A magyar kultúra sokarcúsága ledob magáról mindenféle beskatulyázási lehetőséget, hiszen mindenikünk mást-mást ért e fogalomtársítás alatt. A kulturális értékek magyar ünnepén egy olyan szerzőt szólaltattam meg, aki bizonyos tekintetben kilóg a kánonokból, azonban ezt ő magabiztosan vállalja. Karafiáth Orsolya író, költő, publicista színes egyéniség, akinek alkotói pályáját körülbelül egy évtizede követem, most pedig rákérdeztem arra: mit gondol a világ dolgairól – irodalomról, közéleti fellépésről és persze a „határon túli kártyáról”.

A kultúrának, médiának van-e olyan területe, amelybe még nem kóstoltál bele legalább azért, hogy megtudd, szereted-e, fekszik-e? Például festegettél-e vagy sporttáncoltál-e valaha?

A képzőművészet sajnos nem a területem. Pedig gyerekként megnyertem egy rajzversenyt: egy sündisznót rajzoltam. Akkor anyámék nagy reményeket fűztek hozzám, tanultam is egy picit rajzolni. De én nem látom ezt jól, soha nem láttam úgy, ahogy azt én szeretném. Talán ezért is van az, hogy olyan szívesen és gyakran dolgozom együtt képzőművészekkel. Lenyűgöz az ő világuk és az, hogy olyan más eszközökkel tudják a legelemibb dolgokat kifejezni, mint mondjuk én a szavakkal.

És ami ugyancsak lenyűgöz engem, az a tánc. De táncolni sem táncoltam soha. Ugye, anyámék keresték, hogy mihez értek, mi pedig a balettintézet mellett laktunk, a Kodály köröndön, így beraktak engem a balettintézetbe. Csak pár hónapig bírtam, aztán kiderült, hogy nekem ez nem megy. Gyerekként imádtam nézni a balettot és a tánc mindenféle formáját, de sajnos nekem ez valahogy nem ment. Utána jazzbalettal próbálkoztam, láttam a különböző csoportokat, hogy hová tudnak fejlődni ebben, de nekem ez sem sikerült. Nincs jó mozgásom, nincs jó látásom. Tehát voltaképpen az írás kizárásos alapon maradt.

Évekig zenéltem, de abban sem jutottam komoly szintre: hegedültem, illetve gitároztam és furulyáztam, de ez ugyancsak hobbiként maradt meg. Most már nem zenélek, maradt a lenyűgözés, és az, hogy imádok koncertekre járni: ha egy hétig nem hallgathatok élő zenét, már rosszul érzem magam. De állandóan zenét hallgatok, mert nagyon fontos számomra.

Ha nem is az olajfestékek használatában való szakavatottságod, a szavakkal történő rajzolásod hatását a saját bőrömön tapasztaltam. A Kis hülyém, hagyd a fenébe című rövidprózád például olyan szinten része az én külön bejáratú magyar kultúrámnak, mint másokénak egy Jókai-regény, teszem azt.

Hát, ezt nagyon köszönöm.

Zsigeri irodalmat írsz, amelyben kerülöd a szépelgést, természetesen bukkannak fel küzdelmeink különböző testnedvei. Kell-e ennek az irodalomnak másra is hasonlítania, mint magára az életre?

Ez nagyon nehéz kérdés. Nem tudom. Az élet épp elég tág, nem?! Ezért másra nem igazán kell hasonlítania szerintem. A hétköznapokra gondoltál? Mert igazság szerint én nagyon sokat dolgozom a hétköznapi tapasztalataimból, foglalkozom a nagyon földhöz ragadt témákkal. De ugyanakkor nagyon el tud bűvölni a mágikus realizmus is, vagy például egy zenei szöveg, amelyben semmi konkrétum nincs. Nagyon tudok lubickolni olyan szövegekben, amelyek tényleg nem a realitásból táplálkoznak. Olvasóként engem az irodalmi szövegek nagyon sok rétege le tud nyűgözni, amelyek nem is a hétköznapiból jönnek elő.

Ebből vitám is volt egy szerzőnővel – teljesen mindegy, hogy kicsoda az illető –, aki nekem támadt, hogy én annyira a valóságba kapaszkodom, és szerinte a fantáziát sokkal nagyobb mértékben kellene használnom. És akkor mondtam neki, hogy nekem nem nagyon van fantáziám, soha nem is használtam ezt igazából. Mindenki más-más módszerrel közelít az anyaga felé, s bár patetikusan hangzik, én például az emberi lélekből merítkezem. Persze az eszközeink is különfélék lehetnek ebben, én a valóságot használom.

