Különleges hangjával és színpadi megjelenésével élénk, hiteles színfolt a magyar popzene gyakran a középszert támogató sűrűjében. Bocskor Bíborkát, a Magashegyi Underground alternatív rockzenekar énekesnőjét viszont nem bódítja el a hírnév, sokkal jobban foglalkoztatja az, hogy társadalmi feladatai is vannak. Kendőzetlenül beszélt arról is, amit szerinte nem kellene takargatni, aminek nem kellene tabunak lennie.

Brassóban köszönthettük, a Brassói Magyar Napok keretében tartott a Szimfonikus remix című koncertje előtt, és szinte feltettem önnek azokat az „klasszikus” kérdéseket, amelyeket ilyen interjúkkor fel szokás tenni. De inkább belevágnék a közepébe: mi a hírnév szerepe az életében? Stresszfaktor vagy inkább ihletet adó mozgatóerő?

Soha nem ebből a szemszögből közelítem meg a munkámat, az identitásomban nem játszik szerepet, nem adom át magam ennek. Talán egy pillanatra, 14 évvel ezelőtt megtörtént az: elhittem, hogy számít. Ez akkor volt, amikor egy tehetségkutató műsorban szerepeltem, viszont nagyon hamar rájöttem arra – lelkileg és agyilag is –, hogy tévút lehet számomra, ha a világot és magamat így szemlélem.

Igyekszem minél többet dolgozni, azon kívül pedig kerülöm azokat a médiumokat, amelyek a hírnévvel akarnak manipulálni. Szerencsés vagyok olyan szempontból, hogy Magyarországon a kulturális sajtó, sok általam értékelt lap megkeres. Éppen beszéltem a kollégákkal arról, hogy megkeresett az egyik ismert budapesti bulvárlap, amely az elmúlt 14 év változásairól akar velem beszélni. Egy hete nem tudom eldönteni, hogy akkor most elkészítsük-e az interjút. Szóval, igen, a hírnév egy elég komoly kérdés…

Több mint egy évtizede él Magyarországon, de hazajár rendszeresen koncertezni. Rálátása van mindkét magyar kultúrára. Gondolkodott-e már azon, hogy mi az, ami az egyik vagy másik jellegzetességét adja, akár egymással szembe állítva is?

Nehezen tudnám ezt a kettőt szétválasztani, mert az emberiséget – a történelem elszenvedésén túl – egynek tekintem. Ha őszinte vagyok, akkor azt kell mondanom, hogy a két ellentétes erő engem kiegyensúlyoz. Magyarországon teljesen más, hiszen a globalizáció sokkal jobban érinti, mint az itthoni terepet, ahol ez inkább foltokban jelentkezik. 

Kollégáim dicsérték például Brassót, hogy szép is meg kulturált is, és kérdezték, hogy akkor vajon milyen lehet Bukarest. És akkor mondtam nekik, hogy az a város vagy szép és jó, kulturálisan erős, vagy pedig a mélyszegénységet és lepukkantságot látjuk ott, a szocializmusnak a maradványait. Ilyen szempontból sajnálom, hogy még mindig itt tart.

Mindemellett, amit én Erdélyben látok – és aminek nagyon örül a szívem és a lelkem –, az az, hogy van egy olyan fiatal generáció, amelyben eszméletlenül nagy potenciál van, akikkel szívesen együttműködnék azért, hogy minél többet nyújtsak az itthoni embereknek. Nem érzem magam elválasztva az itthoni dolgoktól – sem kulturálisan, sem lélekben. Tudja, gyakran történik olyan, hogy nem az ember akarja a dolgokat, hanem olyan körülötte a konstelláció… Úgyhogy, én még keresem ennek az itthoni együttműködésnek az idejét.

