Nemzetközi élménytárlat a budapesti Műcsarnokban

Helyzet-adta jelentés – térbe loccsant közlés

A kiállítási térben kínálkozó bóklászás lehetősége egyúttal a szimbólumok erdejében barangolást is kínálja. Emitt egy talajra roskadt faág látható, melynek végső pusztulását a szimbolikus (és jelentéses) térbe emeléssel oldja meg a művész: hajszálvékony fehér cigarettapapírral tartósítja az egész kétméteres természeti konstrukciót a törzstől a legkisebbágvégekig, majd egy sarokba állítva szúrós fénnyel olyan árnyékot varázsol mögé, mely szinte ködlő térbe emeli és ebben életteli sötét vonalakba fonódik, miáltal átszimbolizálja és többszörösen is élővé teszi az immár holttá vált természeti anyagot, (árnyéka az élőknek van!), majd nevet ad neki és kiállításra viszi. Amott egy másik, fölfelé csúcsosodó, végehajlottsüvegszerűen tornyosuló anyagra a legsűrűbb szövésmintát ragasztgatja talált madártollakból, s ezáltal az elívelő alakzat minden lecövekeltsége dacára a légiességet, mozgásosságot hordozza, performatív üzenetetvesz magára. A kiállítótérben több más madár-szárny, röppenés és hussanás, szárnyaszegett lét kiterjeszkedései, lebbenő és illékony természetesség idézi az emberi és „angyali”, légies és kiszolgáltatott, szabad és nőies jelrendszert. A madár mint lélek, röppenés, kiszolgáltatott vágy, szabadság, esendőség, terjedés és elmúlás…

Persze, nem maguk a művek, hanem a mintegy beléjük költöző ember, az értelmező pillantás tölti meg ilyes tartalmakkal a láthatóságot. Victor Turner kulturális antropológus szimbólumértelmezési eljárása szerint pozicionális jelentéstkapnak ekképpen a kutató tekintete elé kerülő tünemények, amit abból olvashatunk ki, ahogyan egy szimbólum viszonyát meghatározzuk más szimbólumokhoz képest, vagy egy tárgy, ill. cselekmény teljes struktúráját áttekintjük.[1] A látható szimbólum függhet más vizuális vagy narratív, akusztikus vagy anyagszerű motívumokhoz fűződő viszonyától, de meg a cselekvések együttesétől is, amelyben megjelenik. Minthogy ez különösen igaz a törzsi művészet tárgyaira, szinte kézenfekvő az antropomorfizáló játék velük, mivel többnyire nem statikusak, hanem dinamikus funkciójuk van.[2]A jelentés következésképpen a szimbólumok pszichológiai hatásával is társul, amely ideológiai és érzéki pólusokhoz kapcsolódik, vagyis normákat és értékeket szabályoz, amelyek irányítják az egyén közösségi viselkedését is, érzelmileg motiválják a cselekvést és elfogadást. Az etno-esztétika rendszerében alapvetően összefonódik az eszmei funkció és a dramatikus megjelenítés, a tartalom és a forma mellett a művek jelentéstartalma és motiváltsága is. Képzeljünk el egy kilenc részes kiállító teret, melyben szinte egymásba folynak, kölcsönhatásba kerülnek az alkotások. Egyiknek hangja van, mert a természet alapja, a Föld sóhajait teszi hallhatóvá, a másiknak homokszerű szitálása mintázható meg egy figurális hengerrel, a harmadik csupán fotó egy kék és rózsaszínű csempedarabokkal „kibélelt” patak partjáról láttatva a szivárványos suhanást. A strukturális elemzés, melyben mindezek nemcsak „leltárszerűen”, hanem interakcióban értelmezhetők, valahol az érzékszervek komplex munkáját, az emberlét teljesebb függésrendszerét, a „természet-olvasat” jelentésmezőjét rajzolják körül, s ez ezért tűnik meghatározónak és hatékonynak, mert összekapcsolja a művészi termék, produkció vagy performance[3] belső logikáját az adott társadalom más mintáival és adott emberi reflexiók önálló tereivel, kölcsönhatásaival.

