Elképesztő, hogy micsoda sodrások vannak ilyenkoron…! Sok-sok évtized telt el úgy, hogy a szociológusoknak alig-alig volt szociológiája, a néprajzhistória is nehézkedett saját tudományelméletével empirikus szinten is szembesülni, s míg a régészek régészetéről vagy a historiográfusok históriáiról halomra születtek könyvek, példaképpen az antropológusok antropológiája szinte nem is hozzáférhető. De mégiscsak létezik, valahol könyvtárak, elemző cikkek, kutatási hipotézisek mélyén, melyek majd egykor felszínre is kerülnek talán…

Ehhez képest micsoda helyzetben vagyunk mi, kaméleonok…! A sikamlós, olykor mitikus hősök, királyságok és birodalmak, mesekönyvek és mitológiák fenyegető szereplői, mindenféle kígyók, csúszómászók túltengő többsége pedig miféle kommunikációs helyzetbe hozott bennünket. Ők média-celebek, mi pedig jó, ha sokszor épp előlük is elbujdokolhatunk valami alantas marginálián…, s bár tíz nemünk, 184 fajunk tartozik a rokonsági csoportunkba, szinte észrevétlen maradhatunk, élethosszan…!

Nos, igen, a kaméleonfélék hüllő-osztályi besorolása valahol olyan, mint a többségi társadalom túltengése a kisebbség kárára. Bezzeg a kőjaguárok, a sámánszobrok, a legkülönfélébb babák, nyakékek, lábbelik, pruszlikok és megmunkált csuhéfonatok, amikkel tele vannak a néprajzi vagy helytörténeti múzeumok, ügyet sem vetnek a sorstársakra, hátrányos helyzetűekre, rokon vallásúakra – mindaddig, amíg ezek valahogyan mégis a nyilvánosság elé simakodhatnak. Ha másképpen nem, esetleg a néprajzkutatók, filológusok, muzeológusok jóvoltából.

Vannak a hozzáférhető weboldalakon könyvészeti, olykor turisztikai látnivalók, illusztrált közlések, megannyi rész-tudás, mely speciális keresőkre, lelki vagy tudásterületi felfedezőkre vár. Vannak múzeumok is, melyek pince- meg padlás-raktáraiban ott hever sok-sok évszázadnyi ismeret, hordalék, kincs-ami-nincs örökség. De, ahol maga a kincstár szinte sosem lehet látványosság, ott háttérbe szorulnak az alapozó, gyűjtő, feltáró, adatoló, elemző, összehasonlító tevékenységek, meg hát elvégzőik is. A budapesti Néprajzi Múzeum kiadvány-sorozatainak, vaskos kiállítási katalógusainak, gyűjteményi adatbázisok színes—szélesvásznú megjelenítéseinek többféle sorozata, sokféle formája megtalálható, igen szépecske kivitelben és bőségben.

Ennek dacára is, valamiért—alamiképp a háttérben maradnak az adattárosok, muzeológusok, közönségszervezők, külkapcsolati menedzserek, könyvtárosok, kiállítástervezők, gyűjteményvezetők, vagyis sok-sok helyi kisebbség, éltető segítségükkel, tudományos aktivitásukkal, kimódolt szorgalmukkal, leleményes kommunikatív igyekezetükkel együtt. S talán épp ezért is korszakos felfedezés, még inkább megokolt merészségre utaló kisebbségi kezdeményezés a Néprajzi Múzeum részéről, hogy munkatársainak, kutatóinak, gyűjtemény-felelős szakembereinek teret enged a publikációk terén, s készteti, lehetővé teszi, hogy a népművészet oly kevesek által művelt ágazatait (mondjuk hagyományos vályogház-építést, ködmönkészítést, facipők faragását, halászhálók szövését, babakészítést, sírkőművészetet, zsidó kegytárgyak vagy betlehemes szertartások készletét) kutatva—gyűjtve bemutathassák a tárgy-gyűjteményeket és tudományos hátterüket is. Beleértve a kutatók (néprajzosok, történészek, régészek vagy folklórkutatók) mellett mindazon jelentés-univerzumot is, melynek megismeréséhez nem elég a látogatás, a tárlat, a fogdosás (jobbára tiltott) öröme, hanem szükséges a mélyebb háttértudás is.

