A vajdasági magyarok úgy voksolhatnak idén először az európai parlamenti választásokon, hogy Szerbia, az ország, amelyben élnek, nem tagja az Európai Uniónak. Erről a helyzetről kérdeztük Pásztor Istvánt, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) nemrég harmadszorra is újraválasztott elnökét. Az interjúban azt is hangsúlyozta: a szerb uniós csatlakozási tárgyalás folyamata olyan „kegyelmi állapotot” eredményezett, amelyben a magyar közösségnek nagyon gyorsan kell nagyon messzire eljutnia az egyéni és kollektív jogok terén.

Újraválasztását követő programbeszédében azt mondta: „vissza kell fordítani az elvándorlást, újra egységet kovácsolni. Ez itt tartást, visszavárást, visszahívást és idehívást jelent.” Mennyire vonzó jelenleg az Európai Unió a kivándorló vajdasági magyar fiataloknak és konkrétan hogyan szándékozzák otthon marasztalni őket?

Ezért hangsúlyoztam ezt a kérdést programbeszédemben, mert egy aktuális és reális problémára vonatkozik. Nem biztos, hogy ez csak a mostani pillanatra jellemző, általában a kisebbségi létnek egy jelentős feladata a szülőföldön való boldogulás, emberhez méltó élet megteremtése. Ez a mindenkori határon túli kisebbségi magyar politikának a feladat is, amelynek időközönkénti újragondolása a körülményekhez való alkalmazkodást és az ehhez szükséges politikai eszköztár kiválasztását jelenti. Ilyen vonatkozásban hangzott el ez a programbeszédemben.

Az utóbbi években, de elsősorban 2010 után, ahogy lehetővé vált a magyar állampolgárság megszerzése, nagyon sokan, rengetegen éltek ezzel a lehetőséggel a Vajdaságban, és be kell vallanunk: elsőként érzelmi okoknál fogva. Még ha nem is ez volt az eredeti szándék, de hamarosan kiderült, hogy ez érvényesülési plusz lehetőséget jelent a vajdasági magyar emberek számára. Senkinek nincs joga megvetni bárkit is azok közül, akik úgy gondolják, hogy ezzel a lehetőséggel élve időszakosan valahol máshol próbálnak boldogulni, valahol máshol erősítik meg a családi egzisztenciájukat. Végül is az elmúlt harminc évben a vajdasági magyar politika, de általában a határon túli magyar politikák azért szálltak síkra, hogy szabad mozgásunk legyen, ne legyenek határok, ne legyenek olyan falak, amelyek másodrangú európai polgárrá tesznek minket. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy az elmúlt száz évhez mérten az utóbbi években létezik először az a körülmény, hogy nem jelent hátrányt magyarnak lenni kisebbségben. Legalábbis itt, a Vajdaságban úgy érezzük, hogy ez nem jelent hátrányt, ugyanis a magyar állampolgársággal sok pluszlehetőség jár.

Ami az elvándorlást illeti: nagyon sokan úgy döntöttek, hogy időszakosan, de fel nem adva a vajdasági létüket – a családnak egy része is gyakran itt marad és gyakori az is, hogy a házukat nem adják el – elmennek valahová dolgozni, vagy pedig ingáznak. Péntektől vasárnapig itthon vannak, utána pedig elmennek máshova dolgozni, mert jobbak a fizetések, meg tudnak valamit spórolni jövedelmükből. Nekünk meg az a feladatunk itt, a Vajdaságban, hogy egyrészt segítsük azokat, akik úgy döntenek, hogy itt maradnak, másfelől pedig az, hogy megteremtsük azokat az alapvető feltételeket, amelyek azt eredményezhetik, hogy az emberek érdemesnek tekintik visszajönni, mert van nekik ahová visszatérni.

Itt elsősorban a fiatalokra, a felnövekvő generációra gondolok, hiszen az ők itt tartásuk nem mindig és nem kizárólagosan anyagi kérdés. Az elmúlt években kialakult egyfajta meggyőződés, hogy a szülőföldön nem lehet boldogulni, hogy aki itthon marad, az máshol talán nem is volna képes helytállni, hogy csak a nem igazán rátermettek maradnak itthon. Ezt a felfogást meg kell változtatnunk, és azt gondolom, hogy ez nem kerül pénzbe. Jó példákkal lehet ezt elérni, illetve a mindennapjaink realisztikus szemléletével.

