/Varga László emlékére/

Még alig fél éve, hogy utoljára kaptunk hírt Felőle, s akkor is drámait, lehangolót: „Budapest, 2016. november 26., szombat (MTI) – Tragikus hirtelenséggel, 68 éves korában elhunyt Varga László történész, a történettudományok kandidátusa – közölte szombaton a család az MTI-vel”.

S bizonnyal ismerős a különbség, az „észre sem vettük” emberek és a magukat okkal, szerényen, szorgosan fontossá tévők között – Ő épp az utóbbiak közé tartozott. Valódi bölcsész volt, az ELTE történelem-muzeológia szakos hallgatója egykor, majd az Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa lett 1975-től, majd évekig az MTV Társadalomtudományi Osztály szerkesztője, 1981-től a Társadalomtudományi Intézet tudományos főmunkatársa, s volt utóbb a Fővárosi Levéltár főmunkatársa, majd 1991 és 1999 között főigazgatója is. 2004­–2005-ben a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány tudományos igazgatójaként végezte tudományos kutatómunkáját, de nem mint „igazgató” volt emlékezetes, hanem kutatóként és gondolkodó, kérdező emberként.[1] 2001-ben jelent meg szerkesztett kötete Kádár János bírái előtt címmel, s mert az állambiztonsági iratok szakértője lett, meg aztán 1995-ben a Belügyminisztérium iratfeltáró bizottságát vezette, és rendszeresen megnyilatkozott, publikált is e tárgykörben, nem volt véletlen, hogy 2006-ban Világ besúgói, egyesüljetek! – Az állambiztonság átmentése címen publikált monográfiát. Kevesek tárgyköre ez, nem is egészen veszélytelen, s főképp nem annak, aki a történő történelem megismerhetőségét tekinti feladatának, a megesett múltat faggatja a jelenre ható folyamatokról, s azt kérdezi elsősorban: miképpen vallanak az iratok a közélet, a politikai belharcok és közéleti gondolkodás, az ellenzéki rejtőzködések, a kihallgatások-vallások, az ítéletek és viselkedésmódok, meg a történelem ismétlődő eseménysorainak alapkérdései felől. Az „ügynöközés” hatalmi játszma-jellegét éppúgy sérelmezte, mint a történettudósok megosztottságát és parázs politikai vitáit, ha azok a direkt politikák alá rendelték magukat. Konszenzus-kereső, egyensúlyt fenntartani hivatott, elkötelezett és nyugodt ember volt, kiről már a felületes belátás is jóságot föltételez.

Varga László nemcsak a politikai rendszerváltás nyomán kialakult megannyi szakmai bizottságnak (Wallenberg Szoborbizottság, a „Jaross-lista” bizottság, Kenedi bizottság, Önkormányzati Levéltárak Tanácsa, UNESCO Levéltári Nemzetközi Tanácsa, Auschwitzi Állandó Magyar Kiállítás Programirodája) tagja vagy több esetben alapítója, vezetője is volt, továbbá sok éven át a Budapesti Negyed című történeti folyóirat szerkesztő bizottságának elnöke, hanem az 1945–1956 közötti politikai perek, az 1956-os forradalom, az állambiztonság története, a gazdaság- és társadalomtörténet kiegyezés-kori, majd második világháború utáni időszaka mellett a magyarországi zsidóság története, a Holocaust története, illetve az antiszemitizmus magyarországi históriájának egyik feltárója is. A dualizmus idejéről készült összeállítása talán egyik legelismertebb műve, ennek kiemelését az életműből ugyan valamelyest önkényesnek érzem, de fontosnak látom és illő tisztelgés eszközének is.[2]

A könyv ugyan nem tisztán „sajátja”, de szerkesztői előszava és a magyarországi zsidó bevándorlásokról szóló áttekintő írása (7-30. old.) alaphangot, szemléletirányt, keretet és mintegy célt is ad a benne foglalt kortárs szerzői tanulmányoknak és forrásközléseknek.