Ha például azt nézzük, mit kell tudni a Torday-gyűjtemény fotóanyagáról és készítőjéről (Földessy Edina), a magyar zsidóság temetkezési kultúrájáról (Szarvas Zsuzsa, Bata Tímea, Gebauer Hanga, Sedmayr Krisztina), a finn szőnyegekről (Szarvas Zsuzsa), a cigány-képek ábrázolási szándékairól (Szuhay Péter), a reneszánsz legendás lényeiről vagy hőseiről (Fejős Zoltán), a kalotaszegi Umlingok díszítőfaragásairól (Kiss Margit), a kiskunhalasi középosztályi elit XVIII. századi hagyatéki leltárainak rejtelmeiről (Granasztói Péter), afrikai és afroamerikai oltárokról (Robert Farris Thompson), a műanyag mint tárgy (Fejős Zoltán, Frazon Zsófia) vagy az idő mint antropológiai fogalomkészlet (Fejős Zoltán, Lackner Mónika, Wilhelm Gábor) felfogástörténeti rejtelmeiről, akkor bizony a megjelenítés módja, rangja, gazdagsága dominálhat.

A példáknál maradva, amikor Földessy Edina a kaméleonok válogatása és értelmezése körül monografikus igénnyel járja körül nemcsak különböző profilok, alapanyagok, mintázatok, ábrázolás-hagyományok végtelen verzióit, akkor nem csupán színes tárgyakról, hanem „az Élet és a Halál, a Semmi és a Minden közötti” szimbolikus utak afrikai és európai mintázatát képezi le a tudomány eszköztárával és a vizuális élménykészlettel.

S ilyenkor, ezekben a mélységekben derül ki, hogy a szimbólumok hordozói, ha kisebbségben vannak is olykor más jelképes lények körében, de egyenlő társak, mitikus szerepű komplex lények amúgy, sőt e kisebbségiségük mondjuk a hangyákkal vagy a tengeri sünökkel kapcsolatos ismert/ismeretlen szimbolikában korántsem rangtalan, érdektelen és elnyomottságot tükröző.

De hasonlóképpen van mindez a jaguárokkal is, például a Gyarmati János kiállításához készült katalógus esetében,[1] melyet Főzy Vilma segítségével kis ismertetőbe szerkesztett, s abból, amit a Múzeum többszáz darabként őriz, a legősibb darab 4600 éves, de az Egyenlítő-vidék régészeti válogatásából tárgyak és népcsoportok mozgására, életmódra, zenére, kerámia-készítési műveltségre, vízkultúrára, piramisokra, a chavín és olmék civilizációt követő históriára is következtetések vonhatók le, a távolsági kereskedelemről is átlátható lenyomatok maradnak, az agyagfigurák pedig sámánokat idéző alakokat, magukra jaguár maszkját húzó, mágikus hatalmat szimbolizáló, Ég és Föld közötti hírvivők szerepét illusztráló rituális tárgykultúrát tárnak elénk.

S ha jaguár nem is nagyon volna nálunk, a 19. század második felében Európa-szerte zajló múzeum-alapítások, gyűjtemény-formálások egyikeként, a német kultúr-övezetbe sorolt Kelet-Új-Guineát látogató természettudós, Bíró Lajos pápua népesség körében végzett kutatásaiból nemcsak fotók, hanem „európai gyarmatos” gyűjtők mintájára az életmód egészéről készített áttekintő anyagot, beleértve tárgyi kultúrát, botanikai válogatást, ékszereket, használati tárgyakat, fényképeit is, a Múzeum csekély 14.600 egységnyi készletéből 5519 tárgyat mondhatott magáénak (érdekességképpen: egyik pályatársa a bukaresti Nemzeti Múzeum kutatója, Fenichel Sámuel preparátora, később a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjtője volt, aki nemcsak természetrajzi munkát végzett, hanem másik 2500 tárgyat is gyűjtött ehhez).

A rovarász Bíró Lajos a vadnak mondott és kőkori építmények között élő pápuákhoz érkezve kiérdemelte a „se nem tisztviselő, se nem kereskedő, se nem misszionárius, se nem német” minősítést, aki ugyanis a beilleszkedés alkalmával meg is nősült, a helyi szokásokat követte, így jutott a tárgyakhoz anélkül is, hogy direkte kereskedő akart volna lenni. Önállóan kifejlesztett etnográfiai munkája nem követett európai mintákat, de kollekciója mellett perfekt dokumentációt is készített (tárgyleírások, lelőhely, motívumkincs, fotók, készítőkkel való beszélgetések, „stílusprovinciákról” szerzett szisztematikus tárgyválaszték stb.), a 800 darab ékszer, testékítő eszközök és díszítési furfangok rögzítése mellett ezek jelentésháttere sem kerülte el figyelmét.

