Márkus Istvánt már nemigen ismerik. Pedig kellene, nagyon kellene. Nem olvassák, alig-alig idézik, könyvesboltban sem kapható már. Pedig egy korszak volt, egy második vagy másfeledik generációs falukutató, a magyarországi paraszti lakosság egyik legméltóbb krónikása, ’56-os irodalmi-politikai aktivista, bebörtönzött, megfigyelt, deklasszált értelmiségi.

Kortanú, korszakos alkotó, tanítóbácsi, apa, s küzdelmes-vállalásos életvezetésű szakember, a szociológia tudományának akadémiai doktora, „mezítlábas ember”, örökkön falujáró, „parasztsimogató” típus, őszinte és meggyőződéses „muzsik-párti”. Kicsit maga is muzsik, a kutatásé, a falu felfedezéséé, a leírásé. Talán mindazé, ami ma már nagyon hiányzik.

Márkus István magyar szociográfus, kritikus, szerkesztő, irodalomszervező, falukutató. Személyében egyik, ha nem szinte az egyetlen összekötő életút és eszmetörténeti tartalom a két világháború közötti klasszikus falukutató mozgalom és a Magyarország felfedezése sorozat, az új magyar szociográfia irányzata között. Éppen most, október 21.-én volt húsz éve, hogy elhunyt. Kézikönyvek, lexikonok, életrajzok, s a sorozat még létező weboldala érdemben járják körül személyét, életművét, roppant sok paraszti kultúrával, létmóddal, társadalmi helyzettel kapcsolatos, szinte mindmáig döbbenetesen aktuálisnak tetsző tanulmányát, cikkét, publicisztikáját. Még sincs jelen a közgondolkodásban, ahogyan talán az iparba sokasodó parasztság sincs már, ahogyan a tradicionális alföldi magyar mezővárosok, a vállalkozni merész parasztfalvak, a politikai rendszerváltást megszenvedő agrárvidékek sincsenek immár a kutatók „térképén”, a felfedezni és megnevezni való témakörök között.

Márkus talán méltó, de fölötte szükséges megidézéséhez talán nem elég, de alapszintű inspiráció, ha valaki a nehézkesen dokumentált, helyi vagy akár napilapokban megjelent írásait veszi kézbe a negyvenes évek végéről, a hatvanas vagy a nyolcvanas évekből. Könyvtárnyi szövege sem nem illik egy „recenzióba” vagy emlékezésbe, sem kétes illetlenség nélkül nem lehet egyet kiemelni. Átvezető megoldásként hadd idézzem föl talán életműve egyik kulcskönyvét, melyben sok-sok évnyi elszánakozás közben és után a magyar, vidéki, paraszti polgárosodás módjainak, okainak, változatainak összefoglalására vállalkozott. Ahhoz, hogy megtisztelő létét megtisztelő szavakkal írhassam a közérdeklődés naplójegyzetei közé, talán e kötet körüllengedezése, fölidézése, méltatása volna legmegnyugtatóbb megoldás. Ezt teszem alább, egykori műve körüli értelmező gesztussal…

Utolsó kötete búcsúkötet lett – az életmű utolsó szakaszának összegző szemléje, mely épphogy csak nem keretezett névvel jelent már meg. Szociológus volt. Parasztszociológus. Vagy ahogy új kötetének alcímében önmagát minősíti: faluszociológus. Kevés olyan volt, mint Ő, s típusának is kivételes tónusú, erősen elkötelezett, kutatóként is megszállott egyede. Nem lehet itt most érdemben, egész életútját végigkövetve méltatnunk Őt. Erre önálló kötetnek, hívei és tanítványai munkáinak, tisztelői és vitatói gondolatainak kell majd vállalkoznia. Amit itt megközelíteni, körüljárni vállalhatok, az épp az Általa életre segített kiadói szociográfia-sorozatban, a Magyarország felfedezése kötetei között látott napvilágot. Korábban ugyanitt megjelenő kötetében új fogalmat, avagy újragondolt társadalmi szerepkört és értékén becsülnivaló szereplőt, a szegényparaszt réteget és a magyar vidéki társadalom újkori fejlődésvonalát történeti mezőbe illeszti (Az ismeretlen főszereplő, 1991), s egyik korszakos korábbi munkájában az alföldi paraszttársadalom sorsváltását, az ipar és a mezőgazdasági feldolgozóipar betörését, munkaerő-igényét, majd a tradicionális megélhetési módokat átíró, megszüntető munkavállalói világot festi meg monografikus gazdagsággal (Nagykőrös, 1979), ez egyúttal kandidátusi értekezése is volt.