A tizennégy tanulmány érdemi ismertetése aligha lehetséges ebben a keretben, de válogatásom semmiképp nem jelent minőségi különbségeket. Sokkal inkább tartalmaz olvasatot, egy-egy üzenet „közvetítését”, kihangosítását, vagyis valami megértését, kiemelését. Ilyen példaképpen az, hogy a nemzetközi (s nemegyszer a hazai) szakirodalom történeti „tónusa” számos esetben, mint valamiféle „aranykorra” tekint az első világháborút megelőző asszimilációs periódusra, hogy azután a két háború közötti korszakot és magát a Holokausztot is ennek következményeként tárgyalja. Varga előszava már fölhívja a figyelmet: „Kötetünk deklarált, vállalt célja, hogy a Páva utcai Holocaust Emlékhely állandó kiállításának megnyitójára prezentálja a dualizmus kori ’előzményeket’, vagyis a Holocaust körüli vitákból okulva tekintsen vissza az Osztrák-Magyar Monarchia évtizedeire. … Izgalmas kihívás volt kötetbe szerkeszteni azt, aminek végső soron nincs köze a magyarországi zsidóság kiirtásához, de mégis egyfajta előzményét adja. Hiszen nem a dualizmus korából, nem a sikeres asszimilációból, de még csak nem is annak a kudarcából ered a ’végső megoldás’…” (7. old.). S mint folytatja a vesztes háború, a békediktátum s az ebbe berendezkedő „ellenforradalmi kurzus” valóban előzmény volt, s ez örökös vita tárgya maradt. „Holott való tény: a német megszállás nélkül nem lett volna Holocaust Magyarországon, miközben az is tény, hogy ennek hazai befogadását az előző negyedszázad uralkodó antiszemitizmusa készítette elő” (u.o.).

A „séma”, mely a valamikori „boldog” békeidők és az Európában egyedülálló magyar-zsidó együttélés idealizált állapotát vizionálja, sőt idealisztikus állapotba vetíti, persze nemcsak a közvéleményi közérzet, hanem sokszor a történészi múlt-kép része is – ebbe a szerkesztő nem avatkozik bele, s ha a „régiek” még nem tudhatták, mivé fajul a história, nem láthatták (így például Theodor Herzl vagy Jakob Katz) a képtelenségek végkifejletét, sőt sokszor ama válaszok sokféleségét sem, amit a történészek körei a Monarchia sorsát illetően megfogalmaztak, válaszképpen fölvázoltak. „Az asszimiláció kora” volna tehát e kötet tárgya, vagy másképp kihangosítva (Ö. Kovács József kérdését): „Hogyan mérhető az asszimiláció, és kudarcnak minősíthető-e, tekintettel a Holocaustra?”. „Befogadó nemzet” volt-e a török hódoltság (vagyis megszállás) utáni állapot, a migrációk sora, s a tudomány sokszínűsége révén lehet-e például kétszer ilyen vaskos forrásmunkát komponálni abból, amit a kortárs kutatások anyagaira építve a nyugati szakirodalom már felmutatott (Michael K. Silber írásában is jelzetten). Az itt közölt írások egykor már folyóiratokban—kötetekben nyilvánosságot láttak, de újraközlésük és alkalmasint szerzői korrekcióik lehetővé teszik, hogy speciális válogatásban lássuk egyazon szövegösszefüggésbe ágyazódni az olykor eltérő nézőpontokat, elemzési szinteket, akár a már időközben elhunyt kutatók (Jakob Katz, Hanák Péter, Vörös Károly, Szabó Miklós), akár a fiatal tudósok kutatási tapasztalatát.

