Elő szervezetként tekint a nyelvre, amely állandóan változik, így azt sem siratja el, ha kopik vagy nem a megszokottak szerint gazdagodik – mondta Kovács András Ferenc Kossuth-díjas költő, a Látó szépirodalmi folyóirat főszerkesztője, akivel annak apropóján is beszélgettünk, hogy csütörtökön ünneplik világszerte az anyanyelv nemzetközi napját. KAF azt sem rejtette véka alá, hogy szereti, ha a költők a verskultúrában is jártasak, ha a szabadversek írói más versformákban is kipróbálták maguk. Szerinte a költészethez nem érzelmek kellenek, hanem szavak.

Mit gondolsz a magyar nyelv állapotáról ebben a pillanatban aszerint, hogy miként beszéljük, írjuk, használjuk a köznyelvben?

A magyar nyelv állapota eleve a használatban is eldől, nem csak a normákban. És én igazából erről most nem tudok sokat gondolni, inkább a jó képességekkel, érzékkel, eleganciával és jó füllel rendelkező nyelvészekre kellene hagyatkozni, mert az ő rálátásuk jobb.

De eközben viszont úgy gondolom, hogy a magyar nyelv állapota, az a nyelv mindenkori állapota: állandóan változó. Azt viszont nem gondolom, hogy a magyar nyelv nehéz nyelv, mert nekem nyilvánvalóan egyszerre nehéz és könnyű. De ezzel minden magyar így van, ezért a nagyon merev, purista álláspont nem vezet sehova, meg egy nagyon akadémikus, nyelvészkedő nézet sem. A magyar nyelv az utca nyelve is – bármennyire hibásan, rövidítve használják.

Szeretik azt mondani, hogy a magyart is és a nyelvét is kihalás fenyegeti, de nem tudom, milyen kihalásról beszélnek. Ez a nyelv eléggé egységes, még irodalmilag is az. Vannak tájnyelvi dolgok, meg úgy tűnik, hogy szokásrendi használatban rosszul beidegződött szavak is, s bár tájegységenként másképp beszélnek az emberek, ez nem azt jelenti, hogy nem ugyanazt a magyar nyelvet beszélik.

Nyilvánvaló, hogy ahol két nyelv létezik egymás mellett és bizonyos szintű kétnyelvűség is van, akkor ennek hozadékai is vannak a helyi nyelvben, amelyek nem mindig mérhetőek fel pontosan, de ezek nem olyan rendűek, hogy zavarjanak bennünket. Ráadásul a beszélt nyelv nagyobb lazaságokat is megenged magának.

Ugyanakkor nekem a magyar nyelv állapotáról az is eszembe jut, hogy nem négy-öt évenként kellene rossz helyesírási útmutatókkal előrukkolni, hanem az lenne jó, hogy egyszer rögzítsék a használatot. Mert az egy dolog, hogy kitalálják, hogy „zsíros kényér”, „vajas kenyér” és „fehérbor” – mit írnak egybe és mit külön, de nincs sok logika ebben.

Persze mindeközben a nyelv egyszerre gazdagodik és kopik. Például teljesen archaikus lett az „ide-oda”, „emide-amoda”. De a nyelvi divatokban engem nem is annyira a rövidítések keserítenek el, meg az, hogy a nyelv állandó mozgásban van, mint inkább az, hogy árnyalatok tűnnek el a nyelvből. Ezt én nagyon rossznak tartom. Például a bizonyos igekötők – ilyen a be- is – más variációkat szegényítve terjedtek el: beájulunk és beelőzünk az elájulunk és megelőzünk helyett. De ez is csak jelenleg tűnik szegényedésnek.

Próbálok purista is lenni, így látom azt, hogy ezek az árnyalatok el fognak tűnni a nyelvből. Lehet, hogy egy szimplább magyar nyelv lesz az osztályrészünk. De mondom: én ezen nem nagyon szoktam siránkozni, mert a nyelvre egy élő szervezetként tekintek.

A nyelv nagyon sokféle – legyen az magyar vagy francia –, és azért, mert emberek használják kommunikációra, feltéve, ha valóban tudnak kommunikálni. Mert néha egy-egy szóra felkapjuk a fejünk, hogy néha az eredetivel teljesen ellentétes értelemben használják.

Legutóbb egy vitázó közegben értésemre adták azt, hogy a tartalmi mondandó bizony fontosabb a helyesírásnál, nyelvhelyességnél. Mi számít ma nyelvi igényességnek, és hol kell ezt keresnünk? Csak a könyvekben?