Utolsó kötete ezek „nyomvonalán”, s egyúttal az utolsó évek tanulmányaiból kínál válogatást. A Polgárosodó parasztság – A magyar társadalomfejlődés egy faluszociológus szemével.[1] A kötet három nagyobb blokkba fogja az írásokat, melyek a régi falukutatástól és annak tiszteletet érdemlő szerzőitől, példaszolgáltató egyéniségeitől indít (Tessedik Sámueltől, Braun Róberten és Hajnal Istvánon át Erdei Ferencig) s további jeles szerzők „igazának”, máig ható tanításaik jelentésterének körvonalai révén (9—86. oldal), majd a mai falukutatás, a települések és válsághelyzetek, városiasodó szférák „közelképeivel” folytatódik (Nagykőrös, Csorna, Szeghalom – 89—151. oldal), hogy a záró fejezet Összkép és kitekintés blokkjában a parasztság szociológiájába kínáljon bevezetést, s zárásképpen „a hierarchizált ember és a többé-kevésbé autonóm ember” címmel zárja korszakos szemléjét (155—207. oldal).  

Vagyis e szinte monografikus mű a korábbi Márkus-opuszokhoz képest immár nem csupán egyetlen település vagy társadalmi nagycsoport kiterjedt és mélyre szántó elemzéseként készült, hanem a „kezdődő rendszerváltás” korának (1989 és 2003 közötti évek) írásaiból összeállított válogatás lett. Oly sokan voltak már, Márkusénál szerényebb életművel, akiknek már életükben kiadós válogatásaik, cikkgyűjteményeik, egyetemi jegyzeteik, széljegyzetelt sziporkáik jelentek meg – Ő nem volt ezek között, így azoknak, akik szellemi vagy kutatói útját követni hajlamosak, igen fontossá lesz majd ez a legutóbbi munka. Mégpedig igen reprezentatív munka. Valójában korunk hiányzó magyar parasztságszociológiai alapvetése ez, nem kevesebb annál. Ha lett volna kellő figyelem, hogy a szerző 75. születésnapjára jelenhessen meg a kötet, s nem másfél évvel azután, az bizonnyal Márkushoz méltóképpen szóló gesztus lett volna, sőt, életre-galvanizáló hatású is – de akkoriban valahogy nem akaródzott összejönnie egy Márkus-napi emlékkötetnek. Mivel pedig ennek összetrombitálásában magam is részt vettem volna, örömmel láttam, hogy az új Márkus-válogatás kérve-kéretlenül is olyan gazdag, gondolatra indító tartalmú, hogy mintegy helyettesíti a háromnegyed évszázadot köszöntő gyertyagyújtást, és sok mindent, amit mi magunk adhattunk volna Neki, ha saját tisztelgéseink kötetét nyújtjuk át. Olyan gondolkodási ívet, műegészt alkotnak ezek az írások, hogy csupán az múlhatná fölül kötetét, ha a szerző műveinek összkiadását tarthatnánk kezünkben – amire előbb-utóbb úgyis sort kell majd keríteni.

