Így élte meg Párizsban a fekete hétvégét egy kolozsvári magyar atomfizikus


-A A+

„A városba beköltözött a rettegés ezekben a napokban” – mondta a Maszolnak adott interjúban a Párizsban tartózkodó Mócsy Ágnes kolozsvári atomfizikus. Az amerikai Pratt Institute oktatója és kutatója a szabbatikus évét tölti a francia fővárosban. Vasárnap este a Köztársaság téren volt, amikor kitört a pánik a tömegben. A véres párizsi hétvégéről kérdeztük.

Ott volt vasárnap este a párizsi Köztársaság téren, amikor kitört a pánik a merényletek áldozatairól megemlékező tömegben. Mi történt?

A nagynénémmel töltöttem a vasárnapot. Estefelé felkerestük a Bataclan (ezen a szórakozóhelyen volt a legtöbb halálos áldozat – szerk. megj.) előtti emlékhelyet, majd a Köztársaság tér (Place de la République) felé sétáltunk, a környéken szándékoztunk vacsorázni. Alig néhány percet voltunk a téren, amikor hirtelen sikoltozni és menekülni kezdtek az emberek. Hatalmas volt a pánik, annak ellenére, hogy előtte sem fegyverropogás, sem robbanás nem hallatszott. Menekülni kezdtünk mi is, velünk tartott egy fiatal francia nő is. Csak azt tudtam, hogy mielőbb fedezékbe kell kerülnünk. Veszélyben éreztem az életünket. Befutottunk egy mellékutcába, és bemenekültünk egy szállodába. A hallban tartózkodott egy kanadai házaspár, akik felajánlották, hogy menjünk fel a szobájukba. Az ablakon keresztül kémleltük az utcákat, és néztük a tévét, hátha többet tudunk meg arról, ami a téren történt. Amikor meggyőződtünk arról, hogy nem történt baj, elhagytuk a szállodát, de azért félve mentünk ki az utcára.

Milyen gondolatok jártak a fejében?

Arra gondoltam, hogy nem szabad hagynunk, hogy ezek az emberek megfosszanak minket a szabadságunktól. Azt akarják, rettegve járjunk utcánk, félve üljünk a kávézókban, koncertteremben. Mert Párizsba beköltözött a rettegés ezekben a napokban, mindenkit ledöbbentett ez az erőszakhullám. Útban hazafelé ezek jártak a fejemben. Kis idő múlva megkérdeztem a nagynénémet, hogy érzi magát? „Éhesnek” – válaszolta. Ezen mindketten nevettünk. Ám a környéken már egyetlen étterem sem volt nyitva, sorra lehúzták a redőnyeiket, miután a Köztársaság téren kitört a pánik. Így felültünk a metróra, és a nagynéném ajánlatára elindultunk a Bastille felé, egy másik vendéglőbe. Az utcákon mindenfelől szirénaszó hallatszott, ezért attól tartottunk, hogy további merényletek történtek. Végül vacsora után épségben hazajutottunk.

Hol tartózkodott péntek este, amikor a merényletsorozat elkezdődött, és miként szerzett tudomást az eseményekről?

Egy bárban ültünk amerikai kollegámmal a Saint Michel környékén. Épp egy második italt rendeltünk volna, amikor a pultos megkérte a vendégeket, hogy fizessenek és távozzanak. Mivel este 11 óra volt, rákérdeztem: hogyhogy ilyen korán bezárnak? (Párizsban általában éjjel 2-ig nyitva tartanak a szórakozóhelyek). Ekkor tudtuk meg, hogy a Stade de France-nál robbantottak, és túszhelyzet van a híres Bataclanban. Mire a számlánkat kifizettük, mar mindkettőnk telefonjára érkeztek a biztonságunkról érdeklődő emailek az ismerőseinktől. Ekkor kezdett tudatosodni bennünk, hogy valami komoly történhetett van. A telefonunk böngészőjéről, a BBC honlapjáról tudtuk meg, hogy már 18 halálos áldozatot követelő merényletekről szólnak a hírek.

Veszélyben érezte akkor magát?

