Koltai Róbert, Bozó Andrea, Fenyő Iván, Mikó István és Kökényessy Ági neve is olvasható a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház társulatának virtuális arcképcsarnokában, és ez már eleve jó ajánlólapja lehet a csupán hat éve létrejött intézménynek. Susán Ferenc rendező, a színház produkciós igazgatója szerint azonban a nagy nevek mellett az is fontos, hogy a társulatban olyan helyi művészek is tevékenykedjenek, akik magukénak érzik, ezért mindent megtennének a salgótarjáni teátrumért. A második brassói Magyar Színházfesztivál első, általuk játszott nagyszínpadi előadása után beszélgettünk.

Salgótarjánról nálunk még a műveltebbek is csak azt tudják, hogy odavalósi Gáspár Győzike, a valóságshow-király. Hogyan sikerült kilépnetek ebből a „győzikeségből”, mire alapoztátok színházatok létrehozását?

Úgy gondolom, hogy Győzike egy jelenség. Van, aki szereti és van, aki nem. De ő Salgótarján része. Mi úgy gondoltuk, hogy egy másfajta értékrendet szeretnénk létrehozni, egy másfajta minőséget szeretnénk megmutatni, hiszen erre nagyon nagy igény van a mi régiónkban. Ha körbenézünk Magyarországon és Nógrád megyében, akkor azt látjuk, hogy Salgótarján olyan helyen van, ahol szükség van egy ilyen szellemi központra: a legközelebbi színház 70 km-re van tőlünk, Egerben, aki pedig Miskolcra szeretne menni, annak 120 km-t kell autóznia. Nyilván, a nem túl távol lévő Budapesten óriási az ilyen jellegű kínálat, és ami még közel van, az Felvidék. Azt is mondhatnám, hogy a véletlen húzta meg a határvonalat, Salgótarján pedig még Magyarországon maradt, de Somoskőújfalu, amely tőlünk 4 km-re van, már a „hazatért falu” címmel büszkélkedik, hiszen ők Trianon után visszakönyörögték magukat Magyarországra. Felvidék felé tekintve Komáromban és Kassán van a legközelebbi színház.

Itt azt is hozzá kell tennem: a salgótarjáni színjátszás több mint száz évre tekint vissza. Rengeteg amatőr színésze volt, akik különféle gyárak műkedvelő csoportjaiban művelték igazán profi módon a színházat. A rendszerváltás után azonban ez a folyamat megállt, mindenki elkezdett pénzt keresni, így kevés szabadidejük maradt arra, hogy színházzal foglalkozzanak.

Én akkoriban nagyon fiatal voltam. Talán ha idősebb lettem volna, akkor én is gyárat próbáltam volna létrehozni vagy megszerezni valami vagyont a privatizálás során. Nekem ezzel szemben az volt az álmom, hogy Salgótarjánnak legyen színháza, ebben pedig igen jó partnereket találtam egy-két salgótarjáni művésztársamban, akikkel közösen álmodtuk meg harminc éve mindezt.

Erre a projektre hat-hét évvel ezelőtt a politika is rábólintott, hiszen politika nélkül nincs színház. Azonban mi csak annyit politizálunk, amennyit egy színház politizálhat. Vannak rövid, közép és hosszú távú álmaink, amelyeket szeretnénk megvalósítani. Úgy gondolom, hogy az eltelt hét év azt bizonyítja, hogy szükség volt erre a társulatra. Közel kétszáz színházi estét bonyolítunk évadonként, és olyan léptékben fejlődött a színházunk, hogy az indulásnál számított kétfős csapat, amely a színháznál dolgozott, ma már 82 főre duzzadt.

Hogyan állítottátok össze a társulatot? Hiszen a honlapon olyan neveket találtam, mint Koltai Róbert, Fenyő Iván és Bozó Andrea a sok, számomra ismeretlen név mellett. Hogyan sikerült őket meghódítanotok a nagyon fiatal Zenthe Ferenc Színháznak, és föltétlen szükségesek-e a nagy nevek ahhoz, hogy a nézőt bevonzátok a színházba?

