Kisebbség és hatalom, értelmezés és uralom

Az alábbi esszében a „valóságkutatások” egy módszerbeli nehézségét, kutató és társadalmi bizalom viszonyát taglalom, helyenként nem is rejtve, hogy amikor kisebbségi helyzetről van szó, abban a kutató nemcsak rokonszenvező vagy megértő lehet, hanem maga is kisebbségi (a kutatott csoporthoz, közösséghez, társadalmi egységhez képest). Ténylegesen is különböző, de olykor sűrűn változó társadalmi részvételi formák, s ezekhez kapcsolódó, egymástól is eltérő kutatásmetodikai esélyek vagy normák kérdéskörébe próbálok mintegy „bevilágítani”. Nem listázom a nehézségeket, de összességében mérlegelem a kutatói kérdésfeltevések mellett a partnerség rejtett esélyeit és tapasztalati útjait – főképp a magam kutatási gyakorlatában, s hasonlóképpen mások „módszertanában” is. Teszem ezt azért, mert „kibeszéljük” vagy sem, de ezek a mindenkori dilemmák nemegyszer jellemezték a társadalomkutatási irányzatok többségét a rendszerváltás előtti időszakban, s pozicionálják még ma is gyakorta.

Amit hangsúlyozni kívánok (mintegy multidiszciplináris térben, megannyi tudásterületet ide véve), elsősorban az, hogy a kutató mint „rálátással” rendelkező, szinte „hozott” intézményi presztízs-tőkével megáldott szereplő nemcsak együttműködő, de sokszor résztvevő is kell legyen a helyi társadalmi miliőben, a „terepen”, ahol motiváltan, érdeklődéssel viselkedhet, viszont felelőssége nem pusztán elhatározás kérdése, hanem beszélgetőtársainak attitűdjét ugyancsak tükrözi. Nem mindig akarnak a kutatók az efféle nyűgök és tudásgyűjtési nehézségek részleteiről beszélni, de ez már talán szakmai etikai kérdés sokszor. Viszont sok esetben még elkerülni is alig tudja az egyszeri kutató, hogy „ismeretlen szereplő” legyen a helyi térfélen, akinek egykönnyen lehet magánérdekű megfigyeléseket mint társadalmi „tényeket” átadni, alkalmi megfigyeléseket mint érvényes tudást föltálalni.

Erről a fura nehézségről „vidékkutatások”, csoportkutatások, etnikai közösségkutatások nagyon kis hányada számol be kutatásmódszertani problémaként, bár előfordul a szakirodalomban, szakmai közbeszédben néhány hezitáló mondat, de alapjában véve a hivatásos kutatónak nem illik „bizonytalanságot”, elfogódottságot, szimpátiát, dichotómiákat tükröznie. Persze, „távolnézeti” és tömeges kutatásban (például térségkutatásokban, tájnéprajzi leírásokban, regionális vagy strukturális kiterjedtségű felmérésekben) erre nincs is túl sok esély. De a mindenkori „való életben” folyó empirikus kutatások esetében megannyiszor mintegy bevonódik a kutató az életvilág eseményeibe, így legott érdekeltséget is mutathatott, tanácsot is adhatott, közös megoldási esélyeket is kereshetett a helyiekkel együttműködve, amikor lehetett és ha kutatói habitusa ezt lehetővé tette.

A Magyar Szociológiai Társaság 2015-ben Szegeden megrendezett „vidékkonferenciája”[1] (felhívása szerint) „a társadalmi részvétel makro- és mikrotársadalmi szinten is jelentős együttműködési kérdések … fókuszba emelését” szorgalmazta, kiindulva abból: „a társadalomtudományi tudás alkalmazása és a részvételi kutatások körüli etikai természetű problémák, példák, kísérletek, tanulságok, felvetések a hazai gyakorlatban, illetve a nemzetközi példák, tanulságok, felvetések megfontolása vagy mellőzése alapvetően befolyásolja az adott társadalom tagjainak mindennapjait”. Továbbá: „A különböző társadalmi résztvevők érdemi bevonása a mikrovilágot érintő döntési folyamatokba egyrészt a különböző szereplők és érdekek közötti, esetleg ellenálláshoz vagy radikális szakításhoz vezető konfrontáció elkerülésének hatékony módja lehet, másrészt a fenntarthatóság és a társadalmi igazságosság egyik záloga. Az együttműködés (collaboration) és a részvétel (participation) napjainkban nemcsak a társadalom- és kultúratudományok egyik kulcskifejezése, hanem néhány olyan természettudományi diszciplínának is, amelyek jelentősen építenek a társadalmi tevékenységekre”.