A nyelvi igényességet voltaképpen a beszélt nyelvben is lehet keresni. És nagyon könnyű ellentmondani annak, hogy a tartalom fontosabb lenne a kifejezésmódnál, ugyanakkor a például a Monarchia jogásznyelve egy nagyon nehéz, olykor felfoghatatlan nyelv, és a román hivatalnoki nyelvből is tudnánk ilyen példákat mondani. A nyelvi pontosságot nem a tartalom közlésén lehet lemérni, hanem az árnyaltságán, az ebben rejlő pontosságon. De ezt én most nem az irodalomra mondtam.

Irodalomból is nagyon sokféle van: egyfelől ott van a nagyon pontos fogalmakat használó, közérthető próza – tegyük fel –, másfelől meg a hatalmas körmondatokat sorakoztató Joyce-féle próza. Kell a szabatosság, szerintem. De egy ilyen jellegű szabatossághoz árnyalatok kellenek, kell a magyar nyelv sokfélesége. Persze lényegében nagyon sok mindent el lehet mondani tőmondatokban, félig-meddig káromkodva is, de én azt tartom jó közlésnek, amely tud fecsegni, tudja a beszélt nyelvet és az ennél feszesebbet is. De ezt csak úgy mondom, mert még mindig tanulom a magyar nyelvet.

Egy nyelv romlásában mennyire számít az, ha egy másikkal keverjük? Nálunk akár kétoldali „támadásról” is beszélhetünk: a románból való tükörfordításokról, illetve az angol jövevényszavak sokaságáról. Meg tudja-e ezeket szelídíteni a magyar nyelv vagy nem véletlenül mutatkozik nyelvi erőszaknak a használatuk?

Ez egy összetett kérdés, de azt elmondhatom, hogy ez idáig a magyar nyelv erősnek mutatkozott a különböző idegen vagy jövevényszavak háziasításában – függetlenül attól, hogy a németről vagy éppen az angolról volt szó. Ma már szinte minden nap küldünk emailt vagy ímélt, és ha ezekre egy hosszabb vagy összetettebb szót találunk ki magyarul, akkor nyilvánvalóan a másik, az egyszerűbb jóval könnyebben besimul, domesztikálódik a nyelvben. A franciák hajdanán dekrétumokkal próbáltak harcolni az angol jövevényszavak ellen…

Ami viszont az együttélést illeti, ebben az is természetes, hogy a nyelvet nemcsak egyénszerűen, hanem rétegszerűen használjuk az ország egyik vagy másik felében. Hallgatom a szövegeket és teljesen másképp jönnek be a románból beszippantott keverékszavak: teljesen más szavak honosodnak meg Marosvásárhelyen, mint például Szatmárnémetiben, és ezek kétségtelenül sajátos színezetet kölcsönöznek annak a nyelvnek, amelyet beszélünk.

Inkább azt látom itt bajnak, hogy az emberek egy jó része bizonytalanul használja a nyelvet: vagy írni, vagy olvasni nem tud, de az is lehet, hogy egyiket sem. És mindegy az, hogy van például egy-egy gyengébben felkészült újságíró, mert a cikke alatti kommentek még borzasztóbbak. Ezek olykor éppen a magyar nyelv védelmében szólnak, csak éppen nem tud az illető helyesen írni, nem azt hallja, amit ír és nem azt írja, amit mondani akarna tulajdonképpen.

Pont a világhálón olvasható kommentek kapcsán ötlött fel bennem: ha sci-fi regényt írnék a nyelvi apokalipszisről, akkor az lenne a témája, hogy kihullnak a különböző irodalmi művek a mindennapi életünkből, mert nincs már elegendő nyelvi eszköz az értelmezésükhöz. Mennyire állunk ma távol egy ilyenszerű világvégétől? Kérdezem ezt azért is, mert láthatóan az oktatásban sem arrafelé haladunk, hogy a kissé bonyolultabb szövegek megértését elősegítenék…

Ez most megint csak részben nyelvi kérdés, másfelől meg szokás, ízlésbeli vagy akár rétegkérdés. Mert mondjuk, én nagyon szeretem, viszont lehet, hogy mások számára nehéz dolog lenne Balassit olvasni, de mondhatnék közelebbit is: Csokonait. Sőt, még az is lehet, hogy általában a tizenkilencedik század hirtelen nagyon démodé-nak vagy nehéznek hat.