Ebben a tekintetben a mi érdekeink egybeesnek a többségi szerb nemzet tagjainak érdekeivel, hiszen mi is azt akarjuk, hogy Szerbia egy prosperáló ország legyen, ez az a közös nevező, amely összeköt bennünket. Emellett meg olyan körülményeket kívánunk teremteni, amelyek között az identitásunkat, a magyarságunkat meg tudjuk úgy őrizni, hogy azt senki nem tekinti biztonsági kockázatnak. Ez a közállapot most itt, a Vajdaságban.

A vajdasági magyarság először vesz részt EP-választáson, a magyar jelölt pedig, a VMSZ-es Deli Andor a magyarországi kormánykoalíció, a FIDESZ-KDNP listájának befutó helyén szerepel. Mennyiben segíti, ösztönzi ez a tényállás, ez az Unión „belüli kívüliség” a részvételt, hiszen másfelől Szerbia még nem uniós tagállam?

Nagyon furcsa, de mindenképp felemelő helyzet ez, amiben most vagyunk. Ismételten hangsúlyoznom kell itt azt, hogy száz év után ezekben az években jelent először előnyt magyarnak lenni, amit a magyar állampolgárság hozott meg nekünk. Szerbia összes állampolgárát figyelembe véve nekünk, vajdasági magyaroknak van az EP-választás tekintetében szavazati jogunk. Érdekeltek vagyunk a szavazás nyereségében és a FIDESZ-KDNP listájának a sikerességében, többek között amiatt a stratégiai partnerség miatt is, amelyet több mint egy évtizede építünk Magyarországgal, és amiatt is, mert a mi jelöltünk a számítások szerint befutó helyen van.

Deli Andor az elmúlt öt évben is európai parlamenti képviselő volt szintén a FIDESZ-KDNP listáján, és nekünk ezzel kapcsolatban jó tapasztalataink vannak. Előny származott abból, hogy képviselőnk van az Európai Parlamentben még azt megelőzően, hogy Szerbia uniós tagországgá válna. Képviselőnk szolgálta az egyetemes nemzeti érdekeket is azon a listán, amelyen bekerült, de szolgálta a vajdasági magyarság érdekeit is, elsősorban a kisebbségi ügyek népszerűsítése terén, ugyanakkor a mandátuma második felében mind fontosabb szerep jutott neki Szerbia uniós csatlakozása előmozdításában, elősegítésében és gyorsításában is. Meggyőződésem, hogy ez még inkább így lesz az előttünk lévő időszakban, a következő öt éves mandátuma idején: jó ügyet szolgál, a FIDESZ-KDNP listáján bekerülve a mi érdekeinket, de Szerbia érdekeit is képviseli.

A Vajdaságban 70.700 szavazati joggal rendelkező választópolgár van, aki magyar állampolgár is, és aki regisztrált már az európai parlamenti választásokra. Tudomásom szerint éppen a keddi nap folyamán indultak el a levélküldemények. A Vajdasági Magyar Szövetség pedig immár negyedik hete kampányban van, és ennek összes elemét felhasználva mozgósítjuk az embereket. Emellett terepi akciót is szervezünk, mint ahogy minden eddigi kampányunkban, hogy az eljuttatott levélszavazatokat begyűjtsük, illetve segítsünk az embereknek kitölteni azt az ívet, ami a választáson való részvételt igazolja. Mindezt azért, hogy ne kövessenek el formai hibát, hiszen ez által érvénytelen lenne a szavaztuk. Nekünk az az érdekünk tehát, hogy minél több ember szavazzon, és akik szavaznak, azoknak a voksa érvényes legyen. Meggyőződésem, hogy jól fogunk teljesíteni, hiszen mindent megteszünk ennek érdekében.

Említette, hogy Szerbia uniós tagjelölt ország, azonban azt is tudni lehet, hogy az EU legközelebb 2025-re tervez újabb bővítést. Hogyan tekintenek erre a tényállásra a vajdasági magyarok, hát a szerb politikum?

Nézze, az én meggyőződésem az – és ennek folyamatosan hangot is adok –, hogy Szerbia ma sokkal felkészültebb arra, hogy uniós tagország legyen, mint ahogy azt a csatlakozási tárgyalás folyamata, illetve különböző fázisai jelzik, igazolják. Azt reméljük, hogy ez a folyamat fel fog gyorsulni, és hogy ez az egy-másfél évvel ezelőtt elhangzott 2025-ös időpont Jean-Claude Juncker európai bizottsági elnöknek egy véletlenszerű mondatában fordult elő csupán. Azt szeretnénk, ha az európai parlamenti választásokat követően a megalakuló Európa Bizottságnak határozott álláspontja lenne a bővítéspolitikával kapcsolatban. Ez a helyzetet, ami már évek óta tart, és ami a bővítéspolitikát gyakorlatilag a bővítés elodázására vezeti vissza, meggyőződésem szerint mindenképpen be kellene fejezni.