Másképp szólva: a laikus, nem hivatásos és főképp helyben élő lakos mindenképpen ki van téve annak, hogy különböző „kutatásmódszertanok” vegyék körül, definiálják helyzetét és törekvéseit, akaratát és reményeit, múltját és jövőképeit – ugyanakkor alapkérdés marad, hogy közelebbről vagy távolabbról, de végül is miféle cél érdekében meghatározott tudást adjon át, milyen ismereteit mozgósítsa, ha védekezni akar, milyen sugalmakkal élhet, ha megoldási javaslatot vár, s milyen rizikót vállalhat, ha „az őszintét” mondja bármi kérdésre válaszképpen. Résztvevő lehet-e ilyenkor vagy kívülálló, „összképet” adó vagy bennfentes, beavató vagy kizáró inkább, amikor a saját kultúrájára, saját társadalmiságára, rejtett életvilágára kérdeznek rá idegenek, legyenek akár bármily jóindulatúak vagy „segítők”. Részt vehet-e egy később talán a tudomány „magasába” elidegenülő körkép kialakításában, vagy óvakodjon ettől, s együttműködhet-e azzal, aki csupán „leképezni”, „felmérni” akarja, de valóban megváltoztatni roppant ritkán tudja csak a helyiek helyzetét. Másképp fogalmazva: hol húzódnak a helyiek „partvonalai”, milyen szabályok között küzdenek, kinek vannak „pályaelőnyeik” vagy feltételeket szabó stratégiáik, s visszavonható-e maga a kutatási következtetés, ha a helyiek nem értik, ha nem értenek egyet vele, ha a „gólvonalon” folyó lökdösődésben a kutató csak addig vesz részt, amíg ideje engedi, s a további meccseket hátrahagyja a helyi küzdőknek…?

Bizalom és együttműködés – avagy mérkőzések a partvonalon túlon

A rendszerváltás utáni időszakot a korábbi társadalomkutatásokhoz, közösségtanulmányokhoz képest sokszor vagy egyre inkább a visszavont társadalmi bizalom élménye tarkítja a készülő szociológiai, közvéleménykutatási, változásvizsgálati vagy direkten politológiai feltárások alkalmával. A „felmérők” kiléte immár más miatt „gyanúsabb”, miközben eszköztáruk nem sokat változik a pártállami „valóságkutatások” időszakához képest. A helyi életvilágokban a helykereső, a peremlétben megkapaszkodó megoldáskeresés maradt a lehetséges válasz a „rezsimváltás” ellenszereként. Vagyis, egyfajta időleges „lokális adaptáció” alakul ki, tudván tudva, hogy mit is kell mondani a messziről jött kutatónak, hogy abból „baj ne legyék…”. Ez a bizalom-alapú közelítés, vagy épp bizalomhiányos kétely már a kutató jelenlétét és „hatékonyságát”, a részvétel módját és a partnerség értékét is megkérdőjelezi: mit akarhat, s mit mondhatok neki, hogy elégedett legyen, engem meg senki ne vegzáljon a nyilvánosságra kerülő szavaimért…? Az ellenoldalon a kutatók sem lévén vakok, az utóbbi időkben egyre gyakoribbá váltak a kérdezettek (vagyis a „laikusok”) által is befolyásolt módszertanok, ezek kezdték mindinkább jellemezni a kutatási élethelyzeteket: „mondd el, s ezzel talán változtatsz a helyzeteden!”, vagy ha azon nem, a mi kutatásunk hitelességén biztosan. Hisz nincs, nem lehet érvényesebb kérdezésmód, mint ami a kérdezett szavaival, szándékaival és bizalmi alapú vallomásaival egészül ki! Persze, a közvetlen, s egyre forráshiányosabb kutatásmódszertanok mellett egyre nehezebb az élményközvetlen kutatási stratégiát érvényesíteni (nincs pénz szállást bérelni, kevés mód adódik helyszín és kutatóközpont között cikázni, hosszadalmasabb egy alapos interjúszöveget leírni, mint egykor, mert nincs erre költségkeret, stb.). Egyik megoldásként marad tehát az, hogy egyfajta „magaslati” tudás-szférába kerül át a helyi tudás, a metodikai aggályok nélküli professzionális „vizsgálatok” egészítik ki az elemi adatfelvétel módjait, melyekhez nem kell élményközelség, hanem a kutakodók rendre távol maradtak a helyi közösségek (sokszor problematikus és nehezen elemezhető) atmoszférájától, s helyette módszertani „derivátumokban”, átlagokban, kumulatív indexekben fejezik ki magukat – jobban mondva: helyettesítik a szociografikus tudás tapasztalati egyvelegét valamely „hiteles” adathalmazzal. Magam is találkoztam roppant nehéz vagy túl intim kutatási állapotokkal, amikor a hipotetikus kérdések megválaszolása ténylegesen is lehetetlen volt, lévén a képzelt és „elméleti” valóság oly távolra esett a tényhelyzetektől, hogy kényszerűen kerülő utakat kellett választanom a legcsekélyebb „adatgyűjtéshez” is (példaképpen egy százharminc oldalas kérdőívet kitölteni egy írástudatlan erdőlakó fiatal cigányasszonnyal – teljes képtelenségnek bizonyult a 333 főkérdés java többségénél...). De sokszor módom volt belátni eközben, hogy élő társas világok helyi elbeszélése, értelmező megjelenítése, élményközösségi természetrajzuk kialakítása vagy puszta jellemzése is roppant mód külső körülményektől függő, tehát rövidebben: szituatív, s ezáltal az alkalmi vagy időleges hatásoknak alárendelt és változékony mivoltában jóval bonyolultabb helyi tudás kevésbé „tudományosítható”, mint a statisztikai vagy kvantitatív megközelítések látványos ábrái. Régi vita ez: empirikus vagy elméleti, élményközeli vagy élménytávoli legyen-e a tényanyag megismerésének kísérlete, s milyen partvonalak között zajlanak a mérkőzések, kik a vezető „csatárok”, kik a szurkolók vagy „partjelzők”, bírók vagy „csapatkapitányok”…, ki lőhet gólt és kinek, milyen a bajnokság állása kutatók és társas csoportok, többségi kérdező és kisebbségi válaszadó térfelén.

