A hallgatás spirálja és Umberto Eco perspektívái

A premontrei tulajdonokkal kapcsolatos furcsa hallgatás az átlagosnál is bonyolultabbá teszi a jogi tisztázást. Éppen ezért a közvéleményt is befolyásoló erejű lehet a tisztázás, ezt megelőzően pedig az együttérző figyelem és szolidaritás.

Mert nem arról van szó a premontrei rend nagyváradi és környéki birtokainak visszajuttatása esetében, hogy új Kanonok-sort kellene életre kelteni. „Csupán” arról, hogy a tulajdon szentsége része az emberi és állampolgári jogoknak. Akkor is, ha korábban nem volt (mert nem lehetett) az. Ennek belátásához nem főszerkesztői, újságírói, besúgói vagy politikai szóvivői kinyilatkoztatások, olvasói blogok vezetnek, hanem a kérdés jogszerű kezelése. Szükséges volna, hogy tisztázódjék az egyházak és az állam/helyhatóság/önkormányzat/egyházközség érdekeltsége, és a külföldi állampolgárként egymaga (értő partnerek, szolidáris társegyházak és jogérvényes képviselettel rendelkező testületek nélkül) küszködő jogi képviselőnek ne kelljen egyedül állnia az ellene hömpölygő áradatot, nyílt utcai bántalmazást, lejárató sajtókampányt.

Panasz nélküli szóval, puszta tényként állítható, hogy a premontrei tulajdonok esetében nem Varga Andrea Tünde „magánbulijá”-ról van szó, vagy jogi képviselői alkalmasságáról, hanem arról, hogy ez a tulajdon nem pusztán történeti értelemben, hanem mai jogértelmezés szerint is 1) magyar tulajdon, 2) egyházi vagyon, 3) közhasznú intézményeket (iskola, kórház, kollégium, fürdő stb.) működtetett. Ami a tulajdonost illeti, semmivel sem kevésbé nevezhető károsultnak, mint a Mikó Kollégium. Más ingatlanok státuszváltozása esetében is nyilvánvaló jogtalanságok történtek…, itt azonban jelentős anyagi felelősség kérdésének eliminálása, szimpla jogfosztás, indoklás nélküli kisajátítás, állami szintű elkobzás történeti ténye áll fenn, s ennek jogvédelme forog kockán a végső elorzás visszterhessége okán.

A kérdés mindemellett nem pusztán uniós jogi, nemzeti törvénykezési, gazdasági érdekeltségi vagy jogi személyiségek alapjogait sértő törvénytelenség, avagy dokumentálható eljárási cseleknek kitett emberek panasza, hanem papok és hívek érintettségének kérdése is. Éppúgy kérdése ezért magának a katolikus egyháznak. Kérdése lehetne és érdekeltsége is a romániai Püspökkari Konferenciának vagy a magyar Püspökkari Konferenciának, a Mikó István Jogvédő Alapítványnak, a magyar egyházügyi politika irányítóinak és a társegyházaknak is. De valamiért nem tekintik annak… Miért?!

Ha Markó Attila RMDSZ-es képviselőt a román igazságszolgáltatás felfüggesztett börtönbüntetésre ítéli, akkor Magyarország diplomáciai segítséget ad neki, erről egy 2014. december 12-i sajtóhír alapján tudhatunk: „Magyarország és az Egyesült Államok kormányainak védelmét kérte Markó Attila, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) parlamenti képviselője, akit Romániában felfüggesztett börtönbüntetésre ítéltek a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása miatt.”

A politikus, aki ellen egy másik kárpótlási ügyben is vizsgálat folyik, ezt a Facebookon jelentette be. Nem részletezte, hogy mit ért védelmen. Markó Attila úgy véli, mind a Mikó-per, mind az ellene indított újabb bűnvádi eljárás igazságtalan, politikai indíttatású és koncepciós jellegű; alapvető emberi és közösségi jogokat sért.