Varga László (szerkesztői előszón túli) tanulmánya Zsidó bevándorlás Magyarországon címen foglalja össze a Kárpát-medence népmozgásainak négy jelentősebb korszakát (a 3-4. században szíriai és kis-ázsiai, a 11. században dél-németországi, majd a török-kori, végül a dualizmus idejében megtörtént betelepüléseket) különbözteti meg, aprólékos szakirodalmi szemléjét adva a historizáló, az „ősi rokonság” népvándorlás-kori (ötödik) szakaszára figyelmet fordító, végül a nyolcvanas évek szemléleti revízióját is magába foglaló értelmezéseknek. Írása nemcsak a történettudomány, hanem az etno-földrajz, a történeti demográfia, a nemzethatárok igazgatási szempontjai szerinti, a vallási, nyelvi és szokástipológiai szakirodalom felé tett alapos kitekintésnek is tekinthető. Fölhívja a figyelmet nemcsak az egyház/vallástörténet és nemzeti retorika sajátos aspektusaira, hanem az asszimilációt, sőt az etnikai reneszánsz ideológiai hullámait is magába foglaló „befogadási” folyamatra, a társadalomtörténeti csoportkutatás, a térségi eloszlás, a határok menti átjárás, az oktatási részvétel, az emancipációtól való félelem és a nyugati vagy keleti bevándorlások korszak-jellemzőinek összhatására is. A neoabszolutista Habsburg államhatalom népességpolitikája nyomán, majd a 48-as forradalom és a kiegyezés utáni galíciai népességmozgás látszólagos „tömegességétől” való félelem légkörében azonban kétféle fókuszra irányult figyelem: a tovább-migráló, „amerikás” zsidóság, a polgárosodás szellemét és anyagi bázisát lefektető német-sváb, lengyel, morvaországi, máramarosi csoportok jelentősége, és a tradicionális (lokális) közösségeket fenntartó, meghonosító, „az anyahitközség intézményeinek fenntartásához” anyagi erővel és kapcsolathálóval is hozzájáruló (jobbára galíciai és máramarosi) csoportra. S ennek a neológia és ortodoxia e fontos kiegyezési korszakában is megvolt a maga tudományos, gazdasági, polgárosodási trendeket elősegítő hatása, politikai modernizációt serkentő dinamikája is. De: „Amíg a felvilágosult abszolutizmus ennek ígéretét hordozta magában, addig a betelepült és fokozatosan – éppen a német identitás által – meggyökeredző zsidóságban fel sem merülhetett a magyar nemzeti identitás bármiféle gondolata. Abban a pillanatban azonban, amikor a Habsburg-pártiság és tágabban a ’németség’ szembekerül a zsidóság – vagy legalábbis annak meghatározó része – által képviselt polgárosodással, sőt sokkal inkább a magyar nemesség válik ennek egyre inkább hordozójává, ez a polgárosodott zsidó elem új választás, új alternatíva előtt találja magát” (30. old.).

A kötetben hangot kapott Jakob Katz-tanulmány (A magyar zsidóság kivételessége, 31-39. old.) már ezt a befogadó nemzetek és asszimilációs politikák országonként eltérő viszonyrendszerét ismerteti jól tagolt szövegében: a magyar nacionalizmus nyugati orientációval szembeni válasza, a nemzeti mozgalom egyedülálló mivolta a 19. században, majd az öntudatra ébredés és a partnerségek késztetései révén a toleráns kapcsolatrendszer kialakulása a liberalizmus keretei között érvényesülhetett; az európai társadalmi változások nyomán formálódó polgári integrációs stratégia a teljes jogú nemzeti társadalmi státuszt biztosították; a belső megosztottság azonban a zsidóság szervezeti egységesítése irányába hatott, a nemzetvallási közhangulat a „nemzeti zsidó egyház” kialakítását sürgette, a magyarosítás (nyelvi, parlamentáris képviseleti, szimbolizációs) trendje viszont megosztotta az ortodox és neológ csoportokat; az elkülönülés az egzisztenciális bizonytalanságnak is részét képezte, ráadásul a magyar környezet is mereven reflektált a családi, tulajdoni, iskolázottsági, elszigeteltségi vagy védekezési típusú identitás-alakzatokra (Tiszaeszlár, vérvádak, pogromhangulat, áttérési késztetések, politikai antiszemitizmus erősödése), hogy azután a státus-bizonytalanság, az emancipáció megtorpanása, majd a húszas évek politikai diktatúrájától a Holocaustig tartó intolerancia korszaka jöhessen, beleértve az ebben vétkességgel vádolható zsidó vezetők, sorsüldözött megalkuvók, számkivetettségben élő kiszolgáltatottak kompromisszumait is. „A zsidóság asszimilációja hosszú ideig zavartalanul folyt Európában. Igaz, a befogadó nemzetek viszonya a zsidóság integrációjához országonként eltérő volt, illetve a beolvadás tempója is különbözött az egyes országokban, s ennek következtében a zsidó közösségek sorsa is másképpen alakult. Jelentős belső struktúrák és jellegzetes viszonyrendszerek épültek ki a nem zsidó lakossággal, és ezek lényeges szerepet játszottak abban a folyamatban, mely az egyes zsidó közösségek elpusztításához vezetett. E viszonyrendszerek tükröződtek a nem zsidó lakosság viselkedésében, valamint maguknak az áldozatoknak a passzív vagy aktív védekezőképességében, illetve később a túlélők emlékezetében. Nincs olyan európai közösség, melynek elpusztítását megérthetnénk vagy akár felidézhetnénk anélkül, hogy az adott közösség történelmét ismernénk” – írja Katz.