Érdemes megfigyelni, mennyiben maradt meg vagy változott a szociológia természetrajza az 1960-as évek kutatásaihoz képest… Akkor mondotta Ralf Dahrendorf szociológus a maga szaktudományáról: a szociológia az, amit a szociológusok csinálnak… Jól hangzó, de épp a szocio-miliőben, épp magában a társadalomban okoz a legkevésbé elégedettséget, hogy mit és miért csinálnak! Különösen igaz volt (és maradt) ez a kisebbségi miliőben Magyarországon is (pl. svábok, cigányok, zsidóság, iszlám hívők, menekült pakisztániak kutatása alkalmával), továbbá még erőteljesebb részvételi szabály- és normarend van jelen a határon túli magyar vagy más kisebbségek együttélő közösségeiben, túlélő stratégiái mentén vagy önreprezentáló felületeivel, gyürkőzéseivel és „mérkőzéseivel” találkozva. Nemegyszer a puszta adatfelvétel vagy a „keményebb mutatók” rögzítése is súlyosan megnehezült, egy alapszintű „cenzus” felvétele, az objektívnek tartható körülmények körvonalazása is súlyos beavatkozásnak, felelős akciónak minősült a kisebbségek, különféle minoritások körül. Attól sem függetlenül, diaszpórában vagy az etnoregionális térfélen, főképp a helyben uralkodó politikai klíma függvényében kik a mérvadó szereplők, helyzetfenntartó résztvevők, egyenrangú vagy alárendelt státuszúak, „nemzeti kisebbségiek” vagy többségi kisebbségiek (akik csak az állami szintű vagy térségi mércék szerint alkotnak kisebb csoportot, a helyben élők között túlsúlyban vannak már – lásd példaképpen a migrálni képes roma népesség szerepét ebben!). Alapkérdéssé vált mellesleg az is, kinek kisebbsége a kortárs kisebbség vagy kisebbségi státusú csoport (például nemzeti kisebbség-e, vallási vagy kulturális státuszú, menekült vagy már letelepült…, őshonos vagy betelepült, elismert különjogokkal vagy kiszolgáltatottságban él, stb.), s hol rajzolja meg önnön többségi határait, honnan szabályozzák léte körülményeit, honnan vár segítségre vagy épp megtámadtatásra. Más ez egy kárpátaljai hucul faluban, más egy cseh cigánytelepen vagy egy vajdasági pusztán, s megint más egy bányavidéken vagy egy regionális városközpontban.

Helyszínenként és társadalmi szereptartalmanként változott meg, milyen hatalmi vagy társadalmi részvételi szerepkészletet kapcsol a részvételhez és megfigyeléshez, aki autonómiájának értékét jobban védi vagy intézményes képviseletre szerez jogosítványt… Ahol van hozzá kurázsi, ahol megvívják a közelharcokat az érdekérvényesítésben, ott mások lesznek a végeredmények, a „partvonalak” és a „gólhelyzetek” is. Ahol meg „minden mindegy”, ott a kutatás sem jut sokkal messzebbre, mint a tehetetlenség és lehetetlenség megnevezésére. De ugyanez kihat arra a fő kutatási kérdésre is: pótolható-e az elveszített intimitás-érték az adatok szakszerű átdarálásával, impressziók kiiktatásával, vagy sokszor a nehézkesen kinyert adatmennyiség megsokszorozásával (?) mennyiséget gyűjtünk, hogy igazoljunk egy kutatási hipotézist, vagy önigazolhassuk a magunk korrektül végzett feltáró munkáját, vagy minőségeket keresünk, s akkor minden nüansz egyediségében válok fontossá, s tódít, hamiskodik, aki ezeket valami „átlagba” kényszeríti. Kvalitatív vagy kvantitatív legyen a kutatás? – ez vált hangsúlyossá, s nyilvánvalóan kulcskérdéssé is, hisz a mennyiségi mutatókban a laikus résztvevő egyetlen szám csupán, nem személyiség, nem entitás, nem is talány…