Az indulás alaphelyzetében, természetesen, támaszkodtunk a helyi művészeinkre. Sőt, azt is mondhatom, hogy évente, amikor bizonyos próbafolyamatokban új embereket szerződtettünk, akkor valamilyen formában mindig kiderült, hogy az illető nógrádi – kötődik a megyéhez, a városhoz, netán a régióhoz családi, rokoni szálon. Ez egyfajta válogatási szisztéma is nálunk, de természetesen, az alapkérdés itt az, hogy kellenek-e nagy nevek, vagy elég a kevésbé ismert is. Én azt hiszem, hogy mindkettő.

Van, amikor elég az utóbbi, hiszen a helyiekre való építkezés nagyon fontos – a helyi identitás és az, hogy ott éljenek, abban a régióban, magukénak érezzék ezt a színházat –, azért, hogy mindent megtegyenek, éljenek-haljanak érte. Emellett fontos az is, hogy nagynevű sztárok is csatlakozzanak, akik nemcsak nagynevűek és sztárok, hanem minőséget is képviselnek, hiszen ez a minőség az alaptársulatnak is rengeteget segít – a fejlődésükben, a sztárrá válásukban is fontos szerepet játszik. Mivel mi még építjük a társulatunkat, a színházunkat, nagyon fontos, hogy legyenek húzónevek. De ők önmagukban kevesek lennének, ha nem volnának körülöttük a szürke eminenciások, akik megdolgoznak azért, hogy a húzónevek úgymond learathassák a babérokat.

Úgy gondolom, hogy ők csak együtt tudnak eredményt elérni. Mindazonáltal, persze, fontos, hogy Koltai Róbert, Mikó István, Bozó Andrea, Fenyő Iván, Mészáros Máté, Kökényessy Ági, Marjai Virág és Kovács Vanda – és még sorolhatnám a húzóneveket – mind a salgótarjáni színház tagjai, mert így, együtt alakul ez a csapat. Jó ránézni most erre a társulatra, mert szinte minden produkciónkban vannak húzónevek és vannak hazaiak is, és ők szeretik egymást.

Tudvalévő, hogy Romániához viszonyítva, Magyarországon a színház sokkal mélyebben összefonódásban van a politikummal, eléggé ki van szolgáltatva neki. Hogyan tudtatok ti a különböző politikai szélállásokban talpon maradni?

Nem könnyű létezni, mert a színház – ha akar, ha nem – politizál. Ha nem ezt teszi, akkor nem jó színház. Véleményt kell alkotni, ki kell mondanunk azt, amit gondolunk, mit gondolnak az emberek a világról. Antigonét sem lehet játszani anélkül, hogy véleményt mondanánk a ma hatalmi viszonyairól, nem lehet Komámasszony, hol a stukkert játszani úgy, hogy ne legyen véleményünk arról, hogy ki birtokolja az aktuális stukkert. De a színház nem akar direkt módon politizálni, hanem a közönségét szeretné helyzetbe hozni, megmutatni neki azt, hogy egy-egy helyzetet ma hogyan látunk. Elkerülhetetlen módon politizálunk, vannak viharok és csendesebb időszakok is, természetesen, de úgy gondolom, hogy tudunk úgy dolgozni, hogy nem kell odaállnunk egyik, másik, harmadik politikai párt mellé ahhoz, hogy létezni tudjunk. Nekünk leginkább a közönségünk mellé kell állnunk. És a közönségünk is érzi, hogy a színház úgy politizál, hogy közben nem akar beleszólni senkinek a politikai gondolkodásába, egyszerűen azt mutatja meg, amit az alkotók éppen akkor tudtak és éreztek a magyar valóságról. Talán ennyi a politika nálunk, és szerintem nem is kerülhetünk olyan helyzetben, hogy közvetlen módon politizáljunk. Persze, függünk a politikától, mert önkormányzati fenntartású színház vagyunk, nagyon fontos a részükről jövő támogatás és külön köszönet jár ezért. Még akkor is, ha a tanács tagjai néha felhúzzák a szemöldökük, hogy mit látnak a színpadon. Szólnunk kell arról, ami nem jó a mi valóságunkban, jeleznünk kell, de én ezt nem tekintem politizálásnak. Egyszerű példával élve: ha valahol nincs járda, akkor azt el kell mondani, hogy ott nincs járda, aztán valaki arra mond valamit, amiből kiderül, hogy miért nincs, mikor lesz vagy éppen soha sem lesz járda…

Térjünk át egy kellemesebb fajta politikára, a műsorpolitikára: hogyan állítjátok össze a repertoárotok és ilyen tekintetben hová sorolható a színházatok?