A Kauri és nagyító. Óceániai ékszerek Bíró Lajos gyűjteményéből című kiadvány[2] karkötők, fésűk, homlokdíszek, fülbevalók, fejtartó zsámolyok, obszidián-kő borotvák, tollcsokrok, nyakláncok és egyéb használati tárgyak közötti választéka faragott vagy festett mintákkal ékes, stilizált geometrikus vagy „antropomorf és zoomorf formákkal” tarkított esztétikai választékot ölel fel, s ezek funkcionális használati vagy emberábrázoló művészeti jelentőségét is bemutatva.[3]

Azt, hogy Bíró Lajos kivételes gazdagságú gyűjteménye mintegy átlapozható kiállítási kalauzként és tárgykatalógusként is elérhető, sok másik hasonlóval fennáll, így ez utóbbi kínálatból kiemelhetnénk Wilhelm Gábor kivételesen izgalmas anyagát a sámánizmus témaköréből,[4] Szarvas Zsuzsa parttalanul gazdag Zsidó tárgyak válogatását,[5] Főzy Vilma Piaroa gyűjtemény kötetét,[6] s még sok tucatnyi más témakör monográfia-értékű bemutatását, de az újabb kínálatból most a legendásan pazar Torday-gyűjteményre irányítanám inkább a figyelmet.[7]

A bevezető és áttekintő fejezetek (életrajz, pályafutásának kezdetei, az első kongói út 1900–1904, a második 1905–1907) után a jeles kutató európai útkeresését, pálya-alakulását, magánéletét, tudományos jelentőségének és emlékezetének részletes rajzát adja Földessy Edina, amit a gyűjtemény kialakulása, jelentősége, a kuba népcsoport körében végzett kutatások komplexebb leírása követ megannyi eredeti fekete-fehér képpel (6—22. oldal), majd a tárgycsoportok, viseletek, testékítés-testdíszek, hétköznapi tárgyak, fonástechnikák, kerámia-motívumok, kosarak, fegyverek, hadakozási és vadász-technikák, hangszerek, vallási és rituális tárgyak, hatalmi jelképek, játékok, fizetőeszközök, testápolás és gyógyítás eszközei követnek fotó-illusztrációkkal (22—45. oldal), majd mindez angol szöveggel kiegészülve a részletes tárgyleírás és műtárgyfotók fantasztikus gazdagságával egészül ki (78—218. oldal), fontos szakkönyvek jegyzékével zárva.

Mint fönnebb már a kaméleonok világával találkozva is érzékeltettem a többrétegű olvasatok, az etnológiai szaktudomány eredményeinek fontosságát Földessy munkái közt, s ez a kongói vidék tizenkilenc népcsoporttól gyűjtött több tonnányi muzeális kincsét, Torday roppant részletes, alapos és okadatolt pályaképét ismertető kötete speciálisan fontos szakkönyvévé válhat ezután minden afrikanistának – részben hálaképpen a valamelyest újra-meginduló Afrika iránti érdeklődésnek, de nem utolsósorban más ilyen monografikus munkáknak is, melyekre itthon és külföldön egyaránt a magyar etnológiai kutatás nemzetközi eredményei között tekintenek már egyre inkább.

A kaméleoni kisebbség-közérzet a Torday által kutatott afrikai törzsek között is többeket jellemez, ezért persze a kutatók is átveszik a színváltó megoldást, s mert a kaméleon sem hangos a show-műsorok vállalásának tervétől, ekképp a kutatók sem mindig képesek a kellően nagy muzeológiai teljesítmény mentén szükségessé vált komolyabb hajcihővel fölhajtást szervezni tudományos eredményeik kellő népszerűsítésére. De fontos és jó kezdeményezések indultak, egészen rangos és impozáns összegzések készültek a magyar etnológia, muzeológia, narratív beszédmódok és közlésfelületek terén, s ez rendkívül fontos, új korszakot jelentő esemény. Ezek egyike (a már hasábjainkon ismertetett társadalomtörténeti, vizuális antropológiai, modern muzeológiai témakörű kiadványok körén túl is)[8] maguk a muzeológusok önmegmutatkozási kísérletei, a kutató személyiségrajzának és eredményeinek együttes produkcióit bemutató vállalások.