A kötet e történeti trendben, a főképp a városokba migrált csoportok, hangadóvá és meghatározóvá lett zsidó generációk fővárosi térnyerését veszi egyik meghatározó momentumnak. Vörös Károly kutatásai tanulságaival, a pest-budai csoportok alapos és részlet-gazdag rajzolatával egészíti ki Varga László bevezető írását, melyhez pontosításként a kispolgári vonzalmú, a céhes, valamint a zsidó tőke házingatlan- és nagybirtok-orientációjú köreit határolja el (A budapesti zsidóság két forradalom között, 1849–1918), s az asszimiláció három nagyobb korszakát különíti el tőkefolyamatok, iskolázottság, politikai pozíciók, integrációs törekvések és az asszimilációt megnehezítő antiszemitizmus szempontjából, kicsit már a Huszadik Század folyóiratban megkezdődő zsidókérdés-vita előhangjával kiegészítve (40-57. old.).

Hogy a közeledő világháború árnyékában a budapesti zsidóság mint a változóban lévő polgári társadalom tagja milyen szerepet játszhatott (politika, gazdaság, kultúra és nemzettudat terén), már nem kevésbé a 48-as forradalom jelszavainak, a szabadság—egyetemesség—testvériség viszonyrendszerének változási nehézségei határozták meg. E körülmények, keretek szabták a politikai ideák, ideológiák, programok és nemzetkoncepciók útjait, az asszimiláció és disszimiláció impulzusait, valamint „a modern Magyarország megszületésével egyidős, egykorú dilemmák” sorsfordító hatásait is – ahogyan ezt Gerő András részletezi Zsidó utak – magyar keretek a XIX. században (Liberálisok, antiszemiták és zsidók a modern Magyarország születésekor) című tanulmányában (58-72. old.). A magyar liberalizmus Eötvös-i törvénykezésre visszamutató hatásai, a polgári jogegyenlőség és ennek „vallási recepciót is magában foglaló” mivolta mind a törvénykezés, mind az 1867-es kiegyezésre hatást gyakorló polgári felfogások szempontjából hangsúlyos eseményei az emancipáció és a homogenizálás során váltak trend-jellegűvé, s lettek a modern politikai antiszemitizmus 1870-es évek során fölerősödő vélemény-terrorizmusának bázisává. A korszak fő hatásaként „nem lehet vitás, hogy a magyar zsidóság jelentős része a XIX. században a beolvadás, az asszimiláció irányába mozdult el, s ez pontosan annak tudható be, hogy a magyar liberálisok nem egyszerűen egyenlősíteni, hanem befogadni akarták a zsidóságot. A magyar szabadelvűek – a potenciális germanizációs veszélyt jelentő Habsburg-hatalom és a csak fokozatosan lebomló (részben épp a zsidóasszimilációnak betudhatóan felszámolódó) nemzetiségi túlsúly miatt – elemi erővel igényelték a zsidóság magyarosodását” (70-71. old.). A nyelvpolitikai tér és a közgondolkodás elnehezítik azt, „hogy különféle tudati dimenziók mellérendelésben és egyenértékűségben fejeződjenek ki”, nemcsak e korszakban, hanem a magyarországi zsidóság történetével foglalkozó zsidó és nem zsidó szerzőkre is ható „tudati erőtér”-ben, mely az ideologikus hatásoknak és a vizsgált tárgyterületnek nyelvi foglyaivá teszi őket, a kultúra mint létező entitás vallási vagy elvilágiasodottabb normák szerepére utaló történészi felfogásmódok ellentmondásosságáig hatóan. Az újragondolás mai késztetése „nem csak szubjektív elhatározás, szellemi készültség, felhalmozott vagy felhalmozandó tudás kérdése. Van egy sokkal alapvetőbb előfeltétele is. Nevezetesen az, hogy ahogy a magyar nemzettudat a XIX. század első felében képessé vált a liberalizmussal töltekező megújulásra, úgy ezt a képességét újból megmutassa, s elfogadja azt, hogy a magyar nemzet nemcsak egyneműségében, hanem kulturális integrativitásban is értelmezhető fogalom és valóság” (72. old.).