Ez eléggé könnyű kérdés, bár bizonyos tekintetben nehéz megfogalmazni, hogy mit is akarunk. Mi egy népszínház vagyunk, amelynek mindenfélét kellene játszania, hogy kiszolgáljon 225 ezer embert, aki ott él ebben a régióban. Mindenkinek meg kellene felelnünk. Próbálunk úgy szórakoztatni, úgy lenni népszínház, hogy közben nem a legolcsóbb dolgokhoz nyúlunk. Nem akarunk megijeszteni senkit, nem kezdünk el „művészkedni”. Nem akarunk kísérletezni sem, de ettől még kísérletezünk. Próbáljuk megmutatni folyamatosan a mi alakuló, fejlődő közönségünknek azt, hogy milyen irányok vannak, de nem akarjuk őt belekényszeríteni abba, hogy neki igenis ezt kell néznie. Próbálunk minőségi népszínházat csinálni, amelyben simán lehet játszani Camus-t, de lehet játszani Szigligeti Liliomfiát is, vagy Mikszáth Szent Péter esernyőjét. Molnár Ferenc pedig ugyanúgy része a műsornak, ahogy Harold Pinter is, Moliere A képzelt beteg című, vagy Plautus A hetvenkedő katona című komédiája. Gondolom, ezekből a címekből kiolvasható, hogy minőségi szórakoztatásra törekszünk, ráadásul úgy, hogy mindenik előadásunkat tudjuk utaztatni. Ezáltal kerültünk Brassóba is, a Magyar Színházfesztiválra, hiszen minden darabunk belefér valamilyen teherautóba, valamelyik intézmény valamilyen termébe – ha kell, akkor a saját kis technikai felszerelésünkkel megerősítve. Gyakorlatilag bárhol tudunk játszani, ahol van 380 V és egy nyolc per hat méteres színpad.

Milyen közönségetek van Salgótarjánban? Tudnád-e illusztrálni két személetes példával azt, hogy honnan indultatok és hol tartotok most?

Ezt a legkönnyebb a számokkal megmutatni: amikor a színház felé való első lépésünket megtettük, akkor Salgótarjánban egy befogadószínház működött 80 diákbérlettel. Ma 1460 középiskolás bérletünk van, és azt hiszem, ez már mutat valamit. Őket elsősorban a saját előadásainkkal próbáljuk kiszolgálni, nevelve őket arra, hogy ez az ő színházuk lesz, nekik készül, és nem a mi saját szórakoztatásunkra, bár nagyon élvezzük a színházcsinálást.

Másik információ az, hogy volt két felnőtt bérletes sorozat, ami tulajdonképpen ugyanazokat az előadásokat jelentette, de kétszer játszották. Jelenleg hat különböző fajta felnőtt bérletünk van, amelyből kettő saját előadásokból áll össze, a többire pedig hívunk nívós produkciókat máshonnan. Ezek általában olyan előadások, amilyeneket mi vagy nem akarunk, vagy nem tudunk még összehozni anyagilag, netán technikailag. És azt gondolom, a mi közönségünknek is szüksége van arra, hogy lássa például a Nemzeti Színházat vagy a Budapesti Operettszínházat, vagy megnézze, hogy mi került színpadra a veszprémi Petőfi Színházban. Mindemellett olyan műfajú előadásokat is meghívunk – például táncelőadást –, amelyekkel mi nem foglalkozunk egyetlen tagozatos prózai színházként, bár rengeteget dolgozunk a Nógrád Néptáncegyüttessel. A Palóc madonnák című előadásunk a budapesti Művészetek Palotájában ment óriási sikerre, amelyben a palócság és ennek a tájnak a jellegzetességeit próbáltuk minőségi produkcióban színpadra vinni.