Nincs mindezekre elvont, vagy hangsúlyok nélküli, élményfüggetlen válaszom. Nem lehetett tagadni egyetlen félig formális vagy informális beszélgetés kulcsfogalmai és kommunikatív tartalmai nyomán, hogy mind a társadalmi részvétel (készsége, lehetősége, intenzitása, jelentéstartalmai), mind pedig az együttműködő, partnerséget önmegfogalmazási lehetőségnek tekintő attitűdök között jelentősen eltér a hatalomhoz fűződő, vele összefüggésben kialakított (rizikó)magatartások természete a kutatók és kutatottak között aszerint is, hogy maga a kisebbségi státusz egyfajta diaszpóra-állapot, időleges migráns-helyzet, sikerképes partnerség, jogilag szavatolt kisebbségiség vagy közössé vált kiszolgáltatottság-tudat inkább… Azaz: alapkérdéssé vált, melyik és miként határoz meg inkább hatalmi alárendeltséget vagy társadalmi státuszt, érvényes és respektált, vagy félelemmel teli és játszmákkal terhelt viselkedésmódokat, egyéb releváns szereptudatokat. Egy csíkszeredai zsidó polgári szereptudat mutatkozása vagy egy zentai magyar helyzettudat a legkevésbé sem vethető össze egy ózdi vagy Budapest-ferencvárosi roma éntudattal, s még nagyobb az eltérés, ha ezt mondjuk 1922-ben nézzük vagy 2012-ben. Ehhez rendszerint a módszertani fogódzók is sokfélék, de még árnyaltabb a képlet, ha a részvétel, a kutatásbani szerepvállalás felől értékeljük az interjúalanyok, a helyi társadalom adott köreinek részvételi aktivitását. A margón lét elvben erősebb kapaszkodást segítene kialakulni kutató és kérdezett között („elmondhatom neki az igazságot, nincs már mit veszítenem…!”), de ugyanakkor több félsz is lakik benne: „hiába, hogy már nincs is mit veszíteni…, ami még maradt, az okkal értékesebbnek tűnik”… Sportnyelven szólva: ahol a játékszabályok már régen nem betartottak vagy nem is ismertek, ott a szabadrúgás vagy szabaddobás megítélése nemcsak „igazságos kádin”, valamely hangoltságú bírón múlik, hanem az erőfölények sokféle megjelenésmódján, az érdekeken, taktikázáson, megvezetésen, reklámon és – nem mellesleg – szerepjátékokon is.

Kutatva kisebbség vagy uralkodva is?

Az ezredforduló magyarországi lokális kutatásainak egyik további problémaköre lett a formalizáltan létrejött 13 hazai kisebbség (nyelvi téren már 14) önálló önkormányzatokba szerveződési lehetősége, akut önreprezentációja és önérvényesítési módjainak tényleges lehetősége; ezen belül az a kérdéskör is: lehet-e hatalom a kicsi etnikai közösségből (akár kicsiny helyi erő adta magabízással), ha részvétele is többségileg korlátozott, ha nyilvántartása is identitás-bizonytalanságokkal körülvett, ha önkreatív léte is kontrasztban áll a fölülről delegált mozgásszabadságok köreivel? Ilyes közösségekben végzett kutatás vagy megfigyelő jelenlét adja-adhatja a tapasztalati kérdést is: visszahat-e a kisebbség a hatalomra, ha a hatalombani részvétele mindig is aggályos, korlátos, esélytelen volt, ha képviseleti és partnerségi kapacitása nem professzionálisan hangolt, s ha önigazgatási kompetenciákkal nem kellőképpel fölszerelkezett? Másképp hangsúlyozva: ha uralkodáshoz nem értő, de képviseleti érdekkörben küzdésbe merészkedő csoport veszi magára a „győzelem” esélyét és felelősségét, vajon a társas vágyak elérik-e őket akkor is, midőn már nem sajátjukat kell képviselni, midőn a partvonalon túlra kerültek, s mikor az önérdek fölött meg kell tanulni a közérdek nevében gondolkodni vagy megszólalni…?!

Mindazonáltal a helyi társadalmi kutatások során nem kétséges mértékben rendszerint megjelenik a lokális világokban meghatározó súlyú, ismert vagy elismert hatású szereplők részvételi hajlandósága. Önmagát helyi elitnek tekintő, basáskodni hajlamos, nyereséget e kollektív képviseleti vállalkozástól remélő partnerek is sokszor kerültek játékba az elmúlt évtizedek során, s nem okvetlenül ülte meg lelküket a közös jogsérelmek megoldásának súlya-felelőssége. Emellett jellemző az is, hogy a „vidék” folyamatos kisebbségiségbe kerül a legkülönbözőbb vidékek földrajzi túlsúlya ellenére is. Maga a vidékfogalom és vidékiség is relativizálódik a történelem forgatagában (erről épp az Ethnographia legutóbbi számában Horváth Gergely Krisztián kiváló összefoglaló bevezetőt írt erről, de Tóth Zoltán vagy Lovas Kiss Antal, Gagyi József vagy Kovách Imre is megannyi változatot tesz megismerhetővé), nem beszélve arról, hogy minden városnak, községnek, sőt talán tanyának is megvan a maga vidékje, környéke, körzete, amely a centrumtelepüléshez viszonyított pozíció, nem pedig Budapesthez vagy mondjuk Európa közepéhez. Ugyanakkor minden terepen a kutató – legyen mondjuk falu- vagy kisvároskutató, vallás- vagy kisebbségkutatási tematikát színre vivő akár – mindenhol szükségképpen rátalál az önkiválasztó személyiségekre, a hangadókra, a „na, jöjjön csak hozzám, majd én elmondom, hogyan is vót az…!” típusú vallomástevőkre, akik azután mintegy „megtöltik” a tájékozódni próbáló magnetofonját vagy kameráját, függetlenül attól, mennyire margón túli vagy viszonylagosan érvényesek állításaik és szempontjaik.

