Száz éve olvassuk, értelmezzük, elemezzük, tanítjuk, félreértjük, átmagyarázzuk Kafka műveit, regényeit, figuráit…, idézzük bőszen keserű antibürokratikus indulatát, nyomasztó világának ellenhőseit, rovariassá tett személyiségeit, antropomorfizált állatfiguráit. Száz éve félreértjük csupán? Elnézzük keserű kritikáját, fölmentjük magányát, szánakozunk kiszolgáltatottságán, pszichés kitettségén… – csak épp oda nem figyeltünk mélyebb mélységeire, zugaira és írásgépére, embergépiesített korélményére, fájdalmas társtalanságára és humorára?

S lehet-e egyáltalán száz év múltán „jobban”, akár „pontosabban” vagy „hitelesebben” látni, mint kortársként, olvasóként, elemzőként látták egykoron követői, hívei, kiadói, esztétái, filozófusai az eltelt időnek…?

„A” válasz nincs is erre. Sok válasz lehetősége talán megvan, ám a válaszképesség és válaszhitelesség olykor bizony tényleg évszázadot is várat magára. Annak szólóan, akik épp mi vagyunk, még ez sem sok, s ha koronként újratermelődik is a részválaszok sokasága, időről időre kimagaslik egy-egy komplexebb és átfogóbb válaszkísérlet is. Ilyen a számos kiváló könyvet kibocsátó Qadmon Kiadó kötete is, Gilles Deleuze és Félix Guattari opusza: Kafka. A kisebbségi irodalomért.[1] A könyv kilenc fejezeten át, tizenegy alapmű és világszerte sikerre futott kulcskiadás segédletével hozza közelebb a feladatot: „hogyan lépjünk be a kafkai műbe? Hiszen az egy rizóma, egy odú”. A kastélyba is ’több út vezet’ – mint tudjuk magától Kafkától! – „ezek használatáról és elhelyezkedésük törvényszerűségéről azonban vajmi keveset tudunk” – írják a kihívó bevezető mondatban e könyv szerzői (7. oldal).

Több bejárat is van Az odú-ba, A kastély-ba, az Amerika szállójának épületébe – „de mindez csapda, az állat és maga Kafka csapdája; az odú teljes leírása semmi másról nem szól, mint az ellenség megtévesztéséről” – írják ugyanott. Akkor hát a belépésre, az odavezető utakra, a búvóhelyek, csomópontok, összeköttetések, mentális alagutak, folyosók ezer rejtélyére, melyeket Kafka kínál, vagyis egy teljes „odú-térképre” is hol és hogyan kínálhatná a behatolást, a Jelölő vállalását, a Jelölt és a Jelentéses mű értelmezésére tett kísérleteit, a hangiság vagy zeneiség korlátosságait…?!

Nem titkolható a rész-válasz: Deleuze és Guattari lehengerlően impozánsan vezetnek végig (vagy „át”) Kafka életművének meghatározó jegyein. Ahonnan indulhattak, s ahová megannyi értelmező fejezet révén eljuthatunk segítségükkel, az a sorozatok, összekötő elemek, tömbök és intenzitások, kifejezés és vágy, elrendeződések, folytonos és határtalan jelentés-özön megismerő megértése, többszörös meghaladás és társadalmi (meg állati, meg kapcsolati, meg lélektani) háromszögek szinte matematikai—metafizikai mélységű és rétegzettségű struktúrája. Avagy nem kevesebb, s egészében nem is több, mint egy roppant nagy, fenyegetően mély, kísértően bonyolult életmű áttekintő olvasata, újraértékelése, avagy „felolvasása” szinte, novellákon, regény-építményen, szereplő-válogatáson, élethelyzet-asszociációkon, párkapcsolati levelezésen túli rész-világokat egyben is fölmutató „meta-olvasat”. Hangsúlyokkal, tónusokkal, kihívásokkal, megértési kapukkal és rejtelmes kiutakkal, odúkkal és kilátókkal, magaslatokkal és ördögi mélységekkel megpakoltan. 

Egy új, egy más, egy „mának való” Kafka komplexitása, oeuvre-je, közlésvilága, politikája, lélekvilága. Az „ödipális” Kafka, a „bankhivatalnok” Kafka, a szerelmes, a megfélemedett, a reménytelen, a lehajtott fejű alakok portréját és a felemelt fejű lények tartományát életvilágaiban felmutató Kafka szemiotikailag megkomponált világa, melyben a létezés tere és a territorializáció vagy deterritorializáció nemcsak életvezetési norma, de a létezők egész világának örök és végtelen helyezkedése, térválasztása inkább. Szökésvonalakban, búvóhelyekben, szín- és átváltozásokban, emlékezések sűrű erdejében kinyíló mozgástér, ahol a beszéd, az érintés, az elillanás és eltűnés, a hang intenzitása és a politikai tér nyekergő hullámzása egyaránt ugyanarról vall: a prágai zsidó kisebbségi térbelakás esélytelenségéről, a nyelv vállalhatatlanul szűk horizontjáról, a közlők és befogadók jelentésességéről és jelentéktelenségéről szóló bármilyen elbeszélés belefoglalt kudarcáról. Rövidebben: a kisebbségi irodalom nyelvi, politikai és kollektív örökletességéről, az írás értelméről és határairól, a szenvedély és megértés bennerejlő képtelenségéről.

