“Az istenadta nép” és politikusai

Kérdés persze, hogy a hatalomról és demokratikus rendszerekről szólva egyszersmind beszélünk-e közjó filozófiájáról, a nyugati demokráciák riasztó kudarcairól, a „Mindenkori Nép” kormányzási feladatairól és a hatalom bénulásának históriájáról illetve alternatíváiról, vagy minden kortárs jelenség ma már drámai figyelmeztetésként szól, akár az államrezon, akár a végrehajtó hatalom sikerképességének vagy kudarcra ítéltségének kérdései, akár a globálisként fenyegető krízisek vagy a makrotársadalmi összehasonlítások konkrétan fölmerülnek. Persze, nem „illiberális” államképet dédelgetve, s nem is ázsiai típusú sikerorientált társadalmakban látva a jövőképet, érdemes mindezekről merengeni… – de hogy itt az ideje belátások, mérlegelések és döntések felé elindulni, az immár bizonyossá lett az europeizációs, globalizációs, illiberalizációs vagy új feudalizmust célul kitűző állammonopolista úrhatnámságok piacra jutása alkalmával… Megvannak ennek az előzményei is, hisz már a hatvanas—hetvenes években megfogalmazódott a korabeli közpolitikában „legalkotmányosabbnak” tekintett amerikai államiság vitathatósága az alárendelt uralmi terek, a helyi társadalmak tárgykörében (emlékezetes nemcsak Seymour Martin Lipset Political Man című könyve 1960-ból, Robert A. Dahl Forradalom után? és A pluralista demokrácia dilemmái a hetvenes években, Habermas, Bourdieu és Foucault hatalomelméletei erre következően is), melyek a politikai szféra túlzott túltengés-igényét vészesen fenyegetőnek ítélték már ekkoriban, s azóta nem különbül. Áldás—átok, hogy azóta minket is elért már a jótékony szkepszis, mely a történéseket körülöleli, de a reményeket sem hagyja végképp pusztulni…