Márkus István – aki mindegyre azon igyekezett kutatói életútja során, hogy alkalmi kollégáiból is barátokat faragjon, vagy legalábbis kutatótársakat s követőket – személyében testesíti meg több mint fél évszázad hazai falukutatását, így munkásságában egyedüli örököse az 1930-as évek falukutatási szemléletmódjának, s megteremtője a modern magyar rurál-szociológiának is. Kevesen vannak a magyar vidék kutatói közül, akik ne járták volna vele együtt valamely településünk házait, parókiáit, művelődési központjait, levéltárait, vagy ne követték volna jótanácsait, vitatták volna iránymutatásait. „Márkuspista” – ahogy barátai familiárisán nevezték – abból a nemzedékből az egyetlen túlélő, amely lelkiismereti késztetést érzett a magyar falu és a paraszti társadalom pusztulásának bemutatására az 1930-as évek derekán, a negyvenes évek elején. Az 1943-as Kertek és tanyák Nagykőrösön a XVII-XVIII. században, majd a Majlát Jolánnal ugyanakkor közösen írt Nagykőrös beilleszkedése a magyar rendi társadalomba a XVIII. században tanulmánya óta mintegy meghatározó fél évszázadot töltött Erdei Ferenc mellett és nyomdokaiban. Ezek történészek, agrárium-kutatók, szociológusok, „falugondnokok”, egykori népi kollégisták és pártmunkások által sokszor idézett vagy vitatott munkái voltak, de látható volt bennük a jelenkutatás igényével párosuló történeti kérdésfeltevés, problematizálás és definíció-igény is. Pályafordulóin kitartó és következetes figyelemmel kísérte a magyar agráriumot, az 1945—47-es rendszerátalakulás falusi körülményeit, a téesz-világ hajnalát, a termelőszövetkezetek községfejlesztő hatását, s volt olykor a mindegyre nagyot építőket jellemző lelkesültséggel tudósítója, riporteri krónikása a háború utáni rendszerváltásnak. E szerepében, s (hogy kritikusainak, ellenfeleinek is megtegyem a méltó gesztust) a maga átértelmező, korszakosan elkötelezett, hívőként szolgáló bábájaként is megőrizte a hazai társadalomtörténet-írás olyan korszakos képviselőinek szemléletmódját, amilyen Hajnal Istváné, Bibó Istváné, Erdei Ferencé volt, s még módja volt kortárs megfigyelőként az 1989—90-es rendszerváltás vidéki krónikásaként egy újabb társadalmi átalakulás szemtanújának lenni is, immáron egy harmadik nagy történeti korszak tanújaként, a faluhelyzet újra-átalakulásának krónikásaként, a gazdasági—piaci privatizációs folyamat kritikusaként is. Ebből fakadt azután a parasztszociológia igénye és az autonóm embert a hierarchizáló erőknek durván alárendelő korakapitalista átalakulás kritikáját megjelenítő értékrendje is.

Irigylésre méltó pályaív ez. Polgárparaszt-kötetében, mely a jeles szociográfiai sorozat majdnem félszázadik opusza, ennek a tudományos és társadalmi fejlődéspályának egész gondolati és empirikus tapasztalati íve kirajzolódik. Márkus mintha számvetésre készülne, úgy összegzi tudnivalóinkat a Mesterek és megközelítések fejezetben a reformkori agrárfejlesztés eszméjétől a két világháború közötti falukutató mozgalom megalapozóiig, saját szellemi forrásairól, a kor képéről és lenyomatairól, majd a magyar társadalomfejlődés XX. századi mozgáshorizontjának és tudományos boltívének jellemzőiről, hogy azután módszertani illusztrációként falusi és kisvárosi tereptapasztalataival vessen számot, s mindezt tetézi a parasztság szociológiájának és az európai „kisállam-rendszer” társadalomelméleti vázlatának megfogalmazásával. Irigylésre érdemes konzisztenciájú, belső összefüggéseiben is számos modern tudásmodell összehasonlításának lehetőségét bizonyító társadalomkutatói és társadalomismereti teljesítmény ez. S aki közelebbről ismeri „Márkuspista” kutatói és emberi habitusát, valamint tudja, mi mindennel küzdött értő és érdeklődő emberként, mindig vállalkozni kész „empiristaként”, vagy a falu jussáért kiálló (akár politikai konfrontációkat is vállaló) értelmiségiként, az csupán örvendezni tud utolsó írásainak kötetformájú foglalatán. (Itt kell említeni Benda Gyula jótékony válogató, tiszteletteljes segítő munkáját is, mely a kötet arculatának, az írások belső horizontjának adhatott számadásra méltó megjelenési formát, lévén amúgy is egyike a Márkust még szellemileg aktív éveiben az egyetemi társadalomtörténeti kurzusokra invitáló szakembereknek).