Tudom én, hogy az Európai Uniónak megvannak a maga belső problémái, de igazságtalannak tartom azt a globális politikát, amelyet az EU elsősorban a nyugat-balkáni országokra alkalmaz – és itt főként Szerbiára és Montenegróra gondolok. Meggyőződésem, hogy ez a két ország ma sokkal felkészültebb az uniós csatlakozásra, mint akár Románia vagy Bulgária volt akkor, amikor bekerültek az Európai Unióba.

Arról sem feledkezhetünk meg, hogy az Európa számára békét hozó struktúra, az Európai Unió hivatalos létrejöttekor – 1993-ban – már két éve dúlt, és további 6 évig tartott a délszláv háború. Hogyan szemlélik ennek fényében az EU-hoz való csatlakozást?

A délszláv háború, hála a Jóistennek, a kilencvenes évek végére befejeződött. Azóta elmúlt idestova 19 év, ami egy harmad emberöltő. Azt hiszem, hogy ez a logika nem lehet a csatlakozás elodázásának alapja, hiszen ha ebből indultak volna ki egykor, nem biztos, hogy az Európai Uniót megelőző struktúrák létrejöttek volna. Hiszen azok megalapításáig sem múlt el olyan borzalmasan sok idő az első, illetve a második világháború végétől számítva.

Ezért is azt gondolom, hogy ezt ilyen vonatkozásban történelmi kontextus elemeként kezelni nem igazságos. Annál is inkább, hogy ugyanennek a balkáni háborúnak voltak a résztvevői, elszenvedői vagy okozói – ez mindig szemlélet, illetve megítélés kérdése – Horvátország és Szlovénia. Mindkettő ma már európai uniós tagállam.

Az uniós csatlakozás perspektívája Románában 2007 előtt a kisebbségi jogok virágzását jelentette. Igaz-e ez Szerbiára is? Van-e ennek a kilátásnak hasonló hatása ott vagy egyébként is tisztelettel tekint a többségi politikum a magyarok egyéni és kollektív jogaira?

Nem ismerem kellőképpen a 2007-re körüli romániai állapotokat, de azt el tudom mondani, hogy ami a szerbiai csatlakozási tárgyalás folyamatát illeti, mi a 23-ik, a jogállamiságra vonatkozó tárgyalási fejezet részeként kieszközöltünk egy úgynevezett kisebbségi akciótervet. Ezt a szerb kormány elfogadta, illetve ezt követően az Európai Bizottság is befogadta az illető tárgyalási fejezet szerves részeként.

Ez rögzíti azokat a jogszabályi, illetve jogszabály alkalmazási követelményeket, amelyeket Szerbiának az egyéni, de különösképpen a kollektív kisebbségi jogok vonatkozásában teljesítenie kell. Ezt a tárgyalási fejezetet elsőként nyitották meg és utolsóként zárják majd le, úgyhogy ebben a folyamatban nekünk egy plusz lehetőségünk van arra, hogy ezeket a kérdéseket kezeljük.

Azt látom, hogy megvan hozzá a szellemi-politikai kapacitásunk, és hogy a többségi politika részéről is van ezzel kapcsolatban nyitottság és együttműködési készség. Én ezt elsősorban nem az uniós csatlakozás, hanem saját magunk miatt tartom fontosnak. Ilyen téren viszont azt látom, hogy az utóbbi években jelentős lépéseket sikerült megtennünk és ez a Szerbián belüli társadalmi viszonyok szempontjából fontos, nem pedig az Európai Unió miatt. Ez látszik a napi kommunikációban, a napi döntéshozatalban és napi törvényalkotásban.

Hál’ istennek megértük azt a helyzetet, hogy hosszú-hosszú idő után minket most Szerbiában, mint kisebbségi közösséget nem biztonsági kockázatként ítélnek meg, hanem tisztelnek és megbecsülnek bennünket, partnerek vagyunk. Egyfajta kegyelmi állapot ez a mostani, amelyben gyorsan kell dolgoznunk, és olyan messzire kell eljutnunk, amilyen messze lehet.