Minden fejezet illően gazdag „kijegyzetelését” még magam sem várhatom, ne várja hát az Olvasó sem! A kötet talán legsugárzóbb olvasati élménye részben épp az, hogy miféle fékevesztett korlátot jelent a kortárs, az utókori, a praktikus, a bölcselkedő „másodolvasat”, melyet a magunk örömére megkockáztatunk olykor, hogy irodalmi vagy iskolai szöveggyűjtemények ékévé tehessük egy-egy írásának részletét, valamifajta direkt „üzenetének” szenvedélyes írásműbe fullasztott tanmeséjét. Az egész mű kiterjedt ismertetése helyett szűkre szabott idézettel, de talán a fősodor iramának illusztrálásaként másolom ki az alábbi részletet:

„Az írás minden alkalommal átlép egy küszöböt, alsó vagy felső küszöb azonban nincs. A kisebb vagy nagyobb intenzitásküszöbök csupán az általunk követett irány fényében léteznek. Ezért oly bosszantó és groteszk, ha Kafka esetében az életet az írással próbálják szembeállítani, vagy ha azt feltételezik, hogy az életre való alkalmatlansága, gyengesége, tehetetlensége miatt menedéket keresett az irodalomban. Rizómát, odút igen, de nem elefántcsonttornyot; szökésvonalat igen, de semmi esetre sem menedéket. Az alkotó szökésvonal egy egész politikát, egész gazdaságot, bürokráciát és igazságszolgáltatást hoz magával, vámpírként szívja vérünket, hogy még ismeretlen hangokat csaljon ki belőlünk, a közeljövő – az ajtón kopogtató ördögi hatalmak, fasizmus, sztálinizmus, amerikanizmus – majdani hangjait. Mert a kifejezés (feltéve persze, hogy nem jelentő) megelőzi és magával hozza a tartalmat; élet és írás, a művészet és az élet csak a többségi irodalom szemszögéből állnak szemben egymással. Kafkát még halálában is legyőzhetetlen életáram járja át, mely egyként fakad leveleiből, elbeszéléseiből, regényeiből és azok ösztönösen befejezetlen mivoltából, melyet eltérő, egymással mégis érintkező, felcserélhető okokra lehet visszavezetni. A kisebbségi irodalom feltételei…” (82—82. oldal).

E passzus kihangosítja a francia és korabeli esztétikai bűvészkedések tónusait, ellentmondásait, egyenesen félreértéseit is, miszerint ha sikeres volt is azon a tájon, első sikereit „az egyszerre lélektani és szimbolikus, allegorikus és abszurd” olvasatoknak köszönheti, beleértve az ellentmondást is, hogy „egyszerre tartozott egy bürokratikus rendszerhez (biztosítótársaság, Balesetbiztosító Intézet) és vonzódott a prágai szocialista és anarchista mozgalmakhoz”, egyszerre volt művében „a kijelentés politikája és a vágy öröme”, a neurotikus szorongó és a komikus apolitikus oldal, „a zsenialitás egyetlen kritériuma: a politika, ami át- és átjárja, illetve az öröm, amit közvetít”.

Az elrendeződés, mely egyszerre teszi visszahúzódóvá, az eljövendő világ látnokává, „kettős áramlást szolgál: egyben a fényes jövő előtt álló hivatalnokét, aki alakulófélben lévő, valós elrendeződésekre kapcsolódik, valamint a legidőszerűbb módon menekülő, a szocializmusra, az anarchizmusra, a társadalmi mozgalmakra kapcsolódó nomádét. Az írás, az írás primátusa egyetlen dolgot jelent Kafka számára. Nem irodalmat, hanem azt, hogy a törvények, az Államok és a rezsimek felett a megnyilatkozás azonos a vággyal. S ezzel együtt is mindig történelmi, politikai és társadalmi megnyilatkozás. Minden instanciát megkérdőjelező mikropolitika, a vágy politikája. A vágy felől nézve nem volt nála nevettetőbb, vidámabb szerző; de politikaibb, társadalmibb sem, a kijelentés felől nézve. Minden nevetés, már A per is. Minden politikai, már a Felicéhez írt levelek is” (84-85. oldal).

Sajnálatos minden nem jól kitervelt, jelentéshurcoló és üzeneteket hordárkodó értelmezés – így itt az enyém is. Lenne-lehetne lehetőség e kötet reménytelen gazdagságát és többszörös olvasatot kívánó magvasságát ily kiragadott szó- vagy értelmezés-foszlányokkal helyettesíteni. De itt most ennyi fér ebbe a harsány közlésbe. Remélve, hogy minden félsorban hagyok kérdést és talányt, olvasati és ellentmondási lehetőséget, tétovát és magabiztosat… – vagy a Szerzőkhöz, vagy egyenesen Kafkához kellene kalauzolnom a Tisztelt Olvasót. Az absztrakt gépezet, az „állattá leendés” megannyi kísérlete, a megnyilatkozások zártságainak és a menedékkeresés korszakos impressziójának egész gazdag funkcionalitása úgy áll Kafka minden oldalán, minden jelképi alakjában, minden ellentmondásos képtelenségében teljes egészként, hogy az már a nempolitikai politika, a megemelt és pokoli mélyre süllyesztett beszéd része, kiteljesítője. Többet hát nem mondhatok Róla és Róluk, itt ugyanis a Szerzők a fókuszba vett szerző életművének oly aprólékos példatárát és emelkedett látleleteit rendezik egybe, hogy az mintegy a megismerés építőköveinek kafkai határaival kerül párhuzamba.

Kell az ilyen könyv! Különben még azt hihetnénk: van létjoga ismeretnek, kisebbségi létértelmezésnek, kisebbségi irodalomnak. De annyi már e kötetből is fényesen kiderül, hogy az értelmezésnek is van kisebbségisége – s már ez sem hanyagolható fölismerés…