A mai magyar társadalomkutatás intézményes és irányzatos köreiben némileg járatlan olvasó számára kétségtelenül megfogalmazódhat a kérdés: mivégre itt e sok lelkes szó egyetlen idős kutatóért, egy sokkönyvű szerzőért, kinek most épp csak halála előtti utolsó, olykor csak kéziratos munkáiból, tucatnyi írásából kötetet állítottak össze, ráadásul öthatod részben már megjelent, publikált dolgozatokat? Nos, a jószándékú érdeklődőnek itt el kell mondani válaszul, hogy Márkus István nem csupán egyik tudományos munkása volt a kortárs magyar paraszti társadalom elemzésének s a „vidéki Magyarországnak”, hanem – mint az épp ebből a kötetéből világlik ki leglátványosabban – először is egyike a háromnegyed évszázada faluban, tanyán, kisvárosban kitartóan kutatóknak és tapasztalataiból modellt alkotni képeseknek, de egyúttal unikális, kivételes vállalás prófétája, egyfajta rokonszenvi alapon elkötelezett és egyedüli keresője a történeti törvényszerűségeknek, európai kitekintésnek, összehasonlító agrárszociológiának is. Mint azt nemcsak tanítványai, barátai és pályatársai tudják: a vidéki Magyarország kutatása, megismerésének vágya a korai reformkor óta jelen van a hazai politikai, kulturális és gazdasági közgondolkodásban, mint valamely mostoha, elhagyatott, reménytelen területe a magyar társadalomtörténetnek, s ezért a magyar falu és a kisváros kutatása számos más, kihívóbb vagy divatosabb témakör mellett sosem lehetett méltó tudományos érdeklődés tárgya. Sőt, hálátlan terület volt és maradt is a tanyás vagy alföldies mezőváros, mely, ha olykor meg-megállapodott talán a maga siralmasan fejlődésképtelen, szegénységszagú, elhagyatott voltában, akkor is „diszpreferált téma” volt, s ha ráadásul kiütköztek némely időszakban konfliktushordozó vonásai, akkor még kevésbé érdemesült toleránsabb kezelésre vagy mélyebb megértésre. Aki pedig egész tudományos pályáját e „mélyvilág” megismerésére szánta, aki félévszázadig befogadókész kutatója, „talpasa” volt a hazai ruráliának, az már pusztán ezért is őszinte elismerést érdemel. Márkus István pedig nemcsak „visszajáró lélek” volt számos hazai tájunkon, de mentora, atyamestere is e tájak kutatására, megismerésére vállalkozó keveseknek. Részben éppen az Ő révén erősödött meg a magyar társadalomkutatásban az erdélyi falu- és városkutatások ismeretanyaga, a Vásárhelyi Találkozó, az Erdélyi Fiatalok kutatástörténete, a nemzetiségi önismeret és a szociográfiai kutatások példatára is. Egymaga hordozta Hajnal István társadalom- és kultúra-szemléletének máig érvényes téziseit, Erdei Ferenc egykori barátjaként és titkáraként a falukutatás mozgalmi (parasztpárti vagy parasztpártoló) hagyományát, az európai fejlődési utak és régióelméletek szociológiai alapozottsága, de mélyen történészi (Bibó István-i) felfogásmódját, továbbá az irodalmi alapú társadalomkritika következetes feladatát, s mindezek mellett azt a tudományos álláspontot is kitartóan védelmezte, amely szerint az 1867 és 1945 közötti társadalmi berendezkedésben az utórendiség mint politikai rendszersajátosság érvényesült, vagyis a magyar társadalom XIX. századi tagozódása él tovább legeslegújabb kori folytonosságában is.

Szélesebb körben ismeretes az is, hogy Márkus István társadalomfelfogása szerint a falusi és városi gazdasági—társadalmi létben olyan uralmi, igazgatási, törvényhozási, nemzetvédelmi és kulturális minták maradtak meg, melyekkel szervesen egybeépült „az úriság hierarchiája”, a hivatalok cím- és rangosztályos tagozódása, no meg az örökletesen hátrányos helyzetű utóparasztság, melyre mindig a „rendelkező fölöttes”, a politikai—úri hatalmi elit nehezedett rá. Mint kifejti: ez a magyar rendiség szervesen Európába ékelődött, mondhatnánk európai képződmény volt, szomszédságában az önkényuralom és az erőszak „szélsőeurópai modelljével”, amely az első világháború és az államilag szervezett elnyomás elleni fölkelések után is megmaradt – noha új elvek és célok jegyében, de mégis nyíltan vállalt – önkénynek. Történetileg tehát a magyar rendi „ellenállam” 18—19. századi modellje, a rendi reformpolitizálás, a széles középrétegekre épülő „urasodás” 19. századi mintája úgy élt tovább e tájon, hogy belőle a modern magyar politikai rendszer plurális tagozódásának egyik alapja lehessen – már, ha ugyan lett…