Nem. Ott, ahol én tartózkodtam, nyoma sem volt pániknak, főként azért, mert az emberek többsége meg nem volt tudatában a történteknek. Az azonban egyértelmű volt számomra, hogy mielőbb haza kell jutnom. Közben ugyanis folyamatosan érkeztek a hírek az újabb merényletekről, a helyszínek pedig véletlenszerű célpontoknak tűntek. Kollégám lakása 200 méterre volt a Bataclantól. Hiába kértem, hogy ne tegye, eldöntötte, hogy hazamegy. Én Párizs 14-ik kerületében lakom, a város déli részében, metróval hazamentem. A kollégám a rendőrök és a mentősök jelenléte miatt egy óra alatt tette meg az amúgy félórás hazautat. Egész éjjel nem aludtam, és ez a párizsiak többségére is igaz. Magam is ott lehettem volna a merényletek valamelyik helyszínén.

Közvetlen környezetében volt-e olyan személy, aki megsérült vagy meghalt a párizsi merényletekben?

Nem. Nagynéném két utcányira, 300 méterre lakik a Bataclantól. Otthon volt péntek este, és minden egyes lövést hallott. Őt sokkolták a történtek. Nehéz ezt megemészteni. Időre van szükség. 

Hogyan reagáltak a párizsiak azokban a percekben a merényletek hírére?

A metrón mellettem hazautazó emberek mind a telefonjukat böngészték. Pánikot nem, inkább döbbenetet láttam az arcokon. Ez a döbbenet fokozódott, ahogy a metró haladt velünk, hiszen érkeztek a hírek az újabb és újabb lövésekről, robbantásokról, halálos áldozatokról. Felszálltak a francia-német barátságos mérkőzésről érkező szurkolók is. Sápadtak, ijedtek voltak.

Milyen volt a hangulat Párizsban a merényletsorozatot követő napon, szombaton?

Az egész várost megrendítették a történtek. Ezt, hogy így mondjam, még a levegőben is érezni lehetett. Az emberek reakciói változóak voltak. Párizs lakóit folyamatosan arra figyelmeztették a tévék és a rádiók, hogy mindenki próbáljon otthon maradni biztonságban. Sokan hallgattak is a figyelmeztetésre. A szombaton általában zsúfolt utcákon és metrókon pangás volt. Estére még kihaltabb lett a város. A párizsi polgárok egy része azonban elhagyta az otthona biztonságát, magam is így tettem. Egyrészt azért, mert a franciák által Európában elsőként kivívott „liberté” -t nem lehet feladni. Nem szabad megengedni, hogy a terror rátelepedjen a mindennapjainkra. Másrészt sokan azért hagyták el otthonaikat, hogy felkeressék és megnyugtassák hozzátartozóikat.

A párizsiak jelentős része kávázókban, brassérie-kben, vendéglőkben találkozgat. Ezek többsége kinyitott szombaton. A múzeumok, üzletek, könyvtárak és sok minden más zárva tartott. Én barátaimmal Bastille környékén ültemb be egy sörözőbe ebédelni. A franciák úgy tartják – és én ezzel teljes egészében egyet értek –, hogy imádkozás helyett élvezni kell az életet. Mellékelek ehhez egy instagramon terjedő képet.

Szombat este más barátoknál gyűltünk össze. A tragédiák összehozzák az embereket, a barátságok felértékelődnek. Az utcák kihaltak voltak, nem egy szombat esti Párizs volt ez. Gyászolt az egész metropolisz. Éjjel 1-kor mentem haza, szokásos módon, metróval. Akkor nem féltem, sem az utcán, sem a metrón, csak éber voltam. De amikor előtte néhány órával, este kilenc körül, virággal a kezemben elindultam Bataclan felé, vissza kellett fordulnom. Elhajtott ugyanis mellettem egy rendőrautó, amelynek hátsó ülésén gépfegyveresek ültek, lehúzott ablakkal, lövésre készen, ezért úgy döntöttem, hogy inkább vasárnap viszek virágot a Bataclan környéki barátaimnak.

Kit okolnak a párizsiak a történtekért, iszlámellenes-e a hangulat?

Az Iszlám Államot okoljak, de nem lett iszlámellenes a hangulat. Sőt. Általános az aggodalom, hogy nehogy a menekülteken csattanjon ez a tragédiasorozat, pedig túlnyomó többségük is az ISIS és a terrorista rendszerük agressziója elől menekül. Félő, hogy a történtek után tovább erősödik a francia szélsőjobb. Sokan francia szárazföldi hadműveleteket követelnek az ISIS ellen. Akárkivel beszéltem, ellenzi ezt a lépést. Egy barátom fogalmazott így: a rákot sem lehet úgy gyógyítani, hogy lelőjük a beteget. Más lépések kellenek az ISIS megbénításához. Ezzel egyetért sok - az erőszakhullámtól feldühödött – francia is. 








EZT OLVASTA MÁR?

X