Egy másik terem sarkában indonéz művész „üzenete”: öt, öles faanyagból formált, talpakon álló szabályos kereszt, mintegy egyetemes jelképként…, „karjaikra” akasztva egy-egy tekintélyes méretű kókuszdió, megfelezve, a látható kiszáradás rétegeivel, szinte rögös felületével. A közlés itt is a látványon túli értelmezés függvénye: keresztény szakrális kultúrában akár a vérző Megfeszített nedveit fölfogó edény, mintegy ereklyetartó vagy amulett-függő is lehetne, de mert az alkotó a túlnyomóan iszlám-hitű Indonézia „küldötte”, még rejtelmesebb a mögöttes tudás. Nevezetesen az, hogy a természeti világot az ipari bambusz-dömpinggel betelepítő „globalizáció” épp a természetes vízkészletet vonta el a helyi lakosságtól, melynek szenvedéstörténete azonban senki gyarmatosítót nem igazán érdekel, s e mű erről a természetfosztott állapotról üzen a megértő külvilágnak…

Persze, mint minden vizuális élményvilág, amint fogalmi betűsorba „fordítják”, rögvest kevesebbet is hordoz már. Ismeretes, hogy minden múlt(-értelmezés) történetfüggő, sőt nagyban és többnyire, egészében és változó mivoltában is értelmezéstörténet függvénye (vagy az is). A jelentésterek diskurzusa, meg a szereplők elbeszélésmódja sosem lehet ettől elrugaszkodott. Sem azoké, akik formálói, alkotói a diszkurzív tereknek, sem azoké, akik befogadói. Miként Hayden White írja: „Minden történelem fikció” – s ezzel az utóbbi fél évszázad történetírásának egyik alapszempontját fogalmazza meg, minthogy a képzelet és emlékezet kifejezetten esszéisztikus és irodalmi—bölcseleti gesztusként értelmezhető kihívássá éppen ettől válik talán.[4] A megértést szolgáló bölcseleti narratívák persze régtől fogva kiegészülnek a természetfölötti, a nehezen értelmezhető, a társadalom-független vagy épp társadalmi alrendszeri tüneményekkel, egyebek között a vallási/egyházi/világképi jelenségekkel is,kibélelve ezek megannyi művészeti—képzeleti összefüggésével is. Így az időn, annak múlásán, épülésén, elfoszlásán, tündöklésén vagy leromlásán elámulni hajlamos egyén folytonosan új és új összefüggésrendbe, tárgyi és természeti, naturális és mesterséges környezetbe kerül. Az „idők teljességében” való hit– vagy legalább ennek esélyét fókuszba emelő gondolkodási szertartás – akár „üdveseményeket”, akár hétköznapi eljárás- és megélésmódokat egyaránt tükröz, minduntalan a világok „démoni hatalmasságaival” vagy szakrális bizonyosságot kereső mitikus világképek konstruálásával törekszik érvényes narratívákat előállítani (bővebben lásd Rudolf Bultmannalapkönyvét 2007: 205-212, 316-322).[5]S arról, hogy az elbeszélő módok miként ülepednek le vagy eresztik gyökereiket a mítoszba, ugyanő így vélekedik: „A mítoszban az a hit fejeződik ki, hogy az ember által lakott, ismert és rendelkezésre álló világ alapja és célja nem önmagában van, hanem kívül esik az ismerten és megfoghatón, és hogy ezt az ismert és rendelkezésünkre álló világot folytonosan áthatják és fenyegetik az alapját és határát jelentő titokzatos hatalmak. Ezzel együtt a mítosz azt a tudást is hordozza, hogy az embernek nincs hatalma önmaga felett, hogy nemcsak az ismert világon belül nem független, hanem mindenekelőtt az ismert dolgok világán túl ható erőktől függ, és hogy e függés révén éppen az ismert erőktől válhat szabaddá. A mítosz tehát tartalmazza saját kritikájának motívumát, azaz megalapozza objektiváló elképzeléseinek kritikáját, mivel tulajdonképpeni célja – hogy a világ és az ember felett uralkodó dolgok transzcendens hatalmáról beszéljen – kijelentéseinek tárgyiasító jellege folytán homályosan és burkoltan jelenik meg” (Bultmannu.o. 212). „További vizsgálódásra lenne szükség annak leírására, hogy meddig terjed a hasonlóság a modern történet- és természettudomány között. Számunkra most az a fontos, hogy a modern történelemfelfogás a valóságot nem objektiváló módon, hanem a történelmileg egzisztáló ember valóságaként értelmezi” (o.u. 317).

