Egy év után ismét erdélyi színpadon lép fel a Budapesti Operettszínházzal Dancs Annamari: hétvégén a Chicagói hercegnőt adja elő a társulat Marosvásárhelyen. A 2000-es évek erdélyi magyar popénekesnője már nyolc éve tagja a magyarországi színház társulatának, s mint mondja, nem bánja, hogy az operettet választotta. Az énekesnőnek egyébként nem volt könnyű éve, tavaszi válása óta ugyanis egyedül neveli kisfiát. A Maszolnak adott interjúban elárulta: a terápia a Rebecca című musical főszerepe volt számára.

Egy évvel ezelőtt augusztusban éppen Kolozsváron léptél először színpadra a kisfiad születése után. Milyen volt friss anyukaként játszani a budapesti Operettszínház Csárdáskirálynő című előadásában?

Az a kolozsvári előadás számomra emlékezetes pillanat volt, egyrészt egy féléves kisgyerek édesanyjaként álltam színpadra, és teljesen más érzelmi töltete lett úgy a darabnak. Az anyaság olyan gondolkodásbeli, viselkedésbeli változásokat hozott, ami érettebbé, még inkább nővé tett. Másrészt plusz élmény Erdélybe eljönni egy operettszínházas előadással, szóval fantasztikus emlék marad. Ez a sorozat most hála istennek folytatódik, Marosvásárhelyen a Chicagói hercegnőt fogjuk játszani három előadás erejéig. Számomra Marosvásárhely mindig nagyon kedves volt, sokszor koncerteztem annak idején könnyűzene-énekesnőként ott és mindig nagy szeretettel fogadtak. Most színésznőként is bemutatkozhatok a színházban, és ez számomra nagyon fontos esemény.Milyen karakter Rosemary Dragica, akit alakítasz?

Nagyon rám írták! A darab Sylvariában játszódik, ahová az amerikai milliomos lány, Mary Lloyd szórakozni megy, de aztán szerelembe esik. Sylvaria elszegényedett ország, a szomszédos Moránia pedig dúskál az olajban, és én Moránia hercegnője vagyok. Ez egy nagyon jó karakterszerep egyébként, Béres Attila, a darab rendezője úgy találta ki, hogy ne egyszerű, sablonos hercegnő legyek, hanem székely akcentussal, de durva székely akcentussal beszéljek. Egy előadás után még három óráig így beszélek, akaratomon kívül. Bár sosem kommunikáltunk így a családban, de Székelyföldön nőttem fel, és az ottani beszédstílus nem idegen számomra.

Ebben az előadásban a volt férjed, Kerényi Miklós Máté is kapott szerepet, bár Marosvásárhelyen most nem ő alakítja Mr. James Bondy-t. A válás után mennyire nehéz együtt színpadra lépni?

Mi már nem játszunk együtt, csak abban a nagyon ritka esetben, ha a váltótársak lebetegednek. A partnerem ebben és a többi operettben is Laki Péter, a színház tehetséges táncos-komikusa.

Amikor ilyen intenzív próbaidőszakod van, hogy oldod meg a kisfiad felügyeletét?

Fokozatosan tértem vissza a színházba, decemberben a Rebecca című musical volt az a darab, amivel szülés után debütáltam. Ebben egy nagy ívű női főszerepet viszek végig, a csendes feleségtől a határozott, karakán egyénig minden lelkiállapoton átmegyek. Ez nagyon jó terápia volt nekem, nagyon jó lehetőség, és jó alkalom arra, hogy újra játsszak. Nem kis csacsogó, táncoló szerep ez, hanem egy komoly drámai szerep. Amikor a Rebeccát bepróbáltam, november-december folyamán, akkor édesanyám jött fel Budapestre, és ő vigyázott a kisfiamra. Azóta turnéztam Münchenben, Triesztben és ilyenkor mindig anyukámra bízom Ádámkát. Így biztonságban tudom a gyerekemet.Zajlik Brassóban az Aranyszarvas Fesztivál, ahol éppen tíz évvel ezelőtt, 2008-ban nyerted meg a népszerűség-díjat. 

Pont arra ébredtem ma reggel, hogy a közösségi oldalakon rajongók meg a barátok megosztották, hogy tíz éve az Aranyszarvason én képviseltem Romániát. Egy országot képviselni nemzetközi versenyen önmagában is egy tét, egy felelősség, másrészt az erdélyi magyarság akkor hihetetlen összefogást bizonyított, olyan megmozdulás és támogatás volt a közösség részéről, amely számomra példaértékű volt, és soha nem fogom elfelejteni. Most pedig külön öröm számomra, hogy az Aranyszarvas jubileumi kiállításán én is kiemelt helyen szerepelek.  

Ezután váltottál komolyzenére, és többször felléptél Bukarestben, nyitottál a román közönség felé is. Miért döntöttél aztán mégis Budapest mellett?