Amikor elindult a saját bérletünk, akkor arra kevesebb néző volt kíváncsi, ma már ott tartunk, hogy ezek iránt többen érdeklődnek, mint a Nemzeti Színház vagy a Budapesti Operettszínház produkciójára. Erre nagyon büszkék vagyunk, és úgy gondolom, hogy a nézők előbb-utóbbi kikoptatják azokat az előadásokat, amelyek már nem kellenek, és azok maradnak, amelyekre tényleg van igény – vagy azért, mert kuriózumnak számítanak, vagy pedig olyan előadásélményt tudnak nyújtani, amelyek csupán utazással szerezhetőek be egy salgótarjáni vagy nógrádi nézőnek.

Nagyon fontos az, hogy jó színházi partnerkapcsolatok épülnek, és ezáltal például a Budapesti Operettszínház olyan előadást tud elhozni jó feltételek mellett, amely a közreműködők számát nézve igazán kuriózumnak számít nemcsak Salgótarjánban, hanem abból a szempontból is, hogy egyáltalán kimozdult Budapestről. Ezekkel a partnerségekkel azt is próbáljuk megmutatni a nézőinknek, hogy mi erős kapcsolatokat tudunk építeni, hogy a saját produkcióink mellett azt is megmutatjuk, hogy még mi van az ország más színházi intézményeiben. És ezeket úgy akarjuk megismertetni, hogy adott esetben ők lássák elsőként. Persze, számunkra sem kis munka, feladat, hogy ezek a kapcsolatokat ápoljuk, ébren tartsuk és finanszírozni tudjuk, de ez nagyon fontos.

Brassói előadásotok utáni magánbeszélhetésünkben meséltél egy nagyon érdekes dologról, amely szerintem illusztrálja az elszántságod, ami egy távolabbi célodat, a salgótarjáni színház épületének a létrehozását illeti: elvégezted a rendező szakot, Salgótarjánból azonban nem költöztél el. Mivel foglalkoztál ez idő alatt?

Nagyon fiatal voltam, még a húszas éveim elején, amikor elvégeztem a rendező szakot és hittem abban, hogy Salgótarjánban lehet színház: alapítottam egy amatőr színjátszó társulatot, amely már 34 éve működik. Már nem vagyok része ennek a csoportnak, de nagyon büszke vagyok arra, hogy mai napig is működik. Volt ilyen-olyan megkeresésem a szakmából, hogy szegődjem el, de úgy éreztem, hogy nekem Salgótarjánban van dolgom. Mindennel foglalkoztam: voltam újságkihordó, felszolgáló, biztosítási ügynök és területi igazgató, rádiós és tévés műsorvezető, de sportriporter is. De mindig hittem abban, hogy jár egy színház ennek a városnak, pedig ez egy kisváros, csak 38 ezer lakosa van, miközben Brassóban például közel egy salgótarjánnyi magyar él. Tehát akár Brassónak is járhatna egy magyar társulat, csak össze kellene fogni ehhez. Nem kell félni egy ilyen kezdeményezéstől, mert ha Salgótarjánban van sok jó ember, akkor Brassóban is van, és az a tapasztalatom, hogy amikor jó kéréssel fordul az ember például a vállalkozókhoz, akkor ők segítenek. Lehet, hogy nem is pénzt, csak támogatást vagy vállveregetést kell kérni.

Nyolc-kilenc éve kitaláltam, hogy az egyik előadásomhoz forgószínpad kell, és azt hittem, hogy ez egy nagyon egyszerű dolog. Utólag viszont rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem így van, hiszen 20 millió forintba kerül, másfelől meg nagyon sok más is kell hozzá. Megkerestem ezeket az embereket, elmondtam, hogy mi az álmom, a vágyam, hogy egy nem létező, szinte elképzelhetetlen dolgot szeretnék létrehozni a közösségnek, és nagyon érdekes jelenséggel találkoztam. Azzal, hogy az emberek adtak, segítettek önzetlenül, cserében pedig csak örömöt vártak, azt az élményét, hogy valamit közösen létrehoztunk.