Milyen volt a beilleszkedés? Mert ugye nemcsak egy másik világba kellett megtalálnia a helyét, hanem egy olyan szűkebb közegben is, a popzene világában, amelynek kívülről nézve is kegyetlen szabályai vannak: ha az ember jó lóra tett, marad, ha nem, akkor már holnaptól elfelejtik…

Most úgy érzem, hogy a Magashegyi Underground nagyon jó helyzetben van. Mi nem vagyunk egy úgynevezett mainstream, vagyis túlságosan nagy tömeget átölelő zenekar, mégis van egy nagyon stabil közönségünk, amelyet nagyon tisztelek, mert ha szokatlanabb zenei megoldásokhoz nyúlunk vagy kísérletezünk, akkor is kitartanak mellettünk. Például, ha Budapesten a Művészetek Palotáját meg kell töltenünk, akkor az nekünk mindig sikerül. Soha nem volt fél ház, még a szimfonikus koncertjeinkkel is megtöltöttük.

Ugyanakkor ebben a popzenei világban az emberi dolgokat is látom. Például azt, hogy a szeretet és a gyűlölet majdnem átfordul egymásba. Olyan énekesek is vannak bőven, akiket először felemelt a közönség, de amikor nem tudták a legjobb formájukat hozni, akkor egyszerűen csak elengedte. És vannak olyanok is, akik ebbe belepusztultak. Ezek létező és emberi dolgok.

Persze, van ennek drámája is, mert van egyfajta gépezet, amely mozgatja a zenekarokat, azon kívül is, hogy van egy organikus hype, és ha ez a gépezet nem emeli fel az embert, akkor nagyon nehéz dolga van. Úgyhogy, valóban, vannak olyan zenekarok – Magyarországon, és itthon, Erdélyben is –, amelyek nem tudnak kitörni egy bizonyos szintről.

A Magashegyi Underground műfaját tekintve rétegzene. Nem lett volna jobb a kommersz műfajok csillogó-villogó, biztonságot nyújtó rivaldáján tündökölni?

Én úgy gondolom, hogy intellektuálisan az egész zenekar ott van, hogy fel tudja fogni, mit jelent az „eladható”, milyen az, amikor az ember tudatosan tesz eladhatóvá egy terméket, hogyan tudja azt menedzselni. Viszont én azt nagyon szeretem, és nagyon örülök annak, hogy nem tudunk magunkra termékként és brandként tekinteni. Sokkal fontosabb számunkra az, hogy amit csinálunk, azt mi is szeressük, és saját fejlődésünkkel arányos legyen. Úgyhogy, tudunk arról, hogy azt is lehetne választani, de mi a saját utunkon szeretnénk járni. Persze, ha egyszer majd eljutunk arra a szintre, hogy egy arénát megtöltünk, akkor annak nagyon fogunk örülni.

Szándékosan hagytam sokadik kérdésnek a Megasztár tehetségkutató műsorra való utalást, amelyről, őszintén, lesújtó a véleményem, hiszen azt látom, hogy egy-két tehetséges ember kivételével jobbára a középszert vonultatja fel: kis celinedionokat és marcanthonykat, mondjuk ezt így. Arra kérném, mondja el, hogyan látja ennyi év távlatából ezt a tehetségkutató ipart?

Hát, ez érdekes, mert – ugye – én a Megasztárnak abban a bizonyos kiadásában hatodikként végeztem. De kegyes volt hozzám az élet, azok az emberek pedig, akik körülöttem voltak, erősen tartottak és nem hagyták, hogy elhiggyem azokat a dolgokat, amelyeket el lehet hinni egy pillanatra, amikor autógrammot kérnek az embertől. Én viszont azt gondolom, hogy az ember mindenképp ember, ennél több soha nem lesz. Az oké, hogy tapasztalata által mindenféle tulajdonságokat magára aggat, és azok közel lehetnek az istenihez, de azokon túl is ember…

Számomra érdekes volt az a világ, mert annyira naivan csöppentem bele, hogy azt hittem, ez egy őszinte játék. Nem is szeretnék belemenni ennek a profán jegyeibe, hanem azt mondanám el, hogy mivel én szerencsés voltam, sok jót hozott számomra az a verseny. Mindamellett is, hogy rögtön le kellett fejtenem magamról. De ha visszaemlékszem arra, hogy Csíksomlyóról a ferencesek is küldtek támogató sms-t, vagy ha találkozom egy idősebb erdélyi nővel, aki kedvel, vagy egy most huszonéves fiatallal, aki azt mondja, hogy a kamaszkorát én határoztam meg, akkor azt kell mondanom, hogy sok jót hozott ez a dolog. Emellett pedig megtanított egyfajta kontrollra az életben, és ezért hálás vagyok.