A kiállítás mintegy százötven alkotójának is sokszor talán alapkérdése: elavul-e, ami régről, természettől, múltból való, s ha mégsem, mi élteti tovább, hogyan kel új életre, illeszkedik kortárs szimbólumrendszerekbe, narratívákba, létmódokba, normaképzetekbe, „objektiválódó” tudásba, meg azután mindez milyen formaváltozatban létezik tovább? Marad-e régi a természeti és emberi múlt, ha újraértelmezzük, ha friss nevet kap, s ha életképessége új verzióban mutatkozik, vagy ha éppenséggel végképp elpusztul, esetleg ha csak elavul, idejét múlja? Miként marad meg mégis mindaz, amit fölhasználtak, megváltoztattak, demitologizáltak épp elégszer, átírták és újraélesztették megannyiszor, s mindezek után (vagy mindezek ellenére) megmaradt mégis az igény, hogy életre galvanizálják a mitikus históriát a kortárs kontextusok egyik „alapszövegeként” – vagy pedig ez újabb keletű mitikus világképek helyébe természetmítosz alapjait fektessék le? S egyetlen közös térbe öntve megmarad-e az önálló jelentések tartalma, avagy kölcsönhatásokba olvad és konfliktusba kerül, harmonizál vagy megküzd egymással kinek-minek megjelenített tartalma?

Írásom egy előző részében[6] az antropológiai olvasat szükségességét merészkedtem hangsúlyozni. Az a humánökológia, amely a narratív művészetek értelmező szótárával kínál „olvasatokat”, sosem lehet mentes az előképektől, függetlenül attól, hogy ezek szakrálisak, performatívak vagy materiális okságok viszonyrendszerébe illesztettek. A hegymagas sziklakapuban kifeszített ruha tánca a szélben, vagy az erdélyi tájban mesterséges bozótszerűen „visszatermészetiesített” tájrészlet, amelyet az ember mintegy újraformáltan visszaad a tájnak, s esetleg míves márványmedencét ültet a tó vizébe, hogy kontrasztot képezzen a mesterkélt és a szerves között, mind-mind fölidézik azt a kulcskérdést vagy alapproblémát, hogy mit tudunk – egy antropológus szemével vagy egy képzőművész érzékenységével– a természet és az ember (képzelt) viszonyáról, e viszony „megemelt” kifejeződéseiről. A „természetinek” és a formáltnak bensőséges viszonyáról akár a törzsi kultúrákban, akár a modern nagyvárosban napra nap láthatjuk lenyomatait. Amikor a művész azzal provokál, hogy a nagyvárosi flaszterratalpalatnyi gyeptéglát rak le, s ezzel kihívóan becsempészi az elidegenedett gépvilág szívébe az onnan kinyúvasztott természet(esség)et, akkor megnevezi, életszerűvé teszi, kontrasztosan hangsúlyozza az értékvilágok relativizálásánakaspektusát, s újraalkotja valamely magáncélra a természetmítoszok indokolt értékrendjét, jószerivel új mitológia üzenetét közvetítve.

Tudjuk jól persze, hogy a modern és praktikus, „hatékony” és „eredményes” tanok, elbeszélések, narratívák és analogikus vagy dehistorizáló közlésmódok aligha többek, mint időleges, divatos, de nem kizárólagos komponensei a hömpölygő históriának, s mint ilyenek, természetesen ugyancsak a történelem elbeszélésének verziói.De tudjuk közben azt is, hogy a demitologizáló vagy épp átmitologizáló eljárásmódok sosem lesznek—lehetnek egyeduralkodók, míg jelen van az értelmező ember egyedi—csoportos kérdezési és válaszadási rutinja is. Ezzel együtt persze lehet föltenni azt az alkotás- és művészet-ellenes kérdést, amit Hayden White szerint a XX. század legjelesebb történészei az antinarratív irányt követve föltettek, nevezetesen azzal a meggyőződéssel, hogy a világ jelenségei nem beszélhetők el formalizált vagy improvizált közlésmódokban: „megtagadták, hogy a múltról egy történetet meséljenek el, pontosabban szólva, nem egy jól jelzett felütéssel, középső és befejező résszel rendelkező történetet írtak; az általuk vizsgált folyamatokra nem húzták rá azt a formát, amit általában elbeszélésként szokás értelmezni. Miközben elmondták a valóságról szerzett észleleteiket, illetve azt, amit ők annak tartottak, nem narrativizálták az általuk vizsgált bizonyítékokban, illetve az azok mögött meghúzódó valóságot nem öntötték egy történet formájába. Példájuk alapján megkülönböztethetünk olyan történeti diskurzust, amely elbeszél, s olyat, ami ’narrativizál’, azaz olyat, ami nyíltan rátekint a világra és jelenti észleleteit, s olyat, ami úgy tesz, mintha a világot magát beszéltetné, mégpedig egy történet formájában” (Whyte 1996).[7]