Ehhez a valósághoz hozzátartozik a női test, a saját tested is, amelynek egy sajátos reprezentációját nyújtod a világnak. Ezt igen sokan félreértik, de erről is írtál már: irodalommá vált ez a fajta értetlenkedő tahóság, amelyben azért a reklámoknak és női magazinoknak is megvan a maguk szerepe. Általában mit nem értenek az emberek abban, ha valakinek öltözködésében is karakteresebb a kiállása?

Ez az egész talán egy kicsit túlmutat a női magazinokon meg efféléken. Valahogy ezt úgy látom, hogy nagyon szeretünk egalizálni, tehát szeretjük, ha minden tapasztalásunk egyforma, és ha ebből valami vagy valaki kilóg, akkor az már gyanús, le kell nyomni. Ez itt, nálunk Közép-Kelet Európában sokkal inkább működik, mint például egy berlini vagy londoni utcán. Hihetetlen, hogy már szinte harminc év is eltelt a rendszerváltozás óta, de még mindig szeretjük, ha valami nem nagyon változik. Azt szeretjük, ha besimul, együtt menetel, ha kórusban hangzik.

Ez vetítődik át a hétköznapokra is. És azt kell látnom, hogy sajnos a fiataloknál is ugyanez van, pedig pont az esetükben érvényesülhetne az, hogy ők egy szabad világba nőttek bele, amelyben már nem kell egyformának lenni. Csakhogy itt bejön a képbe a magazinvilág: olyan álmokat kapnak az egyediség ellenében, amelyek arról szólnak, hogy csak vékonyan, csak egyformán, csak a legújabb ruhában lehetsz használható.

Az egyik barátnőm nemrég írt egy cikket a különcökről, amelyhez megkeresett több embert. Voltak köztük művészek, közéleti szereplők, és mások is, akiket a környezetük különcnek tart, és akadt, aki kikérte magának, hogy márpedig ő nem különc. Én akkor elgondolkodtam: miért ne lehetne ezt felvállalni? Én például büszkén vállalom, hogy nem akartam soha senkihez sem hasonlítani, vagy inkább ahhoz akartam hasonlítani, ami számomra az ideált jelenti.

Persze, van egy olyan közeg is, ahol ez irritáló, vagy ahol egy bizonyos szabadságfok már sok.

Nekem voltak már próbálkozásaim, hogy dolgozzak egy bizonyos munkahelyen. De hiába volt jó a munkám, mindig az volt a gond, hogy kialkudtam magamnak egy kötetlen munkaidőt – mert én azért eléggé későn kelő vagyok –, meg az is, hogy a szokásos maskaráimban mentem be. Azokban pedig, akiknek ezt mind nem sikerült kiverekedniük, olyan szintű irritálást keltettem, hogy nem volt már maradásom. Ez nekem nagyon fura volt, hiszen az az életvágyam, hogy hagyjuk már egymást, inkább próbáljuk megérteni a másságot és örömünket lelni benne.

Persze, a társadalmi berendezkedés is kondicionálja azt, hogy mekkora tömegek szeretnek menetelni a haddal. Te szemléletesen írod le egyik politikai kommentárodban az emberek közé elhintett gyűlölködés döbbenetes mechanizmusait. De végső soron fontos-e az, hogy az irodalomban és művészetekben tevékenykedőknek legyen egy ilyen határozott fellépésük a közéletben is?

Ez is személyiségfüggő. Régebben ugye arról volt nagyon sok vita, hogy nyugaton trend lett az, hogy az írók teljes testükkel, arcukkal odaállnak a szövegeik mellé. Nálunk ezzel szemben az volt, hogy ha valaki nagyon odaállt a szövegei mellé, akkor vagy kiközösítették, vagy kigúnyolták, vagy nem vették komolyan. Aztán ez beszivárgott hozzánk is, és ha ma már egy slammer – például Kemény Zsófi – modellkedik, az már nem veri ki a biztosítékot, mint tizenöt éve, amikor én modellkedtem vagy tévéműsorom volt.