Utolsó írásaiban épp a 89-es nagy rendszerváltás első időszakáról fogalmazza meg Márkus, hogy a történelmi (és pártállami) szupremácia folytonos kísérletei között, amikor is a régi rendi és utórendi rangsorokat próbálta visszaállítani a hatalom – akár magyarságérzetet föl-földúsító ideológiákkal, akár korrumpált hierarchiába formált „népi demokráciával” – a 90-es években „az állam ismételt kézbe kerítése és az állami hierarchia úri—kisúri át- és újraértelmezése révén” megint kvázi-hitbizományok gyűjtése kezdődött. Egyebek között azért, mert a közhivatali adminisztrációnak „nincs intézményesen garantált társadalmi ellenőrzése”, „azaz a porondon, mint monolitikus közhatalom” jelenik meg a hitbizományokra, mint történelmileg privilegizált társadalmi rétegek leszármazóinak mentalitására építve. Így összekeveredik „egy változatos összetételű, feltörekvő, és az utórendit a nemzetivel összekeverő széles uszály” a restauráló eszmét követők érdekével. „Ez a hitbizományszerű lét óhatatlanul létrejön és fennmarad, s akkor nem sokat ér a többpártrendszer, meg az előre eldöntött kérdések körül látszatcsatákat folytató parlament”, amely így aligha több, mint dísz, hivatkozási alap, miközben „a törvényhozó, s és a végrehajtó hatalom máris, sok jel szerint, összeforrt”. Vagyis a modern állam monumentális apparátusa mellett van valamilyen szakembergárda, amelynek zöme „a régiekből áll”, és ez a kényszerű állandóság azonban még nem elegendő biztosíték az állam utó-utórendisége és egy úrias stílusú etatizmus újraéledése ellen. „A sok százezres igazgatási—jogi—gazdasági bürokrácia mindenekelőtt az állam képviselője volt, most ugyanez a bürokrata tisztviselősereg, megszokott hierarchikus felállásban és beidegzettségének készséges önkéntelenségével válhat egy új uralom nem kevésbé engedelmes hierarchikus apparátusává.” Az új „állampárti koalíció pedig mindent megtesz, hogy úgy folytasson félig-meddig úri-úrias államépítő politikát, hogy megtanuljon közben a népre is, a nem úri értelmiségre is mosolyogni”.

Kínos talán ily lakonikusan értékelni, de Márkusnak ez 1991-es diagnózisa talán még ma is ül, sőt, fokozottan lett érvényes. Érdekes módon, s valamiféle jólelkű vasárnapi iskolai néptanító stílusát elegyítve az egyetemi magántanáréval, Márkus oly tisztán, átlátható logikával magyarázza—értelmezi a magyar és közép-európai változások újkori—legújabbkori históriáját, hogy az evidenciák újrarendezésével, az arányok és mozgások sajátosságának megmutatásával nem afféle parasztságtörténeti mozgalmi folyamattá vagy osztályharcos konfliktustörténetté áll össze tolla alatt a mi régiónk históriája, hanem egy párhuzamos társadalomtörténet, történetszociológiai elmélet épül föl e motívumokból. E szempontból Márkus írásai jellegzetesen „Márkusiak”, szuverének, kinyilatkoztatás nélküliek és elgondolkodtatóak a tekintetben is, mi következik a társadalmi—strukturális örökség és a világszintű, univerzális „elracionalizálódás” konfliktusából, s mit várhatunk „a pénz és a fegyver teljhatalmúnak ígérkező világcentrumával” folytatott európai erőpróba, s a jövőjének alakítását a szokásszerűségek örökségével és a modernitással egybeötvöző társadalmak ezután esedékes létformái terén.