Ha fentebb érdemes volt kiemelni Varga írásából és bevezetőjéből a bevándorolt zsidóság elfogadásra érdemes szerepét a magyar gazdaságtörténet és kulturális élet, vallás és társadalmi alrendszer változásában, a helyi társadalmak formálódásában és az ebbe integrálódás új formáiban, Vörös Károlytól pedig a Katz nézőpontjára építő forradalomközi állapot korszakos jelentőségét, akkor Michael K. Silber dolgozatából (Zsidó kisebbség egy elmaradott gazdaságban) arra érdemes fölhívni a figyelmet, milyen gazdaság- és társadalomszervező hatása volt az asszimilációnak a polgári fejlődésben játszott kivételes szerepében. Bizonyítja és levezeti a gazdasági mutatók alapján is, milyen sajátos fejlesztő hatása lehetett a hiányzó középosztály helyének betöltésében, a közigazgatási és közgazdasági szerkezet „réseinek” megtalálásában és kihasználásában, foglalkozás-választási szabadság hiányában is, a középosztály hiányát súlyba véve még inkább. Hanák Péter, Bácskai Vera, Karády Viktor és mások kutatásaira építve a jeruzsálemi egyetemi tanár összegző írása e kötetben a vallásnak politikára, közéletre, liberális piacfelfogásra, életmód-mintákra vonatkozó tónusait is hangsúlyosnak mutatja (73-92. old.).

Ö. Kovács József tanulmánya már ennek nemcsak a későbbi, a 19. század második felére ható jelenségeit emeli be az összefüggések körébe, hanem a „honfinak” és „polgártársnak” mondottak körét kívülről meghatározó, és belülről identikus alapon tágítani próbáló helyi törekvésekben mutat ki a befogadásra példát mutató verziókat, mindenekelőtt a Duna-Tisza közti térség zsidóságának életviszonyai, demográfiai súlya, kereskedelmi és vagyoni szerepe, adófizetői státusza és asszimilációs hajlandósága szempontjából (Zsidók a kecskeméti társadalomban a XIX. század második felében, 93-132. old.). A „jó polgárrá” érdemesülés, a népességszám-változásban betöltött szerepkör, a vegyesházasságok témaköre, helyi hatalom és helyi közösség, a sajtó és a nyilvánosság szerepe, a réteghelyzet és megosztottság szempontjai a prekapitalista állapotban (és térségben) betöltött státusz, a földrajzi táj mezővárosi és tanyás mivolta, valamint a jogi-igazgatási korlátozások „helyzetet és szerepet” megformáló feltételei a mikrotörténet, a befogadás és kirekesztés hullámai, valamint a liberális/fejlődéspárti vagy esélyegyenlőségi szempontú integráltság témakörei mind-mind megjelennek súlyos írásában.

Egy nagyobb, északkelet-magyarországi térség városainak rétegződési és historikus állapotrajza volt vállalása Csíki Tamásnak is, aki „makrostrukturális szemléletű, statisztikai elemzésekre épülő, illetve tipizáló—illusztratív módszerrel kiegészülő” munkájában elsősorban iparos- és kereskedő-csoportokra fókuszált írást választott egy összegző—áttekintő kötetéből (Városi zsidók Északkelet- és Kelet-Magyarországon (A miskolci, a nagyváradi, a kassai és a sátoraljaújhelyi kis- és középpolgárság összehasonlító vizsgálata). A négy városi térség egyenkénti részletező bemutatása, részbeni „áthallások” az összehasonlítás terén, s a tanulmánynak álcázott monografikus műegész mögött egész kötetnyi munka rejlik, így e kiragadás csupán a korszak és a magyar gazdaság- vagy társadalomtörténet szempontjából meghatározó ipari térségek állapotrajza és népesség-arányai miatt tekinthető izgalmas írásnak (133-155. old.), de akként is igen jelentős.