A román parlament december 3-án hagyta jóvá az ügyészeknek Markó Attila őrizetbe vételére vonatkozó kérelmét. Másnap a vádhatóság beidézte a képviselőt, aki nem jelent meg. Ügyvédje közölte, hogy Magyarországra utazott a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumára. [...] A politikus úgy véli, hogy ebben a pillanatban Romániában a jogállam és a jogbiztonság veszélyben van, amire – a védelem kérése mellett – felhívta Magyarország és az Egyesült Államok kormányainak, valamint diplomatáinak figyelmét. Szándékában áll ugyanezt tenni az európai és egyéb nemzetközi szervezetek irányában is. „Követelem, hogy ennek az ügynek a nyomozásából azonnali hatállyal vonjanak ki, minden ellenem felhozott vádat ejtsenek, valamint vonják vissza az ellenem foganatosított biztonsági intézkedéseket” – írta Markó Attila.”[1]

Ugyanez katolikus érdekképviseleti ügyben: a premontreiek képviselője (jómagam) 2014. augusztus 4-én magyar állampolgárként közérdekű adatigénylést nyújtott be a Külgazdasági és Külügyminisztérium dr. Navracsics Tibor külgazdasági és külügyminiszter úr részére: „Hivatkozással T. Minisztérium 2014. július 21-i, Sipos Zoltán közérdekű adatigénylésében benyújtott kérésére adott válaszuk 5. pontjára, az alábbi az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvény (a továbbiakban: Infotv.) 2. § (1) és 28 § (1) bekezdése alapján a következő adatigénylést terjesztem elő:[2]

Hivatkozással Magdó János Magyarország kolozsvári főkonzulja, a Nagyváradi Szent László Napok megnyitóján az alábbi sajtóban megjelenő nyilatkozatára: http://www.erdon.ro/a-megmaradas-es-a-jovoepites-a-feladatunk/2588837, amely szerint: „Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja elmondta: hármas céllal érkezett Nagyváradra, a Szent László Napokra. Az ünnepélyes megnyitón való részvétel mellett állami kitüntetést adott át Ujvárossy László grafikusnak, a Partiumi Keresztény Egyetem professzorának az Alkalmazott víziók elnevezésű jubileumi tárlaton. Kitüntetést szeretett volna átnyújtani Fejes Rudolf Anzelm premontrei apátnak is, aki azonban úgy érezte, hogy nem érdemli meg, mivel elmondása szerint kudarcot vallott a premontrei rend egykori gimnáziumának restitúciója ügyében. Magdó reményét fejezte ki, hogy Fejes Rudolf Anzelm a későbbiekben elfogadja a magyar állam kitüntetését. Úgy vélekedett: »Nem mindig csak az eredményt kell értékelni, hanem néha a küzdelmet is.«”

A fentiekkel kapcsolatban a premontreiek jogi képviselője, Varga Andrea Tünde 2014. augusztus 4-én kérte közérdekű és nyilvános tájékoztatás formájában, hogy Magyarország Külügyminisztériuma írásban adjon választ arra nézve, hogy mivel Magdó János 2014. június 26-án az 1961-es Bécsi Konvenció a diplomáciai kapcsolatokról (Magyarországon kihirdetve 1965. évi 22. tvr. alapján) Romániában képviseli a küldő államot a fogadó államban, ennek megfelelően, a sajtóban közölt állításával a küldő állam álláspontját tükrözte, mely szerint kudarcot vallott a premontrei rend egykori gimnáziumának eddigi eredményes restitúciója ügyében?