A pusztulás, szétbomlás a részben a függő függetlenségek mentén sem érdektelen ezért az alighanem legtekintélyesebb teoretikus, Francis Fukuyama korszakos koncepcióival ellenpontozott gondolatmenetére fordítani kontrasztos figyelmet: egykönnyen átlátható, hogy az amerikai tradíció-kötött állampolitikai, kormányzati stratégia, kül- és nemzetpolitikai testcselek jellegzetes korszaka az Alaptörvény kora óta is számos történelmi, mozgalmi és uralkodási kerülőút ellenére a stabilan megmaradt alapelvekre épül. A neokonzervatív hagyomány is a demokrácia, autonómia és hatalomgyakorlás mindenkori „válaszútját” emeli fókuszba, s ennek fölmutatásával Fukuyama sem tesz kevesebbet, mint a demokrácia rangképességét nevezi meg, bármily lehangolt végkicsengéssel komponálja monografikus műveit. Viszont ha Fukuyama Amerika válaszúton. Demokrácia, hatalom és a neokonzervatív örökség című munkájában[1] a Bush-örökség úttévesztésével és a 2001.09.11. óta érvényben lévő amerikai külpolitikai rizikóvállalás szimbolikus szférában végbemenő bukásával foglalkozik, nyílt pártszakadás vagy világnézeti meghasonlás formájában is a többi neokonzervatívval folytatott vitát tükrözve… – akkor e négy és félszáz oldalas monográfia nem egykönnyen lesöpörhető a maga tagoltságával, árnyalt és gazdagon hivatkozott forrásanyagával, teorikus és historikus bázison fogant körképével, s nem politikai pamflet formájában, hanem angolszász típusú szaktudományi eleganciával és meggyőző erővel. Fukuyama az Alapelvekből indul ki, a neokonzervatív örökséggel folytatja, fenyegetés és kockázat stratégiai háborúival, amerikai kivételességtudatból fakadó nemzetközi legitimációval és a fejlődés társadalomátalakítási teorémáival teljesíti ki mindezt, hogy majd a világrend intézményeinek újragondolásával és egy másfajta USA-külpolitika körképével zárja. A belső ív több ponton „az amerikai gondolkodás bezárulásának” ideológiai alapjait felfejtő Allan Bloom-féle felfogás kritikai felülbírálásával érintkezik, a Nemzeti Érdek és a Közérdek című folyóiratok szellemi horizontjával, az USA biztonságpolitikai háttérszervezeteinek stratégiai tervező tevékenységével, meg az Új Amerikai Évszázadért projekt Clinton elnököt Irak elleni támadásra ösztökélő ideológiai hatásmechanizmusokkal. Ezenközben látja és vallja be Fukuyama: „Arra a következtetésre jutottam, hogy a neokonzervativizmus politikai szimbólumként és gondolatkörként egyaránt olyasvalamivé fejlődött, amit nem tudok többé támogatni. Amint e könyvben bemutatni igyekszem, a neokonzervativizmus koherens elvek együttesén alapult, amelyek a hidegháború során nagyjában—egészében ésszerű külpolitikához vezettek mind itthon, mind külföldön. Az alapelvek azonban sokféleképpen értelmezhetők, és a kilencvenes években egy olyan amerikai külpolitika igazolására szolgáltak, amely túlhangsúlyozta az erő alkalmazását, és logikusan vezetett az iraki háborúhoz” (9. old.). Ezt az úttévesztést és a Bush-kormányzat utáni állam alternatíváit vezeti végig a könyvön, a háborút mint az egypólusú világrend „fenntartás nélküli sikereként” elkönyvelt, „demokratikus realizmusként” triumfáló stratégiát 2004-ben már mint igazságtalan és indokolatlan háborúviselési következményt taglalja egy akkori (A neokonzervatív pillanat című) írásában, amely a korábbi keményvonalas Izrael-ellenes politika bírálatát termelte ki magából, s ennek „az apokaliptikus muzulmán világ fennálló fenyegetéséről” szóló téziseivel is vitába száll. A háborús és konfliktusgeneráló külpolitika, mely az USA-n belül is kialakította a Belbiztonsági Hivatal ügynökségét, keresztülvitte a Kongresszuson a hazafiassági törvényt, szélesebb jogkört adott a belügyi hatóságoknak, megtámadta Afganisztánt, s meghirdette a „megelőző háború” doktrínáját, majd megtámadta Szaddam Husszein rendszerét is a tömegpusztító fegyverekkel rendelkezés vádjával, melyek épp oly valótlan volt, mint a tálibok elleni szilaj vádak… Mindezek inkább folytonos hadviselés légkörét, s koránt sem a féken tartás taktikáját jelezték, ami részint régi amerikai policy, s benne méltó szerepe van a neokonzervatív „realisták” hangjának, részint tükrözi az erőpolitikával szembeni liberális internacionalisták jogon és nemzetközi harmónián alapuló rend eljövetelében reménykedésének, továbbá a nacionalisták „nemzeti érdekeket szemellenzős, biztonságcentrikus módon” kezelő, izolacionista és idegenellenes attitűdjének, valamint a hidegháborúból még itt maradt „realista versus neokonzervatív” hagyomány követőire tagolható csoportok hatalmi szerepköreinek is. Mindezekből a világ válaszaként a „lágy ellensúlyozás” következik, az amerikai hegemóniára törekvés és a globális Amerika-ellenesség kibomlása is, a belső nemzetépítési stratégiák térnyerése és küzdelme éppúgy, mint a más államokban kiváltható rokon- és ellenszenv manipulálása (19—21. old.). Olyan kérdések viszont, mint Kína, Észak-Korea, koszovói háború, Darfur-folyamat, START-egyezmények, ENSZ, Világbank és NATO-építés, Nicaragua, Kuba, Fülöp-szigetek, Dominikai Köztársaság, afrikai államok és közel-keleti konfliktusok kezelése – már nem képezték a közmegegyezéses, legitim hatalomgyakorlat kérdését, ahogyan a költségvetés hadászati befektetései vagy a külföldi államokban USA-párti politikák sikerre segítésének megannyi kísérlete sem (142—175. old.). A nemzetközi együttműködésben tehát a legitimáció és az uralmi hatékonyság kontrasztba került, végjátszmákra kényszerült, s nemegyszer veszteségekbe torkollott. Mindennek újragondolása és a hagyományos, szuverenitáson alapuló világrend-építési gyakorlat háborúmentes övezetek kialakítását célzó stratégiai célrendszerének súlyba helyezése csak akkor lehetséges, ha a fejlődő világ szegénységét, demokrácia-deficitjét, hiányzó szuverenitását együtt mérlegeljük az Államok éppen akut doktrínáival (175—202. old.).

Az a kérdés: vajon nem kellene-e az USA-nak önkorlátozást gyakorolnia, vagy hogy a fékek és ellensúlyok rendszerébe vetett amerikai hit és a koncentrált hatalommal szembeni evidens bizalmatlanság még jószándékú és erőteljes legitimáció mentén is meglévő attitűdje jogos-e, s megőrizhető-e a bizalom hazai meg nemzetközi téren, egyúttal fölveti a kiterjeszthető másik kérdést, hogy élhet-e hatalmával a kormányzat, amikor elkerülhetetlen a kihívásokkal összefüggő szembesülés (például szeptember 11.-e, vagy analógiaképpen a mai Trump-ellenes felhorkanások tömegei)… Mindez egyben annak is vitatható témaköre, hogy a világ egyedüli szuperhatalma által elkövetett hibák megbocsáthatóak-e, s ha rávilágítanak a jóindulatú hegemónia elkerülhetetlen fogyatékosságára, szükséges és lehetséges-e „nem csupán jóindulatúnak, de körültekintőnek és okosnak is lennie…” – immár nem csupán az amerikai szupremácia fő problémája, hanem az ítélőképesség korlátozott mivoltára, sérülékenységére is utal (201—203. old.). Ha ugyanis „Amerika válaszúton” van, akkor az államépítés, a 21. század kihívásaival szembeni Common Sense sem csupán szervezeti problematika, hanem egész földrésznyi hangos populizmus méltatlan visszhangja is.

