Még az ánti-világ egyik, sokszor idézgetett marxista szlogentárához tartozott a mondás: az emberiség nevetve szabadul meg múltjától…

Nemigen illett ezt kritikával kimondani, s főleg nem elgondolkodni azon a kicsit félénk, kicsit szégyenlős somolygáson, mely kritikai kételyekkel vette volna komolyan, lehet-e tényleg szelíd derűvel letudni a múlt örökségét, s lehet-e ugyanakkor zordon komolysággal lelkesedni a mindenkori jelenkor épp aktuális mosolyognivalóiért. Ez a szinte teljes korszakra, másfél—két—három korosztályra jellemző álderű, vagy ironikus viszony ma már a „múlt idők” tartozéka lett – de talán nem minden tekintetben.

Példa erre a fiatal miskolci kultúrakutatók által létrehozott egyesület, melynek az a „heppje”, hogy értékeli, értékké teszi és értékként mutatja föl mindazt, ami Miskolcon érces érték, muris jelenség, korszakos tünemény volt (s részben maradt is, vagy retro-mivoltában kapott új szerepet, új jelentést, tán új értéket is). Ez a 2007 óta működő Kulturális és Tudományos Egyesület 2014-ben elnyerte az Europa Nostra díjat, vagyis az Unió Kulturális Örökségének adományát, melyet négy kategóriában osztanak ki: a megőrzés, a kutatás, az elkötelezett szolgálat és az oktatás—képzés—szemléletformálás területén. Ez utóbbival jutalmazták a borsodi megyeközpontban működő civil szervezet munkáját, egyenesen a bécsi Burgtheaterben adta át nekik az uniós biztos Androulla Vassiliou és Placido Domingo. De nem ez, amiért szólni érdemes most róluk, hanem inkább a kutatás- és értékmegőrzés-tartalma annak, amit folytonos munkájukkal nyújtanak. 

Oktatnak, kutatnak, kiadványokat forgalmaznak, miskolci és környéki mentésként levelezőlapokat jelentetnek meg a városról vagy egyes eseményekről a régmúlt időkből, s nem utolsósorban a város, az iparváros, sőt egyenesen „Acélváros” áll érdeklődésük fókuszában. Kissé jelképes is, kiadványaikon olykor megjelenik a vázlatos várostérkép, amin a közlekedési vagy földrajzi koordinátákon belül a miskolci városközpont, a régi „villanyrendőr” célkeresztje áll, s ennek okán a kiadványokban is gyakran „az acélváros” helyetti megnevezés „A Célváros”. Célja minden ott élőnek, hogy jól vagy jobban menjen, hogy életképes maradjon, hogy a megszakítatlan megújulás mellett (s olykor helyett is) a célpontban mindig ott maradjon a réges-régi értékek őrzése, megtartása, emlékezetbe illesztése, átadása örökségként.

Korábbi kiadványukról beszámoltunk már,[1] most egy újabb kerül sorra. Ezt Darázs Richárd szerkesztette, s címe: Utánam srácok! Hétköznapok Miskolc rendszerváltozás előtti évtizedeiből. A Célváros II.[2] Már a bevezető előszóban is elhangzik, hogy a közelmúlt, félmúlt társadalomtörténetét nem elsősorban építményi fejlesztésekben méricskélik az Egyesület tagjai, hanem a városi identitás, a lokális létformák, a helyek, terek, horizontok és sorsképletek mikro-univerzuma felől szemlélik mindazt, ami ma is, történetileg is körülveszi őket.[3] A „belakott város” a privát történelem, az alulnézetből megfogalmazott személyesség érthető és emberközeli példatára az, ami kötetre való anyagban összegyűjtve kerül kirakatba. Néha csak „második vonalba”, amiként az első tematikus blokkban egy filmsorozat - az Utánam, srácok! - elemzése helyett a városi jelentés- és jelképtárat szemlézik, mégpedig érintettek, szemtanúk, interjúvolt személyiségek révén, kiknek szavai és sokszor fotói, helyszín-emlékeztetői azon mód megjelennek a szövegek mellett (vagy fordítva, néha nem is könnyű eldönteni, szöveg-hitelesíti a képet, vagy helyet is cserélhetnének…?). Szocreál modernitás, elavuló járgányok, neonfényes intimitások, kültelki barangolások, lakótelepi generációk, panoráma-kilátós perspektívák tagolják a szövegportrék sorát, mintegy hatvan oldalon át.

A hasonlóképpen fotókkal illusztrált, helytörténeti és más adatbázisokból válogatott képekkel kiegészülő második fejezet (77—136. old.), ahol a sokáig „humán”, sőt „művészeti profilt” adó mozi- és rövidfilmfesztiválok emlékanyaga éled fel, a beat és rock jeles előadóinak kezdeti évei és sikerei, a szabadidős kertészkedők városvidéki intimitásai, meg a tapolcai „szanatóriumi” létformák vizuális és akusztikai lenyomatai kerülnek sorra.

Egy harmadik kötet-egység (137—170.old.) a titkos Miskolcra invitál, „Esetek és balesetek” címen a balesetet szenvedő autóbusz, az összedőlt perecesi focikapu, a KB-tagnak és a Minisztertanács elnökhelyettesének Lenin Kohászati Művekben elszenvedett halálos balesete és sajtója, meg a magyarországi hadiipar fiú-fantáziákat megmozgató helyszíneinek, erődítményeinek, ezek között is a lillafüredi Szikla („Üdülő” fedőnevű bunker) mint a Horthy-korszakból megmaradt főhatalmi menedékhely titkos históriájának egy-egy fejezete szolgál helyismereti kalauzként.

A záró fejezetben pedig „Miskolci portrék” alcímmel kilenc vallomást közölnek vájárokkal, amatőr gyűjtőkkel, sportokkal, félig-közéleti átlagemberekkel, akiknek szinte minden mondata fényesen tükrözi a „Nem telt másra, de jó volt” légkörét, a Trabantos időszakot, a ruházati boltellátást, a párttagság aktivitásának képeit, a bánya-bezárások hanyatló időszakát, az új motorbicikli örömét, a gyári műszak utáni sörözést, a galamb- és kisállat-tenyésztés sikereit, a kertszomszédok békebarátságát stb. Ma már vélhetően kevés ilyen visszatekintő, de rendszerbe szedett, városhistóriába szervesülő válogatás készül, ha van is kellő helytörténeti kedv olykor egyes településeken.

„Kispályás” életek, konvencionális képeskönyv-kialakítás, színes és fekete-fehér fotók, újságkivágások, diplomák és oklevelek, magángyűjteményi és sajtóanyag bőven válogatva… – szinte válogatás nélkül ömlik ki a kötetből a létezés, emlékezés, szórakozás és munka, reménytelenség és műmosoly, divat és elavulás, keletkezésükkor már elavult modernitások, látszatgyőzelmek és valódi kudarcok, harsányan hordozott intimitások, meg titokban tartott nyilvánvalóságok vaskos tömege. Élmény és élvezet, mulatság és keserédes lapozgatás ez a kötet – s persze nemcsak miskolciaknak, hanem a szocreál létforma ismerőinek, kutatóinak, meghaladóinak és visszavágyóinak is.