Egyes dolgozataiban Márkus István kihívó, felelős gondolatokat gördít elő Hajnal István történetszociológiáját elemezve, a hosszú távú folyamatok elméletét Nagykőrösre vetítve, valamint az europaizálódás normáit Szeghalom és Csorna összehasonlításával minálunk is jelenlévőként felmutató dolgozatában szintúgy. Egész kötetében, s életműve utolsó évtizedét tekintve írásai javában feltűnik ugyanakkor, hogy hiányoznak az elődök szellemének felidézésén túli szociológiai és társadalomelméleti hivatkozások. Márkus régóta úgy ír, hogy nem támaszkodik félkézzel Nietzschére, Marxra vagy Platónra, nem kapaszkodik Hermann Bausingerbe vagy Fernand Braudelbe, nem citálja Hannah Arendtet vagy Emmanuel Wallersteint – mégis hitelesnek, összegzettnek, tisztán átgondoltnak hat mindaz, amit megolvasott, megismert, átvett és továbbgondolt. Összegző, a kultúra szerves egészében tájékozódó gondolkodásmódja kétségtelenül nem szorul a nagy nevek tekintély-mankójára – így azután az utókor számára izgalmas feladat lesz megfejteni, miként épült egybe ezen életműben az európai etnológia immár klasszikussá vált évszázados tapasztalat-anyaga a francia és angolszász társadalomtörténeti megfontolásokkal, a regionális—kistáji agrárgazdaságtannal és a kollektivisztikus parasztságképpel vagy a szociálpszichológiai és politikatudományi tudás-fragmentumokkal, melyek a személyes meggyőződés kötőanyagával álltak össze immár a magyar történettudomány több korszakára jellemző rétegződés-felfogások cáfolatává vagy kritikai felülvizsgálatává. A magyar tudományos és politikai gondolkodásban mindig is „másodosztályúként” kezelt agrárium Márkus tollán főszerepet kap, s írásaiból legalább annyi szeretet sugárzik a falusi—kisvárosi mezőgazdasági lakosság felé, mint amennyi megértő belátás jut a sajátosan kelet-európai „többé-kevésbé autonóm embert” körülvevő viszonyok értelmezésére. Valamiképp rejtélyeskedés nélkül és erőteljesebb kulturális antropológusi szakképzettség nélkül is a komplex emberképben gondolkodik mindig, gazdálkodást és megélhetést, termelési kultúrát és életmódot, szellemi örökséget és hagyománykötöttséget, megújulási hajlandóságot és értékrend-változást is úgy tud kezelni, hogy teljességgel konzisztensnek, belső összefüggést mutatónak láttatja mindazt, amivel foglalkozik a történeti és nemzeti dimenziók között.

A kötet egyik kiemelkedően fontos írása az addig publikálatlan kézirat, amely fejezeteket tartalmaz „egy el nem készült könyvből”. Ez a sokáig tervezett, éveken át csiszolódó dolgozat most e kötetben Bevezetés a parasztság szociológiájába címet viseli. Márkus ebben sorra veszi a parasztságra jellemzőnek tartott „tudományos” nézőpontokat, keresetlen magyarázatokat, néprajzi, szociálantropológiai és kultúrtörténeti vizsgálódásokat, melyek a parasztság egész életét, létét, védekező reflexeit és a kívülről ráerőltetett kényszerek hosszú trendjeit alakítják ki, s ekképp cáfolja, hogy a falu vagy általában az agrártelepülés önmagában megérthető rendszer lenne, illetve hogy az intézményesített erőszak beépülne a parasztság életébe, létrehozva ott a kényszerek elleni védekezés és a környezethez való alkalmazkodás racionális fomaképződményét. Föltárja itt, hogy a társadalmi nyomás, amely rendszerint a paraszti érdekképviselet ellenében hat, korántsem száműzi statiszta-szerepbe mindazokat, akik önálló létük reprodukálásával, a mindig és mindenütt elszenvedett erőszak nyomása alatt élnek. Hanem épp ellenkezőleg: olyan „formaképződményt” alkotnak, amely legfőképp a kényszer elleni védekezésben és alkalmazkodásban nyilvánul meg. Márkus véleménye szerint a tartós emberi együttélés eljárásaiban, a termeléstől a családi—rokonsági viszonylatokon át a kisközösségi magatartás elvárásáig és normáiig terjedően a szokásszabályok olyan egysége érvényesül, amely nemcsak öröklődik, érvényes kultúraként készen adva az anyagi és szellemi „objektivitásokat”, hanem e komplex kultúra-egész a hatalmi vagy merőben gazdasági érdekek elsöprő érvényesülésével kerül szembe akkor is, ha mindez nem tudatos célja. Ez a gyakran visszahúzó, konzervatív szokásrend a maga szívósságával együtt a civilizációk fejlődéstörténetében szinte nélkülözhetetlen adottság, s legfőbb funkciója az, hogy a felülről—kívülről jövő „racionalitások” ellenébe álljon, kierőszakolva kompromisszumokat, helyi szokásrendet, saját normarendszert, kultúrát, intellektuális és érzelmi autonómiát is. A „paraszttá nevelés”, mint a társadalom egészét szolgáló, külön intézmények nélkül is közösségi programként kialakult formáció, olyan történeti trend része, amely a parasztság-alapzatú társadalmi struktúrákat élteti, önmagán belül biztosítja a regenerációhoz szükséges „hosszú időtartamú” társadalmi folyamatokat, és folytonosan növeli saját teljesítőképességét, hatékony emberformáló mechanizmusait. A közösen végzett munka, a családi—kisközösségi szerep- és munkamegosztás, az örökösen egymás szemétől ellenőrzött családi érdekközösség végül is olyan „kötelességtudattól és tradíciótisztelettől áthatott családi magatartás”, feladatvállalás és kistársadalmi megbecsülés életbevágó következményeit hordozza, amelyek ellen, ha valaki vétkezik, az a közösség jövőjének egészét veszélyezteti.