Tekintettel arra a tényre, hogy a premontrei rend egykori gimnáziumának restitúciós ügyét a Nagyváradi Közigazgatási Bíróság alapfokon tárgyalja, a tárgyalás kimenetele ez idő szerint tükrözi a törekvést, a rend megmaradásának kérdését és az eredményes küzdelmet. A miniszteri szinttől kérhető lenne az intézkedések tételes listája, amelyeket a román hatalom által elkobzott nagyváradhegyfoki kanonokrend restitúciós pereit illetően foganatosítottak, de eddig e lista nem készült el, az utolsó peres nap előtt egy héttel sem. Ugyanakkor a T. Minisztérium azt sem volt hajlandó közölni, diplomáciai szinten milyen hivatalos megkereséssel fordult a román hatóságokhoz a nagyváradi román sajtóban 2013 szeptembere óta folyó, az érintetteket lelkiismereti szabadságukban, magyarságukban megfélemlítő, nyíltan uszító sajtókampányával összefüggésben, s erre milyen választ kaptak.

Úgy tűnik, hogy ha a magyar kormányzat szimbolikus politikájának megfelelő „erdélyi vallási tér”-ben történik jogfosztás, az már nem magyar nemzetpolitikai téma, nem hír, és nem közbenjárást igénylő helyzet. Ha a premontrei rend ellen több éve lejárató kampány, sőt karaktergyilkolás folyik a helyi sajtóban, az nem egyházi, személyiségjogi vagy lelkiismeretei szabadságot érintő sérelem? Ha katolikus tulajdonhoz való jog sérül, az egyházi téren nem jogsértés, polgári törvénykezés terén nem bűnelkövetés? Ha elfogult és az ítélkezési gyakorlattól is eltérő „különös” kezelés veszi körül az érintett katolikus szerzetesi ingatlanokat, az nem helyreigazítást, korrekciót követelő jogesemény?

Többféle magyarázat is kínálkozik arra, hogy – lévén szó magyar érdekről, helyi érdekről, egyházi érdekről, egyszerre többről is tehát – miért nem szólal meg a püspöki kar. Talán nem olvasnak újságot, nem tájékoztatja őket sajtófelelősük. Talán nem is érdekli őket. Vagy úgy sejtik: a mind szorongatottabb helyzetű romániai keresztény egyházak helyzete most óvatosságra int, nem enged felhördülést? Vagy főhatóságuk nem engedi a véleménynyilvánítást? Akkor miért nem nyilvánul meg a Vatikán e kérdésekről?

Lehetséges, hogy azért nem rendel el fellépést közösség elleni gyűlöletkeltésre alapot adó sajtóvétség miatt a romániai főügyészség illetékes szerve, vagy a rendőrség, vagy a román Országos Diszkrimináció-ellenes Tanács állami szerve két magyar tagja hivatalból, mert ők sem olvasnak újságot, vagy nem érdekli őket, vagy alkalmasint egyet is értenek a megjelent újságcikkek tartalmával?

Vagy nincs szakértőjük, aki elemzésre és értékelésre képes volna? Vagy a közlemények tónusából nem tisztán kivehető, hogy megkülönböztetésre, jogellenes eljárásra, közösség elleni izgatásra, megtévesztésre, egyoldalú tájékoztatásra, hitelrontásra, rémhírterjesztésre, valótlan adatok és ellenőrzés nélküli információk közlésére alkalmas publikációkról van szó?

További lehetőség, hogy mindezek együttese még állami vagy más főhatósági intézményi érdekek körét is érinti. Ha például nem államilag megtűrt, hallgatólagos beleegyezéssel kezelt katolikus-ellenesség működne, akkor talán más lenne a helyzet? Vagy a helyzet sosem „más”, csak alakul…?