Ezzel is részben egyező tónusú és tudományos apparátusú Karády Viktor tanulmánya, mely szintén egy kötet-részlet (Zsidóság és modernizáció a történelmi Magyarországon, 190-217. old.), a polgárosodás és asszimiláció terén betöltött zsidó szerepkör fölöttébb alapos körképével, a sokrétű modernizáció liberális és másik oldalon áldozati vállalkozásáról, kultúra-formáló hatásairól. Ugyancsak ebbe a „strukturális” szerepfelfogás-történetbe illik Hanák Péter 1988-as alaptanulmánya A Kert és a Műhely kötetéből, melyben alaptémája A másokról alkotott kép (Polgárosodás és etnikai előítéletek a magyar társadalomban, a XIX. század második felében) sztereotípiák és klisék használatát elemzi az illusztrációk, a beszéd, a mentalitás, a karakterek és etnikai klasszifikáció aspektusából (167-189. old.). Hanák kérdésfeltevése a másokról alkotott kép és a civilizációra hivatkozó nemzeti öntetszelgés különbségeiben jól mutatják a magyarokból hiányzó tulajdonságok kompenzációját, az értékredukciókat, a térhez és időhöz kötött nemzetkarakterológia nyomasztó megjelenési formáit és az idealizált önkép vádaskodás- vagy bűnbakkeresés felé vezető makacs lépéseit.

Ahogy föntebb jelzetten Vörös, Gerő és Katz szemléletmódja a Monarchia népeinek és a kiegyezés utáni kettőződésnek, meghasadásnak, meg lokális szembefordulásnak megannyi példáját, tanulságát adják, valamint a kényszerű elkülönülés, meghasadás és széthúzás jeleit is kimutatják a duális monarchia viszonyai között, úgy épül ezekre még árnyaltabban, helyi részletekbe menően Kövér György írása: „Zsidó társadalom” Tiszaeszláron a nagy per előestéjén címmel (218-255. old.). Mint a politikai antiszemitizmus bizonnyal leghírhedtebb vérvádjának és igazgatási—jogi—állampolitikai szintű antiszemitizmus fejlődési útjának egy kiemelt közege, az eszlári történések politikatörténeti folyamatba emelése is kínálkozó lehetősége volna a Szerzőnek, ám e könnyebb feladatot önmagára terhelt további túlsúlyokkal egészíti ki: magát az eszlári társadalmat és egy hosszabb, akadémiai nagydoktori értekezéshez vezető monografikus kutatás részleteit összegzi széles ívű körképben.[3] Az ország egyik legszegényebb vidékéről és településéről, a rokonsági rendszer, termelési hagyományok, elosztási viszonyok, vagyoni helyzetek évszázados történelméről, valamint ezen belül a zsidó bérlők, szállítók, tulajdonosok, kereskedők szerepéről, no meg a „fiókhitközség” állapotáról és belső konfliktusairól szóló írásában „a lokális konfliktusok mezejére” lép, s a foglalkoztatási, nyelvi, demográfiai, politikai ok-okozati összefüggésekkel lepi meg korunk olvasóit.

Nem különbül problematikus fejezetre, belső erőviszonyokra és interperszonális kapcsolati kultúrákra fut ki Schweitzer Gábor tanulmánya is: A hazai cionizmus hőskorszaka (Avagy miért nem kellett Herzl a magyar zsidóknak?), melyben a neológ és ortodox érdekkörök, viták, és az 1890-es éveket követően egy „cionista platform elutasításában vagy éltetésében vállalt szerepmagatartások egyik megosztó eszköze, Theodor Herzl cionista „kiáltványának” minősülő alapműve: A zsidó állam körüli nézetkülönbségek kapnak hangot (156-166. old.). A korai cionista mozgalom és úttörői, magyar hívei és vitatói kerülnek itt értelmező lajstromba, a szellemi közélet és a bázeli kongresszuson (1897) elfogadott alapelvek terjedésének útvonalai, közvetítői, propagátorai és támadói kapnak éles fényt Schweitzer írásában, mely jelzi, hogy az 1909-ben már 230 helyi szervezettel működő mozgalom ideológiai „lövészárkai” és „fedezékei” nemcsak a későbbi háború által megosztott Monarchia, magyarság és államnemzeti eszmekör egyedeinél érvényesültek, hanem miként a magyar nemzetállam Európa perifériájára szorult Trianon révén, úgy lett a diaszpóra-orientált zsidóság is a cionista világmozgalom marginalizált szereplője.