Meg aztán ez attól is függ, hogy miről beszélünk: mert ha a költői nyelvről beszélünk – hogy egy kicsit sarkítsak –, az mindig elemel, megemel, kicsit mindig más. Amit itt ajánlok mindenki figyelmébe, az Petőfi levelezése és az, hogy mennyire frissen, szabatosan tudta elmondani azt, amit versben bizonyára másképp mondott volna.

Amúgy, szerintem Balassi, de a Balassi utáni régi magyar irodalom sem igényel komolyabb nyelvészeti előtanulmányokat ma. És én ezt reménybeli régi irodalmasként is mondom.

Persze, kérdés az, hogy egy-egy bonyolultabb szöveg mennyire bátortalanítja el az embereket, mennyire mernek ezekbe belebújni… De erről már mondtam, hogy csak részben nyelvi vagy nyelvi kultúra kérdése, ugyanúgy gondolkodási kultúra és kulturális igény kérdése is.

De ha már itt tartunk, mondjuk az is fontos, hogy irodalmi, egyáltalán verskultúrája van-e egy-egy költőnek. Ebben benne van minden a szóhasználattól a szóárnyalatokig. És itt nem a rímelésről beszélek, mert rímek nélkül is kiváló verset lehet írni, hanem hogy a szavak hangzásához például van-e füle, van-e lelke bizonyos árnyalatokhoz.

Nem akarok itt ítéletet mondani. A nyelvről sem. Mert a nyelv, az él, mozog – vagy tetszik, vagy nem.

Azonban az, ami kétségtelenül megváltozott az az olvasáskultúra. De ez is mindenkinél másképp, rétegszerűen. Mert ha azt mondanám, hogy az embereket nem érdekli a költészet, az is nagyon sarkalatos lenne. Az is divat és kor kérdése, ha többen olvasnak prózát, mint lírát.

Versfaragással foglalkozol az általunk ismert örök időktől fogva. Hol a helye világunkban a versnek és hogyan kéne megismertetni ezt a műfajt az iskolában, hogy ne fussanak hanyatt-homlok tőle a diákok, legalább akkor elővegyék, amikor szerelmesek és nem tudnak a költőkénél jobb kifejezéseket érzelmeikre?

Ez ismét több ismeretlenes dolog. Mert meghatározó az, hogy milyen a családi közeg, szoktak-e verseket olvasni, tanítani, tehát nem csak az óvónő vagy a tanítónő számít ebben, és nem csak egy jó magyartanár.

De szerintem amúgy nem menekülnek a verstől, nem vettem észre, hogy kevesebb verset írnánk, mert manapság mindenki ír és mindenkinek érzelmei vannak. Pláne annak, aki szerelmes.

Azonban abból lehetne nagy költő, aki utánanéz a vers nyelvének, a verskultúrának, amiről az imént beszéltem. Van egy kedvenc anekdotám – kevés ilyen panelem van, de ez az egyik –, amikor a nagyon finnyás Degas, a kiváló festő, aki Mallarmé barátja volt, azt mondta neki, hogy: „Kedves Stéphane, annyi verset írnék, bennem annyi érzelem tombol!” Erre Mallarmé azt mondta neki: „Kedves barátom, a vershez nem érzelmek, hanem szavak kellenek.” Ez meg pontosan illusztrálja azt, hogy érzelem mindenkiben tombolhat, de éppenséggel tudni kell azt – és ez megint ízlés, iskolázottság, kulturáltság kérdése –, hogy mit jelent a vers megformálása.

És hiába mondom azt, hogy én szeretem a szabadverset, mert az mihez képest szabadvers? Annak is van egy ritmusa, szóhasználata. Mert például Kassák, a maga szikár formájában dalszerű. De szabadverseket a középkorban is írtak. És ahhoz, hogy az ember ilyet írjon, meg kell tanulni nem szabadverset is írni.

A verssel egyetlen gond lehet: nem szabad túlírni. Ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek haikukat kell írni – ez a japánoknál hagyomány, de nem az egyetlen versforma, rengeteg van, de csak ezt ismeri Európa.

Szóval, én nem látok ebben apokaliptikus dolgokat, mert az emberek olvasnak. Bár mások lettek az olvasási szokások, nagyon mások. Az én generációm, de sok más is még az internetforradalom előtt kezdett el olvasni, most viszont mármindennek nagyon gyorsnak kell lennie, minden csupa képiség kellene hogy legyen.

A nyelvhasználathoz azonban a kulturáltság és az ízlés mindenképpen kell, még akkor is, ha néha káromkodásokkal tarkítjuk az egyébként nagyon elegáns szövegünket.