokat indítanak a Magyarországon rekedt migránsok kimentésére. Felhívásukban nehezményezik, hogy az osztrák kormány és az EU tétlenül nézi, ahogy Budapest utcáin emberhez nem méltó körülmények között táboroznak a menekültek. Annak is tudatában vannak, hogy gesztusuk esetleg embercsempészetnek minősül, de vállalják a kockázatot - nem ülhetnek ölbe tett kézzel! (Facebook)

(Folytatjuk)