Tehát ezek a határok lazulnak és közben az az igazságtalan ezzel kapcsolatban, hogy pont azokat a szerzőket veszik észre, akik mondjuk irodalmon kívüli dolgokkal hívják fel magukra a figyelmet – gitározgatnak, színpadra lépnek. Nagyon sok más marketingszempont bejött ma már, és ezeknek a szerzőknek tapinthatóan, mérhetően jobb a helyük, mint azoknak, akik ezzel nem foglalkoznak. Pedig ez alkati kérdés. Lehet, hogy alkalmatlanok kiülni a színpadra saját versüket felolvasni. Ha egy írónak nincs kedve ehhez, vagy nincs benne ez a személyiségében, akkor ez egy olyan teher és imázskényszer lehet, hogy az hihetetlen.

A közélet annyiban más, hogy egy íróember alapvetően, ha értelmiséginek gondolja magát, akkor van ilyen fellépése. És ezen sokakkal vitáztam már, mert én csak azt tartom értelmiséginek, aki a köz ügyeivel is foglalkozik. Tehát egy elefántcsonttoronyban ülő szerző nem tartozik az értelmiség közé, mert nem foglalkozik azzal, amiben él. Szerintem pedig kötelesség azon gondolkodni, hogy mi vesz minket körül. Az már más tészta, hogy ennek miként adunk hangot, kiállunk-e és milyen formában.

Én például nagyon rosszul érezném magam, ha nem írnám meg hétről hétre a véleményem, vagy ha nem tudnék kiállni vele. De én ezeket a tárcákat nem is irodalmár minőségemben írom. Most például Herczeg Zoltán divattervezővel készítettem a Magyar Narancsnak címlapinterjút és ő pont azt tartja, amit én: nem pártpolitikai alapon beszélünk – ez csak olyan szinten érdekel minket, hogy tudunk róla, vitatkozunk róla, de nem állunk be pártok és figurák mögé –, hanem úgy gondoljuk, hogy ezek a közösségünk kérdései, amivel művészként kötelességünknek érezzük foglalkozni.

Kaptál-e olyan jellegű kommenteket, hogy te hogyan is érthetnél a politika ügyeihez, amikor nem is ez a szakmád, csupán belekontárkodsz ezekbe a dolgokba excentrikus nőként?

Persze, nagyon sok fronton támadnak. Öt vagy hat éve írom a közéleti tárcáimat, és az a legenyhébb vád, hogy nem vagyok politológus se, semmi. De én nem is megyek bele a dolgokba ilyen szinten. Egyfajta pszichológiai megközelítésben próbálom láttatni ezeket, mert az érdekel. Elég sokat foglalkoztam ezzel, bár pszichológus diplomám nincs. De azt gondolom, hogy valamelyest értek a lélek működéséhez és vannak szakértő barátaim is, akikkel ezeket a témákat megvitatom. Inkább azt vizsgálom ezekben az írásaimban is, hogy mondjuk rám, mint a tízmillió közül egy állampolgárra, hogyan hatnak ezek a közéleti dolgok. És ebben ugyanúgy benne van a személyesség, mint a szépirodalmi szövegekben, pusztán az eszközeim mások.Szakértői álcában tehát soha nem villogtam, és soha nem is állítottam ezt magamról, nem véletlenül van ott a közéleti tárcáim fölött az, hogy „író, költő, publicista”.

Maradjunk egy kicsit a közéletnél. Nem szívesen beszélek erről a témáról, mert Pandora szelencéjének tartom, de megkérdezem: mennyire tartod szerencsésnek, hogy a magyarországi közéleti párviadalokban egyik vagy másik oldal előkapja a „határon túli kártyát” – általában akkor, amikor már elfogytak az egyéb érvei?! Ezzel pedig annyira radikalizálódik az erről szóló diskurzus, hogy határon innen gyakorlatilag két hozzáállás lehetséges csupán: a védelmezők mellé állni vagy teljesen félreállni, ki-ki a maga tájékozottsága és vérmérséklete szerint…

Az erdélyi magyarsággal kapcsolatos kérdések a választásokkor jöttek elő igazán, például az a Gyurcsány-videó – de erre mindenki emlékszik – amely füstarcú Orbán-rajongókként, voltaképpen buta emberek tömegeként mutatta be az erdélyi magyarságot. Ez szerintem minden jóérzésű embernél, bármelyik oldalon is álljon, kiverte a biztosítékot. Nekem nagyon nem tetszik ez az egyszerűsítő és megbélyegző hozzáállás, de közben tényleg minden szinten ez működik.