Mindemellett ez a kiállítás a kultúratörténeti támpontok jelenléte dacára elsősorban élő hagyományt, kortárs jelenségeket és következményeket vizsgál a legkülönb narratívák révén, s ezért az sem meglepő, hogy a szimbolikus formák „grammatikájára”, működési mechanizmusára, keletkezés- és működésmódjára fókuszál. „Kis gesztusokra”, melyek súlya nem föltétlenül tömegükben van, hanem a testesülésben, a jelentések teresedésében, az „ágak”, ágazatok, fonatok, szövetek, ritmusok és ciklusok teljességeiben. Szemléleti módszerében a tárlat részint az intézmények, vitális szekvenciák, jelképek, csoportmagatartások, tájtípusok, lokális kultúrák, ellenkultúrák és antropogén létmódok magyarázatára merészkedik, emellett ezek működését illusztráló narratívákra vállalkozik, részben vagy egészben is hol az univerzális formák, hol a rendszerszerű működés, hol a képzetek és világképi támpontok törvényszerűségeit világítja meg vagy mutatja ki. Narratív és konstruktív képleteik szerint az alkotók többsége valamiképp az egyetemes szakrális—mágikus—mitikus szimbólumok természetrajzát vázlatozza, sőt egyes közlési szubkultúrákban(távol-keleti, kanadai, dél-amerikai, iráni, ausztráliai stb.), avagy e kultúrák egyes korszakaiban más-más szerveződési formákat, idolokat, virtuális konstrukciókat mutat be. E kultúratörténeti aspektusú elbeszélésmód persze csak részben, s korántsem vita nélkül illeszkedik a mitikus elbeszélési módok, a műtörténeti elbeszélés- és emlékezetkutatás aktuális eseteinek tanulmányaiba, de nem kíván egyik alkotó sem kizárólagos narratívákat bevezetni, önnön határain túlra kiterjeszteni vagy rábeszélősen közzétenni. Emellett a történeti előkép is önálló termet kap a magyar alkotók korai (1960–2000) közötti művei révén.

A kiállítás egészét jól láthatóan nemcsak a világ összes tájairól meghívott alkotások és felfogások formálják, de maga a Természet és Ember kölcsönviszony, a művészet természeti képeitől a természet művészi képzeteiig, a Földön (és földben, föld révén) megtestesülő folytonosság legprovokatívabb üzenete is: a Világ egykor volt, s ma sem lehetetlen vagy nem idejétmúlt egysége, a maga veszélyeivel, fodrozódásaival, beszédével, hangzásaival, libbenéseivel – s ebben az Ember a maga válaszadó és rákérdező, önfelfedező és pusztító adaptációs hajlandóságával is. A „Kis Gesztusok” kortárs kölcsönhatásai, a „Természetszövetség” hazai előzményei, s az iráni szülőhelyű „Öko-avantgárd” így együtt sugározza az életbizalom lehetőségét a mulandósággal dacolás formájában, a kreativitás és újraalkotás lényegét, a lét lüktető—dobbanó reflexióinak harmóniáját. Tengeri szél és viharos sodrás, majd elsimuló föveny és rajzolatai, ha időlegesen egymásba is omlasztják akut közléseiket, de összhatásukban a meghallgatás, a ráébredés, a folytonosság lelkisége kap teret… E teremtő és egyúttal mulandó végtelenség azonban nemcsak történés, hanem esemény, sőt jelentés és üzenet is. Közlés, melyre fülelni lehetséges, a természet archeológiájátmegfogalmazni ugyanígy esélyes, mi több: talán egyetlen ígéretes performance a létben, az elfeledett rítusok között, a lüktetés harmóniájában.

Az idei Építészeti Biennálé plakátja: MaríaReiche a Nazca-kősivatag térvonalait kutatja. Rálátás nélkül még a látható sem érthető…

S hogy mindezekre ráérezzünk, sőt „rálássunk”, egy kicsit létrára is kell állnunk, technikába is kell kapaszkodnunk, s megértést mímelve okoskodó ábrázattal is tartozunk önmagunknak. Ami ezen mégis túl van, az már a megértés esélye, az összhang reménye, a fölborult egyensúly legalább mentális korrekciójának feladata. Nos, ehhez, erre bíztatva, ebbe beavatva szólít meg a természetművészet antropológiai értelmezés-készletének alkalmazása, belátásainak gyarapítása. Vagy ha más mégsem: élménye.