Mindez – ma már tudjuk, látjuk, elszenvedjük – nem kis hányadában végigsöpör a kelet-európai tájakon is, kapcsolati kultúrák, kormányzati ideológiák, uralmi manipulációk sokaságával. Mindezekkel szemben ott marad az alternatíva kérdése: elviselni, vagy fölháborodni, tiltakozni vagy meglovagolni a közjó nevében szétterjedő uralmiság kínálkozó lehetőségeit? A közjóval és közvéleménnyel szembeni egykori felfogásmódok, így például Walter Lippmann tapasztalati anyaga is arra alapoz, hogy a közvélemény nyomása csak reményekből és félelmekből táplálkozik, ezért tehát képtelen arra, hogy mint tömeg a valóság teljes komplexitását figyelembe vegye.[2] Mint a húszas évek politikai kommunikációjának, a harmincas évek közvéleményének és a negyvenes évektől a liberális közjólétiség bírálatának megalkotója, Lippmann is okkal figyelmeztet rá, hogy mivel a demokrácia a köztudatban a népuralmat, a nép kormányzati feladatokba, döntésekbe beleszólását, szervezett érdekképviseletek közjogilag biztosított rendszerét asszociálja, ezért talán ki kell végre mondani, hogy „a nép képes megadni vagy megtagadni hozzájárulását ahhoz, hogy kormányozzák..., megválaszthatja a kormányt, helyeselheti vagy kifogásolhatja a tevékenységét, de nem láthatja el a kormányzás feladatait, mert a nép maga nem képes kormányozni. ... Ahol a tömeg véleménye uralja a kormányt, ott kóros zűrzavar van a hatalom valódi funkcióit illetően, a zűrzavar pedig a bénultság határáig gyengítheti a kormányzás hatékonyságát”. A XX. században a nyugati demokráciákban a néptömegek nemegyszer olyan hatalomra tettek szert, amit már képtelenek gyakorolni, s a választott kormányok ezzel párhuzamosan viszont elveszítették a kormányzati hatalmat, vagyis képtelenek már kormányozni. Mi több, a népre támaszkodó demokratikus kormányzatokról eddig még nem sikerült bebizonyítani, hogy mindig és bármikor garantálják a jó kormányzást, s azt sem, hogy ha egy országban a sok rossz jelenség miatt kézzelfoghatóvá válik az elégedetlenség, akkor ott okvetlenül demokráciával váltják fel az oligarchiát vagy a monarchiát.

Nos, hát itt tartunk, talán itt…, talán még messzebb. S talán épp emiatt különösen figyelemre méltó jelenség az, hogy a rendszerváltás utáni poszt-szocialista kormányzatok (nem különbül mint elődei) a közérdeket egyenlővé próbálták tenni azzal, amit a választási eredmények jeleztek, függetlenül attól, hogy az uralkodó közvélemény esetleg a kritikus pillanatokban destruktívan tévedett, vagy épp a politikai feltételrendszer szimbolikus szférájában voltak más, mögöttes tartalmak, amelyek jelentése és jelentősége kihatott a választási magatartásra, a közvélekedésre, a tanácstalanságra és megosztottságra, az egymás ellen uszíthatóságra is. S mert a közvélemény a maga megnövekedett hatalma birtokában olykor veszélyes döntések uraként mutatkozhat be – talán nem azért, mert „az istenadta nép” korlátoltabb lenne, mint politikusai, vagy mert a társadalmi érdekosztottság mögöttes politikai tartalmak és vágyak politikai (alkalmilag esetleg csak pártpolitikai) formákba öntött változataira adja szavazatát – hanem mert a társadalom politikai közviselkedése, politikai kultúrája a nagy, közös, korszakos tagadás-válaszokon kívül még aligha mutatkozik meg árnyaltabb kortárs demokrácia-variánsokban. De azért is rejt magában veszélyeket a „népi kormányzás” kísérlete, mert a közvélemény megkésett válasza a mindenkori politika kihívásaira meglehetősen ki van szolgáltatva a nagy kollektív tehetetlenségnek, a hömpölygő (ám ciklikus) mozgásoknak, s szükségképpen lassabb, mint egyes egyének vagy érdekcsoportok politikai reflexválasza. Ezekhez járul hozzá az is, hogy rendszerint nincs olyan kormányzati érdek, amely elemi kötelességének tartaná, hogy a társadalmat mindenről és sürgősen informálja – vagyis kritikus döntések előtt aligha fordulhat elő, hogy a nyilvánossággal a teljes igazságot közlik, építve arra, hogy meghallja a gyakorlati döntéshez elengedhetetlenül szükséges sokoldalú közléseket, netán bele is szólhat érdemi dolgokba. Amikor pedig a komplex közlések egyszerűsödnek, amikor a bonyolultból egyszerű lesz, a komplexből irányzatos, a feltételesből abszolút, a relatívból pedig szükségszerű – akkor „az igazság” többnyire radikális ferdítéseket szenved el.

A közjó ezen a módon fikcióvá, definiálatlan fogalommá, egyszer-s-mindenkori hivatkozási alappá, legitimációs forrássá válik, s annál inkább, minél kevesebb valóságalapja van kiteljesedésének.

(Folytatjuk)