Nem akarom elterelni a figyelmet más irányba, azonban el kell azt mesélnem, hogy lassan egy éve pont a Szirén című regényem kapcsán volt a Four Bones Quartettel egy erdélyi turnénk. Mindenhol – Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron – teltházak fogadtak, mégis elkezdtem kapni a gyűlölködő leveleket, hogy én, a szemét, mit keresek Erdélyben, amikor én és a barátaim megvetjük és lenézzük az erdélyieket. Ez döbbenet volt. Mert mikor volt nekem ilyen nyilatkozatom?!

Az én családom is Erdélyből származik, tehát soha nem masszában láttam Erdélyt, hanem rétegzetten, nem szeretem ezt a mindenhova begyűrűző gyűlöletet. Mert persze nálunk is az van, hogy „aki erdélyi, az Fidesz-rajongó hülyegyerek”. Ez a fajta címkézés számomra borzalmas. Mindeközben én is megkaptam a magam felcímkézését.

Azt szokás mondani, hogy a magyar kultúra egyetemes. Úgy látom viszont, hogy nálunk ezt főként a már halott alkotókra szokás érteni, vagy legfeljebb egy néptánctalálkozóra, de más hasonlót is említhetnék. Miért annyira elterjedt a Facebook-érában az, hogy csak a kanonizált értékeket lehessen szajkózni itthon, mutogatni külföldön?

Nem tudom, mert ami a magyar kultúra külföldi bemutatását illeti például, arról eléggé lesújtó a véleményem. Láthatjuk ugye, hogy a kormánypárt bekebelezte a magyar intézeteket, hogy a Balassi Intézet megszűnt, tehát egészen konkrét példákat tudnék mondani itt erre. Abban, amit Szőcs Géza szervezett a Milánói Világkiállításra, és amiket mi általában kultúraként kifelé nyomunk, meg amire a Magyar Művészeti Akadémia rárakta a kezét, abban a kortársak azért elég szépen jelen vannak és egyfajta kánon is érvényesül.

Nézzük csak, mit csináltak ez előretoltak, hogy nyomulnak kritikátlanul előre! Hogy lassan csupán az a magyar irodalom és az a magyar kultúra, amit ők annak neveznek. Ez egyáltalán nem halott szerzőkről szól, hanem ez tulajdonképpen a mostani kultúra teljes átirata a saját anyagi és ködös esztétikai érdekeik szerint.

Hová vezethet hosszú távon, ha már a kultúrában, irodalomban is elsőként politikai szempontok érvényesülnek, ahol ezeknek tulajdonképpen helyük nincs? Ez nálunk, Romániában eléggé idegen jelenség…

Egyfelől ez egy eredményes folyamat, főként ha megnézzük, hogy mi történt a magyarországi médiapiacon az egy holdingba tömörítéssel, az állami pénzek elosztásával meg a reklámpiac torzításával. Eközben az egyetlen, több százezres példányszámban megjelenő irodalmi mellékletet szintén átvették az önmaguk által előretoltak, ahogy minden mást is. Tőlem már kérdezték, hogy „miért nem találkozunk a szövegeiddel ezekben a lapokban”, én meg nem akarok belemenni meddő vitákba, és leírni sem akarom teljesen azt, aki nem olyan tájékozott, mint mondjuk én, aki napi huszonnégyben ezzel foglalkozom. Azonban egy átlagos naiv újságolvasó, aki szeretne, mondjuk a hétvégi újságmellékletben irodalomhoz jutni, ezt a megszűrt dolgot kapja. És én azt gondolom, hogy a propagandához hasonlóan ez is egy bizonyos ponton mérgez.

Ugyanakkor az az oktatás bűne is, hogy sokaknak nincs kulcsa mondjuk a kortárs irodalomhoz, képzőművészethez, a kortárs zenéről és előadóművészetről már nem is beszélve. Most például jött az a rendelet, hogy minden általános iskolást színház- meg koncertélményhez kell juttatni. De azt a Magyar Művészeti Akadémia dönti el, hogy kiket tolnak majd a kisgyermekeknek. Mindeközben meg pontosan tudjuk, hogy az általános iskolások, gimnazisták véleménye mennyire formálható, főleg ha mondjuk otthonról, a szüleiktől nem kapnak biztos támpontokat. Így az ízlésük is nagyon könnyen eltorzítható.