S a jövő nem veszélyezteti vajon a parasztság létét? – kérdezi a társadalomkutató Márkus István a mulandóság törvényét elemezve. „A 20. század végén számszerűen több paraszt él a földgolyón, sőt a parasztság szaporodása világméretekben egy ideig előreláthatóan folytatódik” – mégis, számos helyen „befejeződéséhez közeledik a parasztság megsemmisülésének rég megindult folyamata”. Az „örök parasztságba vetett hit” a társadalmi fejlődés jövőjét illető tudatosság és képzelőerő hiányának műve volt, a parasztság fölött létrejött, tőle elvált államalkotó hatalom ráadásul előidézte a termelő többségre és az uralkodó kisebbségre tagozódást, vagyis intézményesen kirekesztette a hatalomból és annak magatartásából azt a termelő többséget, amely nemcsak tradicionális jellegét veszítette el, de szokásvilágának, belső tagoltságának, erkölcsiségének, rítusainak és kultúrájának funkciótlanná válását is átélte, s tudomásul vette önmagára utaltsága lehetetlenségét. A huszadik század közepén azonban nincs már tere, funkciója, értéke a hajdani komplex formaképződménynek, a mezőgazdasági foglalkoztatottság presztízse mélyre zuhant, a tőkeigényes és piacérzékeny befektetői—vállalkozói magatartás csak az agrárspecialitások alkalmi—szezonális teljesítését igényli, nem pedig a földhözkötött őstermelőket. Az „odalent” élő, leigázott, erőszaknak kiszolgáltatott népesség és az „odafent” berendezkedett hatalom „kétosztatú organizációja” ráadásul olyan privilégium-dzsungelt alakított ki, amelyben a „mélyen strukturált érdekeltségi rendszer”, a működőképes termelő szövetkezetet átszövő és mozgató hierarchia nemcsak eltöltődött a hatásköri rangfokozatok, életmód- és presztízsfokok változatos formáival, de hordozza azt az állapotot is, amelyben a legalulra szorított embernek—csoportnak is megvan a maga sokoldalúan átélt privilégiuma, de ezt minduntalan szorongatja a termelő ember kiszolgáltatottsága, „minden életbe vágó előjogának végső feltételessége”. A „totális és minden fokon apróra kicsipkézett hierarchia elfogadását, hosszú távú, akár évszázados—évezredes beidegeztetését szolgálja természetesen a kultúra, a vallás, a vallás jellegű ideológia is, meg az a mód, ahogy ezt a kultúrát 'terítik', elosztják, adagolják”. Lehet választani: aki megtalálja a helyét, arra „a nagy társadalom fenyegetően, egyben jutalmazóan fölé magaslik”, aki viszont „a hierarchiát, benne önnön szerepét-helyét nem akarja vagy nem tudja elfogadni, társadalmon kívülre kerül, csavargó, bandita, törvényen kívüli lény, minden sarkon agyonüthető, veszélyes elem lesz”. Ekként jön létre a fent is, lent is hierarchizált ember, s minél merevebb maga a függésrend, annál törékenyebb lehet a maga egyediségében.