Érdekes, hogy amit terveztem akkor, az kicsit úgy is alakult, de mégsem. Tíz év alatt nagyon sokat változott az életem. Akkor volt egy lendülete a könnyűzenei pályafutásomnak, Románia-szinten nagyon sokat hívtak tévéműsorokba, a Live your life című dalom nemzetközi sikereket ért el. Közben elkezdtem a Brassói Filharmonikusokkal, a Brassói Operával, aztán később a Román Nemzeti Operettszínházzal együttműködni, és tényleg pörögtek az események. Aztán az élet mégis úgy hozta, hogy Budapesten kötöttem ki, abban az áhított és szeretett intézményben, a Budapesti Operettszínházban, ami számomra mindig elérhetetlennek tűnt. Nem bánom, hogy az operettet választottam, mert a művészi fejlődésemben olyasmiket hozott, amit a könnyűzene nem tudott felajánlani.

Budapesten mennyire számított, hogy sikeres erdélyi könnyűzenei pálya állt mögötted?

Semennyire nem számított. A színház világában kezdő voltam, az volt az egyetlen előnyöm, hogy bármilyen színpadra felálltam, bármilyen körülmények között, az erdélyi színpadoknak és az erdélyi 15 évnek köszönhetően olyan rutint szereztem, hogy ezt tudtam kamatoztatni. Tudtam, hogy bármilyen gikszer történik egy előadásban, bármilyen váratlan esemény, akkor abban fel tudom találni magam. Egyébként teljesen más rendszerre épülő világokról beszélünk, teljesen más az, amikor az ember minden hétvégén járja az országot, egyik városnapról, falunapról, sörfesztiválról a következőre autózik, és megcsinálja a műsorát. A színház ennél nyilván jóval komolyabb, hitelesebb és keményebb munka. Ott nem csak hétvégén kell dolgozni, hanem minden nap énekelünk, táncolunk és keményen megdolgozunk azért, hogy formában legyünk.Megpályáztál egy állást a Budapesti Operettszínházban?

Nem, ez úgy történt, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy az akkori direktor úr, Kerényi Miklós Gábor meghallgasson. A Csárdáskirálynőt, ami szintén az ő rendezése, Bukarestben korábban már játszottam román nyelven, és hallották, hogy van egy magyar lány, aki Stázit játszotta románul. 2010 júniusában hallgatott meg Kero. Ezután ajánlotta fel, hogy Budapesten is játszam el a szubrett szerepét a Csárdáskirálynőben. Abszolút nem számítottam erre, azért mentem oda, hogy visszaigazolja, hogy  esetleg van-e helyem az operettben vagy nincs. A legnagyobb álmom az volt, hogy egy gálaműsorba  hívjanak el, de ennél többet kaptam akkor. Nagyon sokat tapasztalhattam és fejlődhettem. És még mindig úgy érzem, hogy ez nem a csúcs, még mindig van tovább, van mit tanulni. 

Milyen volt a közös munka Kerényi Miklós Gáborral, aki a #metoo-mozgalom egyik fő magyarországi érintettje, és a zaklatási botránya nyomán felmentették az Operettszínház művészeti vezetői posztjából? 

Én Kerót nagyon szerettem, mind a mai napig tisztelem, mert a mesterem volt, és mint rendezőtől, művészeti vezetőtől nagyon sokat tanulhattam. Tény és való, hogy neki van egy nyers stílusa és emlékszem, hogy amikor a Miss Saigont próbáltuk, akkor engem is leordított. És én ebből tanultam. Az első egy-két évben rettegtem, amikor az előadás folyamán megláttam a takarásban, és tudtam, hogy figyeli a produkciót. Ez két év után átalakult, tudtam, hogy ha kritikát fogalmaz meg, akkor annak oka van, és abból csak tanulhatok.

Úgy gondolod, hogy egy színházi előadás elkészítésében a rettegésben tartás még belefér?

Szó sincs rettegésben tartásról, egy olyan fajta fegyelemről van szó, ami bizonyos esetekben lehet, hogy kellhet. Nehéz egy darab próbafolyamatában összekovácsolni hatvan embert, aki mind egyéniség, mind akaratos és exhibicionista. Biztos, hogy a felemelt hang és a verbális megalázás nem a jó módszer, sokak önérzetét ez sértette. Én az ilyen helyzetekben inkább levonom a konzekvenciát, és próbálom értelmezni, hogy mi miért történt. 

Mi a véleményed a #metoo-mozgalomról? Mennyire fontos, hogy a szexuális zaklatás napvilágra kerüljön?

Egyrészt fontos felhívni az emberek figyelmét arra, hogy ez egy létező jelenség, hátha segít, hátha tanulnak az esetekből. Másrészt pedig szennyes-teregetésnek gondolom azt, ha valami sok évvel ezelőtt történt, és akkor az inzultált személy nem tette szóvá, aztán évekkel később mégis kitálal. A zsenialitás, szakmai rátermettség az egy dolog, viszont mindenkinek  vállalnia kell a tettei következményét. Én hála Istennek soha nem voltam ilyen helyzetben, nem éltem meg ilyen dolgokat, nyilván, aki benne volt vagy van, az másképp gondolkodik erről.

Mit tanácsolnál azoknak az erdélyi fiataloknak, aki most szeretnének bekerülni a showbizbe Magyarországon vagy Romániában?

Aki ezt a pályát választja, annak fel kell készülnie arra, hogy ez nem egy könnyű szakma: sok tanulás, gyakorlás, hit kell hozzá. Hogy melyik országban? Nehéz megmondani... Az élet mindig eldönti.