Ezek sokszor inkább kihívó ötletek pompásan megcsinált változatai (az Idő-kiállítás, a két város összehasonlító fotóanyaga, a Duna-menti németek lakóházainak listázása fotók és leírások alapján, a Műanyag használata és verziói, „A Másik” mint idegenség-tapasztalat, vagy épp Rákosi elvtárs hatvanadik szülinapjára szóló emlékanyagok asszociatív tárlata, feljegyzés-gyűjteménye, mintegy modern „falvédő”-készlete), de ide kéredzkedik Wilhelm Gábor és Frazon Zsófia művészet és etnográfia kölcsönhatásairól formált Picasso/primitívek asszociációja is, vagy hasonlóképpen a Fejős Zoltán és több munkatársa által létrehozott olyan kísérleti múzeumpedagógiai nóvumok, melyek új híveket, diák vagy kezdő érdeklődőket, csábos témakörökre érzékeny látogatókat vonzanak immár a Néprajzi Múzeumba. A kísérletek egyike „A Néprajzi Múzeum képekben” sorozat, melynek egyes kiadványai mintegy foglalkoztató füzetek, kereső aktivitást igénylő vállalások is, érzékletesen példázhatók a fent utalt Sámánszobrok és kőjaguárok kiadvánnyal, vagy a sorozat első opuszaként kijött A kaland nyomában füzettel.[9]

Az ebben megjelenített személyiség, Festetics Rudolf gróf és európai, afrikai, amerikai utazásai révén, saját jachttal Csendes-óceáni szigetcsoportokra induló nászúton összegyűjtött műtárgyak, melyek 1902 óta a Néprajziban lakoznak (nem kevesebb, mint 1600 tárgy…!) olyan módon mutatja be az óceániai szigetvilág esztétikai kincseit, hogy a borító-tasakban összegyűjtött szép színes reprodukcióknak maguk a diák-olvasók keressék meg helyét, azonosítsák a leírásból (és annak sokszor kalandos, szellemi értelemben is kihívó, aprólékos bemutatásából) származó tartalmakat, mint egykoron „Az én múzeumom” kiadvány bevezette.

Ez az interaktivitásra ösztökélő jelleg, a leírásból fakadó apróbb jelek, azonosítási motívumok, funkcionális tárgyiasság, esztétikai értékek, anyagminőségek és tónusok különbségei olyan érzékenyen vesznek rá a tárgy és funkció, a szín és kifejezésmód, az anyagminőség és használati praktikusság azonosítási jegyeinek keresésére, hogy az már interaktívvá is változtatja a lapozós kényelmet, kölcsönhatássá avatja kiállított tárgy vagy múzeumi gyűjtemény, befogató néző a kommunikáló intézmény kapcsolat-kezdeményeit.

Épp ez a sorozat, mely a Regionális Gyűjtemények roppant mennyiségű rejtőzködő alapanyagából készít mustrát, hasonló kapacitálással csalogat a Maszkok, fejdíszek, álarcok, sisaktartozékok, tollak, textíliák, fémek és fonatok ezerszínű használatának felfedezésére tizennyolc kép, valamint a megtalálásukat segítő nyilvántartó lapok és a használatukat elképzelni segítő funkcionális tartalmak megjelenítésével.[10] Jó játék ez, szinte a Malraux-féle „képzeletbeli múzeum”, avagy elképzelt tárlat, melyet fejben, szemben, emlékezetben hordoz az ember, s melynek melléklet-lapjai önálló képként is színes színfoltjai lehetnek egy képtárnak, díszítő funkciójú levlap-tárolónak, akár külön-külön is keretezhető magángaléria-anyagnak, szobai könyvespolcnak.

Az Ő gyűjteményeik a mi gyűjteményeink. Ez a Múzeum falára írva is szerepel, magyarul is meg angolul is, s részben rímel is a korábban még vörös palástba öltöztetett középső oszlopok „üzenetére”, kulcsszavaira: „ÉRTÉK”, „ÉLMÉNY”, „EMBER”, „EMLÉK”. Még ha kisebbségben, rejtettségben, rejtekező leshelyen, vagy épp kaméleonként nézzük is a tónusváltó vagy védőszínekbe öltöztetett tudományosságot, élménygazdagságot.[11]

Kaméleon. 2002. október 15. – 2003. január 19. A kiállítást rendezte és a katalógust írta: Földessy Edina. Néprajzi Múzeum, Budapest, 36 oldal.