Mindez nem lehet baj, nem minősíthető „fölöslegesnek”, hisz élő közösség képviselői, érdemi emberek mondják el ezt is… – azaz elvben szükség lehet olyan laikus partnerekre, kiknek nem szükségképpen kell legyen teljes képe a kutatás mibenlétéről, a kutató kitettségéről, a „rejtett kulcskérdések” előcselezésének módszertanáról, a későbbi feldolgozások lehetőségeiről – de annál inkább lehet empirikus tapasztalata a belülről vezérelt személyiségek helyi szerepviselkedésének súlyozását tekintve. Azt állítom ezzel, mintegy bennefoglaltan is, hogy lehetséges, sőt kívánatos is a professzionális kutató és a laikus kutató/megfigyelő szükségképpeni találkozása a szóbanforgó színtéren, de ennek a „munkaközösségnek” eredményes verziói roppant sokfélék és esetlegesen eredményesek csupán. Kvalitatív gyűjtőmunkában, kortárs változásnéprajzi vagy kulturális antropológiai terepkutatásban ez az időleges partnerség, esetleg huzamosabb kölcsönhatás kincset érő eredmény – vagyis nem csupán véletlen kísérő jelenség, hanem a kapcsolatban bontakozó egyetértés legértékesebb záloga, hosszú távú eredménye is. Nem is pusztán mai kérdés ez, Fél Edit és Hofer Tamás már az ötvenes években megnevezte a távoli tájakon és ismeretlen földrészeken vizsgálódó, meg a „saját társadalmában kutató etnológus” közötti különbségeket, metodikai alapelveket és élménygyakorlatot…

A kutatott kisebbség és a résztvevő kutatóként megjelenő kisebbség sem ritka a kisebbségkutatásban. Szinte kínálja magát, hogy alanyi szerző a saját származási közösségében végezzen kutatást (mondjuk egy roma kutató egy cigány közösségben, egy zsidó kutató egy zsinagógában stb.), mintegy könnyebbségen túli magabiztosságot is előnynek tekintve, hisz túl nagyot nem tévedhet… – hacsak abban nem, hogy épp kutatóvá érése pillanatától immár „idegené lesz” az élő közösség számára, és közelítő szempontjai korántsem biztosan közkincset érően jelennek meg a helyiek számára, mikrofonja pedig lehet ugyanolyan idegenné, mint bárki másé, sőt: mert helyben járatos, veszélye marad annak, hogy „kiadja” a közlést a nyilatkozó és az egész közösség „partvonalán” túlra, elkövetve a vétket, melyért egy büntető dobás sem elegendően komoly tét…

Kisebbség, ha legyőzetés állapotában van is, érezheti magamagát potenciális győztesnek, aki épp csak a megfelelő időre, az ellenfél gyengülésére vagy kedvező körülményekre vár. Ezt ha aktuálisan kutatják is valakik, a kisebbségi nem tud s nem akarhat „őszinte”, közvetlen és készséges lenni, hisz kiszolgáltatott, s mit tudhatja Ő, hová lesz az a tudományos eredmény… Hátha épp „azoknál” landol, akik ellen folyik a mérkőzés… Így hát a kisebbségek kutatói kisebbsége a saját pályáján és saját kulturális közegében is kisebbségbe szorul, nemhogy a terepen… Részt venni és belelátni, vagy kívül maradni és „rálátni” mindig alapkérdés a kutatók körében. A részvételi akciókutatás specifikusan mint alkalmazott vagy akcióantropológia jelenik meg a kortárs társadalomtudományi kutatásmódszertanban – ami nem föltétlenül jelenti azt, hogy mint „állomásozó terepmunka” ne lenne interaktív hatású akkor is, midőn a tudástermelés egy elkülönült szférájában érvényesül, s maga a részvétel nem válik egyenrangú szerepviselkedést kiváltóvá kérdező és kérdezett között, mint megannyi más rokon tudományterületen akár (szociálpszichológia, mozgalomkutatás, kommunikáció stb.). Kutatva kisebbség mindig a kisebbségnek is csak halovány kisebbsége marad – tekintsék bár vallomásos lényeginek a kutatói. Ez pedig már fennmarad minden kutatási viszonyrendben, tekintsék bármily rendszerező szempontnak.