E történeti kor és folytatódása terén végzett kutatásokat Szabó Miklós is, akinek A „magyar girondistáktól” az ébredő magyarokig (Az 1919-es ellenforradalmi kurzus előtörténetéből) című tanulmánya a Tanácsköztársaság utáni ellenforradalmi kurzus előtörténetének, szervezeteinek, tömegbázisának és eseményeinek követésére vállalkozik. A „nemzetfenntartó szerep”, a hivatalnokság és értelmiség jobboldalra tolódása, a trianoni szerződés ideológiai mögöttesei, valamint a közigazgatási, hatalompolitikai elit cselezései nyomán kialakult viszonyrendszer teljes részletrajzával Szabó Miklós egyik korszakteremtő írása kapott itt új fényt (256-272. old.). A dualista korszak politikai színpadának szereplői, érdekképviseleti aktivistái, mozgalommá váló hivatali apparátusok érdektere, a hadigazdálkodás hatása, szociális demagógia és új szociális modell, kereszténydemokrata és dzsentroid korporációk térnyerése egyaránt részese, alakítója volt (a katolikus sajtóval karöltve) annak a forradalmisággal szembeni „magyar girondizmusnak”, amely azután „a preventív ellenforradalmárok” segédletével siserahadát alkotta a fajelméletek, a rasszista eugenika, a fajtisztasági eszmék és a „káros elemek” megkülönböztetésének jogosultságát nyílt politikai vállalásként meghirdető rezsimnek. Ezt megelőzően már az 1919. február-márciusi szélsőjobboldali ellenforradalmi szervezkedések megélénkülése is tapasztalható volt, így korántsem véletlen, hogy „a dzsentritradíciókat ápoló, dzsentri társadalmi magatartásideálokhoz igazodó, a kapitalista versenyben a polgári mentalitású középrétegekkel szemben elmaradó hivatalnok- és értelmiségi rétegek, az ún. keresztény középosztály latens elégedetlenségét, polgárgyűlöletét, veszélyérzetét a háborús nélkülözés olyan mértékig fokozza, ahol az politikai erővé válik. A forradalom veszélye, majd maga a forradalom ezt az erőt politikai mozgalommá szervezi, önmaga ellenreakciójaként kitermeli a középosztályi reakció ellenforradalmi frontját, az eljövendő ellenforradalmi rendszer nem egyetlen, de legéletképesebb csíráját” (272. old.).

E dichotómiáról és részletrajzairól, avagy a társadalmi történések egy erre következő korszakáról, a tízes-húszas évek városi, értelmiségi, kulturális és közösségi világáról szól rövid esszémunkájában Zeke Gyula (A nagyvárosi kultúra új formái és a zsidóság), melyben a művészeti, sajtó, színházi, kávéházi és sport-életben betöltött szerepet, a zsidóság nyelvi asszimilációját és „arányszámukat messze meghaladó mértékű” jelenlétét, az ennek környezeti válaszokat konstruáló társadalmi folyamatokat taglalja (273-280. old.). Lackó Miklós pedig a fogyasztás, a befogadók, az irodalom társadalmi környezetében jelen lévő körök szemléjével (Zsidók a budapesti irodalomban, 1890–1930) mintegy tipológiáját adja egy korszak magyar színpadi, regény és intellektuális prózairodalmának (281-291. old.), zsidó íróknak és nemzsidó környezetnek, zsidókról író népieknek és típustanulságokat gyártó alkotóknak, kiemelve: „Az itt felvázolt típusok végül is mind arra világítanak rá, hogy a 20. század első évtizedeiben az országban és a budapesti életben a zsidókérdés még eleven, feloldatlan problémáktól volt terhes” (281. old.).

A két világháború közötti utóhatások, melyek az emlékezetes bevándorlások, letelepedések, sikeres vagy lehetetlen beilleszkedés, térnyerés vagy szerepkeresés fázisában érik a zsidóságot, egyre elszántabban hatottak az antiszemitizmus kialakulása, erősödése, társadalmi közérzetté és közviselkedéssé válása terén. A háborúhoz vezető, majd az azt követő válsághelyzetek ebből is fakadóan az asszimiláció sikere ellenében hatottak, akadályozták az érdemi integrációt – így lehettek ürüggyé, üggyé, váddá és ellenségesség okává.

A folyamat következményeiről – ha itt, e kötetben nem is – már további kötetekben és forrásanyagokban, s nem utolsósorban Varga László munkáiban találkozunk. Az alapvető társadalmi kérdések 1867 és 1918 közötti megjelenése, okká és ürüggyé válásuk folyamata, s ennek körülményeit belátó elemző forrásmunka pedig talán abban segít, hogy a „feloldhatatlan problémáktól terhes” korszakok mindig magukkal hozzák a legmélyebb megértés szükségességét, a kitekintés és összehasonlítás szempontjait, a forrásművek választásának szempontjait is.