A premontrei rend pereinek jogtörténeti összefoglalóját Onisifor Ghibuval (1883–1972, akadémikus, politikus, a román nemzeti mozgalom harcos ideológusa) kell kezdeni, aki röpirataiban és előadásaiban már 1923-ban megkezdte az erdélyi katolikus egyház elleni harcot. Ghibu gyakorlati sikereket csak 1931-ben Nicolae Iorga miniszterelnöksége alatt tudott elérni, amikor régi programjához híven az Erdélyi Római Katolikus Státus ingatlanjainak a román állam javára való megszerzése melletti nyílt állásfoglalásra tudta rábírni kormányát. Politikai és közigazgatási zaklatások mellett ezeknek az akcióknak legjelentősebb lépése az volt, hogy az Erdélyi Római Katolikus Státus ingatlanait az 1855. december 15-i telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusa alapján, helyesbítés/rektifikáció címén átírták a kolozsvári hatóságoknál a román állam javára, pontosabban a piarista épülettömböt a közoktatásügyi minisztérium javára, az egyéb kolozsvári és Kolozs megyei ingatlanokat pedig a tanulmányi alap számára játszották át, hozzáfűzve azt a bejegyzést, hogy „a román állam kezelésében”.

Az erőszakos telekkönyvi átírások látszólagos jogalapja (valójában ürügye) az volt, hogy az Erdélyi Római Katolikus Státus a román törvények értelmében „nem rendelkezik jogi személyiséggel”, így Romániában ingatlanok tulajdonosa nem lehet. Ennek előzménye volt már az is, hogy 1933 nyarán a piaristák temesvári épülettömbjét kebelezték be ugyancsak telekkönyvi helyesbítés címén, s íratták át Temesvár városára. A piaristák ugyanazokat a jogorvoslati lépéseket tették, mint a Katolikus Státus, ezért ügyük a semmítőszéknél ugyancsak eldöntetlenül megakadt. A minorita rend szilágysomlyói ingatlana hasonló sorsra jutott, majd ez az ügy is eldöntetlenül megakadt a semmítőszéken.

A piarista perekben Ghibu és társainak érvelése az volt, hogy a szerzetesrendek (így a piarista is) jogi személyisége külön engedélyezésre szorul, ezért ha ez az elismerés hiányzik, akkor a jogi személyiség a vallásügyi törvény alapján ipso jure nem tekinthető megszerzettnek. Következésképpen ingatlanokat sem birtokolhatnak.

1936-ban a premontrei rend nagyváradi épülettömbjét 7818/1936., illetve 6611/1936. augusztus 22-i dátummal Onisifor Ghibu a premontrei rend nevét önkényesen román államra írta át, majd a nagyváradi bíróság 3461/1937-es és 5301/1937-es végzésében jóváhagyta rektifikációval a BI 1-es 17-es szám alatti telekkönyvi bejegyzéseket Váradszentmártonban (Félix-fürdőn), az 1855. december 15-i telekkönyvi törvény[3] 168-as paragrafusával. Ezt követően akkor e bejegyzések ellen három fellebbezés történt: a nagyváradi premontrei prépostság, illetve a jászvásári premontreiek, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében. A nagyváradi törvényszék a másodfokú végzésben 1937-ben már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak, és külföldön él legfőbb rendfőnökük.

1938-ban a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a jogi eljárást felfüggesztették nemcsak a premontrei rend ügyében, hanem az összes kisebbségi katolikus, Ghibu-féle telekkönyvi törlési ügyekben. A telekkönyvi rendtartás szerint «a jogerő bekövetkezte előtt» nincs helye a telekkönyvi bejegyzésnek, csak előjegyzésnek, mégis – a Várdaszentmártoni illetve Nagyváradi telekkönyvekből – jogerős bírósági ítélet nélkül törölték a Premontrei rendet mint tulajdonost.

A fentiekkel kapcsolatban köztudott, hogy a telekkönyvi rendtartásban a jóhiszeműség nem vezető szempont; maga a szó is alig fedezhető fel. Ugyanakkor az osztrák polgári törvénykönyvnek az ingatlanjogot tárgyazó szabályai sem épültek a jó- és rosszhiszeműség megkülönböztetésére, mint alap-pillérre. Az általános alapszabály mégis az, hogy a telekkönyv a „rosszhiszemű” szerzőt nem oltalmazza. A joggyakorlat régóta jogelvként tiszteli, hogy a telekkönyvi jogszerzés mindenkor csak jóhiszeműen történhet.

(Folytatjuk)