A politikai antropológia klasszikusnak számító felosztási rendjében – ha nem is mereven, de önbesorolás vagy kritikai kutatási tapasztalat formájában – a rendszerező elmék elkülönítik a rendszerelvű és a cselekvéselvű besorolási specifikumokat (másképpen a szisztémát és az aktorokat). A hatalmi viszonyok kutatása során, melyben evidens módon kell kitérni az érintettek attitűdjeire, hálózati kapcsolataira, társas együttlétben megfigyelhető szerepviselkedéseire, uralmi apparátusokhoz vagy intézményekhez kapcsolódó viszonyrendszerre és számos más egyéb aktivitási vagy strukturális tényezőkre, nem elkerülhető olyan viselkedési stratégiák regisztrálása, melyeknek rendre meghatározó vonása az alá/fölérendeltség rendje, az uralmon lévők viselkedési rutinja, az alávetettek „ellenbeszédje”, a manipuláció és „remanipuláció” kölcsönhatásainak átlátása, a kisajátítási és döntéshozatali eljárások mikéntje, az intézményesített erőszakgyakorlás természetrajza, vagyis szinte minden rendszerspecifikus és aktorspecifikus tünemény részletrajza, beleértve a jogi konvenciókat, tradíciókat, szokásnormákat, viselkedési mintázatokat és értékrendi sajátosságokat is. Márpedig a kutató, akinek rugalmasan értelmezett föladata e komplex rendszer holisztikus megközelítése (vagyis a lehető legtöbb aspektus, vélemény, nézet, felfogásmód vagy játszma belső összefüggések szerinti feltárása), a legkevésbé sem teheti meg, hogy „hozott kultúráját”, tanult ismeretanyagát vetítse rá az adott közösség önreprezentációjára. Következőleg a legelső tapasztalati- vagy élménytartalmak során szükségképpen állást kell foglaljon a maga kulturális beállítódásairól, politikai fogalomkészletének mibenlétéről, értelmező-közösségi szereptudatának sajátlagosságáról is. Minthogy feladata kézenfekvő módon kitett a hozott kulturális/tudományos szótárnak, tolmács-szerepe evidensen kell tartalmazza mindazon jelentés-verziókat, melyek a vizsgált közösség megnyilvánulásának legapróbb vonásaira is érzékenyek. Tudásképlete ennélfogva az émikus (belülről érzékelő) megközelítés és ennek étikus (kívülálló interpretatív) változatai között alakul ki, ennek tesztje (rákérdezés, pontosítás, fogalomtisztázás, összehasonlítás, párhuzamok, kontrasztok, ellentmondások során) annak kiemelésévé válik, jól értelmezi-e a kutatott közösség önmegjelenítő variációit. Meg kell világítania belső ellentmondásokat, mintegy tesztelnie kell a vélemények megértését, a tónusok különbségeit, a kimondható és kimondhatatlan tünemények saját felfogásától eltérő sajátosságait is. S lehetséges, hogy egy adott helyi világban a hatalmi viszonyok a kisajátítás, reciprocitás, önkényes újraelosztás „odafönt” megvalósuló és „idelent” kivédett mechanizmusait körvonalazzák könnyedén átlátható rendszerben – de hogy ennek ilyetén érzékelése nem ráolvasás-e részéről, nem hamis képlet vagy egysíkúan megrajzolt dimenzió-e, azt a kutató csakis a résztvevők megfigyelése és mutatkozása alapján „ítélheti” meg. Kutatói pillantása ezért mindenekelőtt is magára a közeg egészére, a teljes kontextusra irányul, s csupán ennek részecskéiként vállalhatja értékelni a molekuláris jelentőségű történéseket, szimbolikus cselekvéseket, másképp szólván a textusokat. A kutató és a laikus megismerő közötti kölcsönhatások, megértések, fogalomjátékok ezért kézenfekvően hordozzák lehetőségét az összehangolódásnak, egyetértésnek, közös jelentésuniverzum megképződésének is, de egyúttal az interpretációk eltéréseiben (narratív dimenzióiban) mindvégig jelen van a részvevők eltérő érdeke, a kutató „fordítási” feladata egy tudományos közösség felé, s a kérdezett kritikai olvasata a saját közössége felé. Eközben a helyi szereplő, a megkérdezett egyed vagy csoport mindenképpen kisebbségi státuszba kényszerül, mivel az interakció során szükségképpen a többségi társadalom képviselőjeként tekint a kérdezőre, aki viszont saját tudományos közösségével kialakított kapcsolatában él kisebbségiként, a tudástermelés egyedi/individuális szabályrendjében szorulva védelemre és megértésre. (Gyakori a két szerepviselkedés harmonikus „összecsúszása” például a kisebbségi tudományosság műhelyeinek és képviselőinek interpretációit tekintve, ahol egyszerre hátrányos helyzetű közösségi egyed és előnyös kondíciók közötti hangosbeszélő funkciótudat keveredik egy-egy kutatói szerepben, feltáró attitűdben vagy értelmezői pozícióban… – lásd a kisebbségi sajtó és a kisebbségtudományi kutatások tömérdek példáját erről!)

Az antropológiai kutatás szerepértelmező önreflexiója különösen érzékeny ezekre a funkcionális sémákra, ugyanakkor minden időkben indokoltnak érzett heveny kételyei vannak a „tiszta” módszertanok követése terén. A kisebbségek, vagy akár a helyi közösségek kutatásában az elemi eljárási rend része a kurrens állapotok cenzus-szerű felvétele, bázis-információk és alapismeretek rögzítése, interjúk készítése, elemző ráközelítések regisztrálása és „visszacsatolása” (értékelő tesztje), hogy azután majd áttekintő elemzés, keretbe foglalt közlés, asszociatív tartalmakkal és releváns szakirodalommal összevető analízis, tér- és időbeli kontrasztokat vagy párhuzamokat megvilágító deskripció kövesse a lokális jelenlétet, a helyi kutatást.