Márkus részletesen taglalja: az egyedülálló európai fejlődéstörténetben alaphelyzetté vált, hogy „erős termelőszervezet áll szemben a gyenge közhatalommal”. A polgári gyarapodás folyamata hozta azt is, hogy a városok, az árugazdaság, s a mélyében elhatalmasodó áru- és pénzgazdasági logika miatt „egyre inkább érdemes szabad kistermelővé engedni” válni a parasztságot, szabad és relatív önrendelkezésének beidegződő öntudatában élő társadalmi elemmé, akinek szerződésszerű viszonya a fölöttes hatalommal immár működési feltétele lett a hierarchiának. „Az egyéni döntés relatív szabadságának fokozatosan intézményesednie kell”, ez az újkor kezdetei óta a regionális és országos szerveződés meghatározó erejű strukturális feltétele. Mert bár „a falu társadalmi-tudati urbanizálódása, nyugatról északra és keletre terjedve, lassan, fokozatosan átgyúrja az agrárvilág széles tömegeit”, e folyamat olykor keservesen lelassul, helyenként átmenetileg el is akad, s az állami erejű manipulációktól sem menekedhet meg, a földhözkötöttség és a szakadatlan munkálkodás sem teheti már újból „archaikus paraszttá” a polgárosult őstermelőket. „A fejlett társadalmak még megmaradt agrárnépessége ilyen körülmények között fokozatosan, ma már gyorsuló ütemben beolvad az iparosodott társadalom fő osztályaiba. Egy töredéke nagypolgár, szélesebb rétege kisvállalkozó polgár, kispolgár lesz. Megjelennek az iskolázott szakemberek is, egy-egy agrárspecialitás tanult tudói, akiket – ha maguk nem jelentős föld és vagyon birtokosai – leghelyesebb az értelmiség kategóriájába sorolnunk. Ott vannak végül a sem földet, sem termelőeszközt nem birtokló mezőgazdasági munkások, akik közt szakmunkásokat is találunk (gépészeket, kertészeket, szőlészeket, gyümölcstermesztőket, állattenyésztőket), szakképzetlen segédmunkásokat is. /.../ Ez a két-három együttműködő, s az év nagy részében lekötött ember sok esetben egyazon család, a tulajdonos, a gazda családjának tagja – felesége, felserdült fia, leánya, kik egyszerre tulajdonos-kistőkésvállalkozó polgárok is, a gazdaság értelmiségi irányítói és szakképzett munkásai is. /.../ De hogy ez az új „földhözkötöttség”, ez a szoros együttműködés és szinte szakadatlan munkálkodás semmiképpen nem teszi újból paraszttá az ilyenféle termelőket, aligha kell bizonyítani”.

Márkus István könyvének alapvető tanulsága, hogy „ha az európai népességnek a legutóbbi időkig többségét alkotó parasztságára, a paraszt létformáknak a magatartást és a gondolkodást meghatározó kötöttségeire, az ezekben megjelenő kényszerek és irányultságok tömeges-tipikus jegyeire utalunk”, tapasztalhatjuk „az individuális autonómia, szuverén cselekvés, a szabad gondolkodás” szűkre szabott kereteit és a csupán fokozatosan lazuló, máig sem egészen felszámolódott korlátait, egyúttal azt is, hogy egyre növekvő mértékben jelen van az önmaguk és javaik fölötti rendelkezés, a több alternatíva közötti választás, a döntés szabadsága s a fölöttük álló, a működő hatalom befolyásolásának, sőt korlátozásának, megosztásának, pluralizálásának igénye is. Korunk polgárosodó parasztsága tehát így lett, így maradt korunk Magyarországának, a polgári átalakulásban érdekelt Magyarországnak egyik, még mindig meghatározó társadalmi-kulturális és történeti egysége.

Márkus István utolsó kötetében ez a parasztság-sors mutatkozik meg a maga jelenvaló és történeti, rurális és urbanizálódó, tradicionális és modernizált alakzataiban. A szerző igen komoly érdeme, hogy ezt a parasztságképet megformálta, mintegy fél évszázadon át nyomon követte és még utolsó írásaiban is segít megérteni átalakuló társadalmunk egy figyelemre érdemes szektorának, szereplőinek, rendszerének komplex valóságát. Helyette ezt más nemigen tehette volna meg. S nélküle, (élet)műve nélkül erre a jövendő kutatóinak sem volna lehetősége. Annak pedig, hogy e víziók, jóslatok, trend-vázlatok közelebb jutottak-e a teljesedéshez az elmúlt két évtizedben, immár egyre kevesebb kétely a kísérője. Vagy, ha lehet, s Márkus szellemiségének követésében vagy képviseletében talán nyugodt magabiztossággal kimondhatóvá is lett, bizony a romlásfolyamatok nem lettek biztatóbb jövő előképei.