Források

A posztkoloniális művelődéselmélet. Helikon, 42. (1996)/4., tematikus szám.

Bhabha, Homi K. 2002 A Másik kérdése: sztereotípia, diszkrimináció és a kolonializmus diskurzusa. In A posztmodern irodalomtudomány kialakulása…Szerk. Bókay Antal, Vilcsek Béla, Szamosi Gertrúd, Sári László. Osiris, Budapest, 630-644.

Derrida, Jacques 2001 A struktúra, a jel és a játék az embertudományok diskurzusában. In Dobos István szerk. Bevezetés az irodalom elméleteibe, I., Olvasáselméletek. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 347-360.

Erőss István 2011 Természetművészet. Budapest, saját kiadás.

Fejős Zoltán 2006 Az etnográfiai jelen mint időszemléleti probléma. In Mayer László – Tilcsik György szerk. Személyes idő – történelmi idő. Rendi társadalom – polgári társadalom, 17. Hajnal István Kör – Vas Megyei Levéltár, Szombathely, 31-40. old.

Fontenrose, Joseph 1966 The RitualTheory of Myth. Berkeley, Los Angeles.

Geertz, Clifford 2001 Elmosódott műfajok: a társadalmi gondolkodás átalakulása. In Az értelmezés hatalma. Budapest, Osiris, [korábbi kiadás: Bp., Századvég, 1994], 304‑324.

Herskovits, Melville Jean 1949 Man and HisWork: The Science of CulturalAnthropology. Knopf, New York.

Ingold, Tim ed. 1994 Humanity and Animality. In CompanionEncyclopedia of Anthropology. Routledge, London, 14-32.

Jung, Carl Gustav 1974 Az archaikus ember. https://mek.oszk.hu/02000/02013/html/archaik/

K.Horváth Zsolt 2006 Lineáris? Homogén? Folytonos? Szempontok az idő fogalmának társadalomtudományos dekomponálásához. In Mayer László – Tilcsik György szerk. Személyes idő – történelmi idő. Rendi társadalom – polgári társadalom 17. Hajnal István Kör – Vas Megyei Levéltár, Szombathely, 13-22. old.

Kiss Gábor Zoltán 1999 Inspiratív metahistóriai elegy. Aetas, (14) 1-2. On-line: https://www.aetas.hu/1999_1-2/1h-16.htm ;https://www.matarka.hu/cikk_list.php?fusz=17282

Mumford, Lewis 1986 Az Új Organon. / Az óriásgép tervezete. / A „civilizáció” terhe. In A gép mítosza. Európa Könyvkiadó, Budapest, 45-93, 257-311.

Revel, Jacques 1996 A mikroszintű vizsgálat és a társadalmi jelenségek konstruálása. Aetas, (11) 4:217-237.

Strauss, Leo 1999 Természetjog és történelem. Attraktor Kiadó – Pallas Stúdió, Budapest.

Turner, Victor Witter 1969 The RitualProcess. PenguinBooks, Bungay (magyarul: A rituális folyamat. Osiris, Budapest, 2002).

White, Hayden 1997A történelem terhe. In A történelem terhe. Összeáll. Braun Róbert; ford. Berényi Gábor. Gondolat, Budapest (Horror metaphysicae).

White, Hayden 1997 Anarrativitás értéke a valóság megjelenítésében. In A történelem terhe, 103-104.

White, Hayden 1996Anarrativitás szerepe a valóság reprezentációjában. Aetas, (11) 1. On-line: https://www.matarka.hu/cikk_list.php?fusz=17333

Whyte, Hayden 1978 The fictions of factualrepresentation. In Tropics of Discourse. Essays in CulturalCriticism. The JohnsHopkins University Press, Baltimore-London.

Zolnay Vilmos 1983 A művészetek eredete. Magvető, Budapest.

Yatooszerk. 2006 International Nature Art Symposium. KoreanNatureartistsAssociation – Yatoo, Gong Ju. On-line: www.TheWorldNatureArt_resize.pdf' ;www.natureartbiennale.org/bbs/board.php?bo_table=nomadic&wr_id=9&lang=

Látvány-melléklet:

Secrets of the Nazca Lines– World HistoryChannel
https://www.youtube.com/watch?v=QaUAwXBhQH0
https://www.youtube.com/watch?v=OdNGQYcV-7I
MaríaReiche (1903–1993) Nazca (1932) https://www.youtube.com/watch?v=xmNhosUd0jk