„Ott lenni… – itt írni” elemi módon más habitust igényel – ahogyan ezt Clifford Geertz írja saját kutatásainak példáin keresztül. Fontos kérdés, és kutatói attitűdtől, (eltérően fundált hazai antropológiai „iskolák” és irányzatok hatásától befolyásolt) egyéni projekt-felfogástól, a kutatásban vállalt résztvevői magatartás mélységétől függő alaptanulság is, hogy a módszerek közül miért és miként választ a kutató épp akkor, midőn részismeretekkel fölszerelkezve egy részvételi stratégiát vizionál a konkrét tereppel, az ott lakó emberekkel és azok megszólaltathatóságával összefüggésben. Folyamatos kérdés marad továbbá, hogy a kevert módszertanú kutatások és többszintű vagy kollaboratív kutatások nyernek-e több esélyt arra, hogy „visszacsatoljanak” az „adatfelvételi” közegre, s ezzel talán laikus részvételi partnerséget is elősegítsenek. Lehet ugyanis, hogy ezzel nemcsak „le”írnak, de hatnak is, provokálnak, változást segítenek elő, fölismeréseket késztetnek…, amelyek nem okvetlenül a kutatás során, hanem lehet, csak sokkal későbben hatnak vissza az uralmi viszonyokra, erőhatalomra, cselezésekre, „gólhelyzetekre”. Ez a „brikolázs-technika” (Lévi-Strauss szavával) mint rugalmas stratégia súlyozott hatású a kisebbségi léthelyzetek kutatásakor, nyomatékos dimenzióba kerül a politikai/hatalmi relációk, a hatalmi távolság, a döntéshozatal szintjei és szereplői közötti partnerségek felderítése közben. A hatalom helyben érvényes dimenziói, terei, hatásmechanizmusai, intézményei eközben nem puszta díszletek, hanem a kisebbség egzisztálásának fő körülményei, kellékei és szcénái. A kutatás szcenáriója ezért jobbára kell is tartalmazza a részvétel feltételei közötti szereposztások áttekinthető tüneményeinek leírását, a szimbolikus politikai játszmák érzékelésének eszközeit, beleértve azokat is, melyek a mindenkori kérdezett védelmét, megmaradó egzisztenciális biztonságát szolgálják. (Most adunk ki például egy kötetet, melyben diákdolgozatok vannak zsinagógai közösségekről, megfigyelői interpretációk kortárs kapcsolathálókról, közösségek közti cserekapcsolatokról, hitképzetekről és rituálékról, szertartásrendekről és szerepviselkedésekről… – szinte lehetetlen azonban anélkül közzétenni mindezt, hogy maguk az érintett közösségek vissza ne igazolják, ha nem érzik magukat vészesen kiszolgáltatott állapotban a kutatói részvétel intim tudástartalmainak felmutatását, az ő vallomásaikat követően… Lehet sejteni, miért is kellett ezt a tesztet közös szándékkal elvégeznünk, kérdezettek, kutatók és szerkesztők közös problémájává avatnunk…). Itt a kisebbség és az adott hatalom, a kutatásban részt vevők és a kutató, az életvilág felmutatása és az interpretációs hitelesség együttes összehangolásának szüksége mutatja, milyen részvétel és milyen hatalom tölti be a szerepkészlet adott forgatókönyvét, narratíváit… Hatalom a kutató is, aki idegenből jön és oda is távozik, hatalom a helyi érdekviszonyok meghatározó csoportozata, hatalom a félelem, a „miheztartás” is, hatalom maga a szó, a tudás, a tapasztalat is… Hatalma azoknak, akik e sok felvonásos játék szereplői, sokszereplős mérkőzés résztvevői, győztesei vagy vesztesei akár…

A társadalomtudományi kutatások módszertani kézikönyvei és oktatási gyakorlata persze nem pusztán a „lefelé” megfelelésnek kényszerülnek hódolni, hanem magának a tudományrendszerben fölhalmozott konvenció-készletnek, a „fölfelé” elfogadtatásnak ugyancsak. „Minden tudomány kölcsönöz a többitől olyan kijelentéseket, amelyeket ő maga igazolás nélkül elfogad. Csakhogy az értelemnek érvekre van szüksége ahhoz, hogy behódoljon mások értelme előtt. A tekintély tiszteletében nincs semmi, ami összeférhetetlen lenne a racionalizmussal, feltéve, hogy a tekintély racionálisan megalapozott” – írja Durkheim egy értelmiségi tipológiát körvonalazó esszéjében (Durkheim 1898/2008:133. old.). A tudomány tekintélye és a kutató képviseleti szerepe a leggyakrabban konstans tényként jelen van a terepen is, befolyásol diskurzusokat, meghatároz közelséget és respektust, kiszolgáltatottságot és önkényességet, intimitást és megértő kölcsönösséget. Persze másképpen és másért, de végső soron a racionális megalapozás iránti kötelezettség céljával… Az értelem, s az értelmező interpretáció ezért nem csupán „az értelmezés hatalmának” (Geertz) átélése a kutatás során, hanem a tekintély-független kutatói én résztvevő viselkedése is az interakciók közben. E kisebbségi státus mindenkor közelebb segíti a kutatót a partner interjúalanyhoz, mint a bármikori hatalomhoz. Kisebbség és hatalom így lesz részvétel és hatalom kölcsönhatásának konstans eszköze, létmódja és nézőpontja is…

Írásomban azért kalandoztam el a kutatói technikák közötti részvétel (résztvevő megfigyelés) és a társadalmi részvétel (együttműködés, interaktivitás) találkozási formái, kölcsönhatásai felé, mert nem titkoltan a laikusok többségében rejtve meghúzódó kutatói kisebbséget is serkenteni gondolom részvételi aktivitásra, beavatkozó és kölcsönhatásokra építő továbbgondolásra. Már egyáltalán, ha a kutatás, mely épp a kisebbségiségre vonatkozna, még elfér a meg- és fölismerhető partvonalak, a játékszabályok mindennapi tereiben…

Hivatkozások és források

Appandurai, Arjun 2008 Helyretenni a hierarchiát. (Homo hierarchicus). Karádi Éva fordítása. Magyar Lettre International, /21. évf./ 69. szám. On-line:

http://epa.oszk.hu/00000/00012/00053/arjun.htm

Bakk Miklós 2008 Politikai közösség és identitás. Komp-Press Kiadó, Kolozsvár.