Zavarja-e az, hogy a pletykalapok is fenik önre a tollukat? Még azt is lehet tudni, milyen betegségben szenved, vagy épp bombasztikus címekkel próbálnak eladni kissé köznapibb infókat. Hogyan viszonyul ön ezekhez?

A betegséggel kapcsolatos cikk margóján el kell mondanom, hogy két éve – amikor megbetegedtem – el kellett döntenem, hogy felvállalom-e ezt vagy nem. Én endometriózisban szenvedtem, jelenleg tünetmentes vagyok, és arra gondoltam – semmi más célom nem volt ezzel –, hogy a nőket segíthetem abban, hogy felismerjék ezt a betegséget, és az orvosok se legyintsenek rá. Mert ha a közvetlen környezetemet nézem, akkor azt látom, hogy voltak ezzel kapcsolatos drámák. Erről a betegségről azt kell tudni, hogy autoimmun folyamat, amelyben a méh nyálkahártyája nem viselkedik normálisan. Vannak olyan ismerőseim, barátnőim, akik másfél méter bélszakaszt vagy fél vesét veszítettek el emiatt. Ennek ellenére a tudomány legyint rá, és azt mondja, hogy nem kell komolyan venni, mert hisztéria. Van benne neurózis is, de ezzel együtt is egy nagyon komolyan vehető betegség.

Két éve kellett arról döntenem, hogy ezt felvállalom-e, és tudtam, hogy a nevem mellett az is szerepel majd, hogy énekesnő vagyok. Azonban én úgy gondoltam: mindamellett, hogy énekesnő vagyok, van egy társadalmi életem is, ami számomra nagyon fontos. Főként, ha segítségnyújtásról van szó – fizikai, szellemi vagy bármely más szinten. És ha megtehetem, kutyakötelességem ezt a segítséget felvállalni.

Amúgy ez külföldön nem számít tabunak, és általában a nemiséggel kapcsolatos dolgok sem: Hillary Clintontól Woopi Goldbergig mindenki elmondja, hogy endometriózisa van. Én éppen ennek a betegségnek a világnapján vállaltam fel, és ezzel én voltam az első magyar. Ez nem egy büszkeség, csupán tényként mondom, mert azt gondolom, hogy ennek nem kell tabunak lennie, nőkként nem kell takargatnunk azt, hogy mi van velünk.

A Szimfonikus remix már nevében is egy elitista zenei műfajra utal, amelynek egyre kevesebb a rajongója, ráadásul – a szakoktatást leszámítva – a hazai iskolákban nem lehet szert tenni klasszikus zenei műveltségre. Kikhez szól ez a zene?

Amikor a második lemezünket elkészítettük, a zenekarban felhangzott egy sóhaj, talán Fűrész Gábor részéről, hogy de jó lenne ezt szimfonikusokkal is megcsinálni, mert annyira kívánták ezt a dallamok és az amúgy is nyers hangszerelés. Akkor elkezdtünk erről beszélgetni, hogy próbáljuk meg a budapesti Művészetek Palotájának fesztiváltermében. Egyáltalán nem volt nyereséges, kizárólag szerelemből csináltuk, annak megvalósítása pedig, hogy ennyi ember álljon színpadra, a mai napig – sem logisztikailag, sem anyagilag – nem feltétlenül költséghatékony. Az akkori menedzserünk azt is mondta erre, hogy „egy olyan zenekar, mint amilyen a tiétek, ezt nem akarhatja, mert nincs itt az ideje”. Amikor pedig már ott voltunk a MÜPÁ-ban és elkezdődött a koncert, akkor vettük észre, hogy teltház van, és akkor arra gondoltunk, hogy mindennek van egy metafizikai ideje, és van egy metafizikai folyamat, amelyben kiforr valami, eldől, hogy sikeres lesz-e vagy sem. A mi szimfonikus próbálkozásaink mostanáig annak bizonyultak, és a zenekar számára is nagy lehetőség tehetséges, zeneértő emberekkel együtt dolgozni. Nagy hangsúly fektettünk a hangszerelésre és arra, hogy a dalok átdolgozása ne legyen közönséges. Remélem, mindenütt jól fogadják majd.