Bakó Boglárka 2014 The Bathing of the „Dirty”: A Forgotten Forces Bathing in Hungary. Acta Ethnographica, 59 (1):191-210.

Bastos, José Gabriel Pereira – Bastos, Susana Pereira 2000 Cigányok a mai Portugáliában. In Tóth Hajnalka szerk. Kisebbségek Európában 2000. Pécsi Tudományegyetem, Studia Europea, Pécs, 99-113.

Battegay, Alain – Barou, Jacques – András A.Gergely 2004 La ville, ses cultures, ses frontières. Démarches d'anthropologues dans des villes d'Europe. L’Harmattan, Paris.

Biró A. Zoltán 1996 A megmutatkozás kényszere és módszertana. In Gagyi József szerk. Egy más mellett élés. A magyar-román, magyar-cigány kapcsolatokról. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 247-283.

Bodó Barna 2003 Identitás és szórványdiskurzus. Kisebbségkutatás, (12) 2:384–397.

Durkheim, Émile 1898/2008 Az individualizmus és az értelmiségiek. /Fáber Ágoston fordítása/. In Némedi Dénes – Szabari Vera szerk. Kötő-jelek 2007. Az ELTE TÁTK Szociológia Doktori Iskolájának Évkönyve, Budapest, 127-140.

Egry Gábor 2015 Etnicitás, identitás, politika. Magyar kisebbségek nacionalizmus és regionalizmus között Romániában és Csehszlovákiában 1918–1944. Napvilág Kiadó, Budapest.

Feischmidt Margit szerk. 2010 Etnicitás. Különbségteremtő társadalom. Gondolat Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, Budapest.

Fél Edit /1982/ 1991 A saját kultúrájában kutató etnológus. (The Ethnologist Studying his/her Own Culture.) Ethnographia / A Magyar Néprajzi Társaság értesítője. 102. évfolyam, 1–2:1-8.

Gagyi József 1993 The Marginalized Person in a Szekler Village. Experiments, vol. 1:57-69.

Geertz, Clifford 1994 Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Vál., utószó: Niedermüller Péter. Századvég Kiadó, Budapest.

Horváth Gergely Krisztián 2015 Örökségünk és adósságaink. A rurális társadalomtörténet lehetőségei Magyarországon. Ethnographia (126) 3:417-433.

Juhász Pál 1978/2006 Főcsoportok és rétegek. In Emberek és intézmények. Két zsákutca az agráriumban. Új Mandátum – Jelenkutató Alapítvány, Budapest, 168-175.

Kovách Imre 2012 A vidék az ezredfordulón. A jelenkori magyar vidéki társadalom szerkezeti és hatalmi változásai. Argumentum Kiadó – MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Szociológiai Intézete, Budapest.

Kovách Imre szerk. 2007 Vidék- és falukép a változó időben. Argumentum, Budapest.

Kovács Éva szerk. 2007 Közösségtanulmány. Módszertani jegyzet. Néprajzi Múzeum, PTE-BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, Regio Könyvek, Budapest – Pécs.

Lányi Gusztáv szerk. 2006 Politika pszichológiai tükörben. Magyarország 1990–2005. Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest.

Lovas Kiss Antal 2010 Piaci túlélés – kisüzemi lavírozás. A rendszerváltozás gazdálkodásra gyakorolt hatásának néprajzi vizsgálata Dél-Biharban. KLTE Néprajzi Tanszék, Studia Folkloristica et Ethnographia, No. 49. Debrecen.

(D.) Lőrinc József 2004 Az átmenet közéleti értékei a mindennapi életben. Múltunk Könyvek, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda.

Medick, Hans 2000 Mikrotörténelem. In Thomka Beáta szerk. Narratívák 4. A történelem poétikája. Kijárat Kiadó, Budapest, 53-63.

Papp Richárd 2002 „Itt a szimbólum egy az egyben megy”. Egy milleniumi emlékkút jelentései a Vajdaságban. In A.Gergely András szerk. Városnarratívák. Városantropológiai mintázatok Terézváros példáján 2. On-line: http://mek.oszk.hu/10300/10305

Revel, Jacques 2000 A mikroszintű vizsgálat és a társadalmi jelenségek konstruálása. In Czoch Gábor – Sonkoly Gábor szerk. Társadalomtörténet másképp. A francia társadalomtörténet új útjai a kilencvenes években. Csokonai Kiadó, Debrecen, 51-70.

Tóth Zoltán 1989 Szekszárd társadalma a századfordulón. Akadémiai Kiadó, Budapest.