Az elmélyültebb, újszerűbb vagy keresőbb szándékú színház eszközeit a könnyedebb műfajok színrevitelekor is érvényesíteni kell – véli Keresztes Attila rendező, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti igazgatója. A színház világnapja alkalmából arról is érdeklődtünk a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen is oktató társulatvezetőtől, hogy mit tekint, illetve mit nem tekint színháznak. A kérdésre egy alkotói-nevelői útkereséssel válaszolt.

Hét éve vagy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti igazgatója, de tevékenykedtél már ugyanebben a hatáskörben Kolozsváron, illetve Szatmárnémetiben is. Mennyiben befolyásolták, befolyásolják a város kulturális jellegzetességei, közönségének elvárásai a vezetői elveidet, vagy ezeket kizárólag a társulatok potenciáljára alapozod?

Kolozsváron a hét éves mandátumom ideje alatt az intézmény művészeti irányát Tompa Gábor határozta meg, így a művészeti igazgatói teendőim sokkal inkább a kivitelezésről szóltak, mintsem társulatvezetésről, miközben rengeteget tanultam. Többek között ezért is döntöttem úgy, hogy tovább kell lépnem egy olyan színházba – ez volt a Szatmárnémeti Északi Színház –, ahol a társulat létezési formáját én magam határozhatom meg. Szatmáron lehetőségem adódott felmérni az aktuális közeget, és összevetni azzal a mentalitással és azzal a határozott elképzeléssel, amellyel odamentem. A gyors ritmusú változtatás viszont szinte állandó, néhol már-már szélsőséges konfliktushelyzeteket szült.

Az ott szerzett tapasztalatok fontos előképzést jelentettek. Akár egy négyéves szatmárnémeti alapképzés, amelyet aztán követhetett egy marosvásárhelyi mesterképzés társulatvezetésből.

Marosvásárhelyen már reálisabban fel tudtam mérni, hogy mennyi idő alatt, milyen gyorsan valósíthatom meg az elképzeléseimet. Persze a körülmények is kedvezőbbek, hiszen ez a város művészeti szempontból mégiscsak több, jó értelemben vett provokációnak volt kitéve az utóbbi évtizedekben. Bizonyos tekintetben védettséget jelent az is, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház a Kulturális Minisztériumhoz tartozó intézmény: más a fenntartó, más jellegű a számonkérés is. Harmadrészt pedig a városunkban létező állandó színházi oktatás megköveteli, hogy a marosvásárhelyi színház is lépést tartson az aktuális színházi irányzatokkal, törekedjen az állandó megújulásra. Ilyen szempontból könnyebb itt társulatot igazgatni.

Amire viszont mindig rácsodálkozom, – és minden alkalmat megragadok, hogy ezt el is mondjam – az a helyi közönség sosem szűnő kíváncsisága. A marosvásárhelyi néző nem „dob el” semmit. A legprovokatívabb alkotói ajánlattól a legigénytelenebb kabaréig abszolút mindent befogad. Azt sem tudom eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz, tudatos-e vagy sem, de nekünk intézményként ez mindenképp kedvező. Ahány előadást műsorra tűzünk, annyit játszunk teltházzal a Kisteremben és Nagyteremben egyaránt. Ez azért ritka manapság.

A marosvásárhelyi első időszakod közelebbről ismerem, hiszen némiképp munkatársad is voltam akkor, amikor például az igencsak hatásos Mélyben című előadást megrendezted. Abban kifejezett főszerep sem volt, a társulat szinte egyenlő mérvű alakításokból összeálló csapatmunkája volt. Meg tudnál rajzolni egy amolyan fejlődési ívet attól az előadástól egészen a Hedda Gablerig, mondjuk?

A marosvásárhelyi rendezéseim tükrében ez az ív eléggé dinamikus, köszönhetően annak, hogy az élő színház egyik feladata az állandó keresés. Nem dönthetem el előre, hogy a következő előadásokkal mit fogok vallani. Nincs jóelőre megfogalmazott célom, minden esetben ahhoz viszonyulok, amit már megrendeztem, és ahhoz képest alakul a következő előadás.

Ilyen tekintetben az talán érdekes, hogy elindultam egy erős formalista nyelvtől a Mélyben előadással, amely a Sirály megrendezésekor az ellenkezőjére fordult, hiszen mindent kidobtam belőle, ami a formalizmusra emlékeztetett, helyette kizárólag a lélek rezdüléseit mutattam. Aztán a Hedda Gablerrel a korábbi Tartuffe-höz hasonlóan visszakanyarodtam a forma és az eszmei tartalom szembeállításához.

Egyáltalán nem újdonság az, hogy miközben az erdélyi magyar társulatok egyike-másika próbál nagyon határozott művészeti irányvonalhoz ragaszkodni évadról évadra, a közönség soraiban időközönként fölhangosodnak a színházzal szembeni polgári elvárások, hogy az szép és szórakoztató előadásokat mutasson be, túlságosan ne zavarja a nézőt a gondolkodással. Hogy látod, sikerült-e Marosvásárhelyen túllépni ezen a kívánsághangversenyen, amely esztétikai kritériumrendszernek egyáltalán nem nevezhető, vagy továbbra is ki kell szolgálni ezt az ízlést is?

Azt gondolom, hogy nem kiszolgálni kell, hanem alapvetően élni azzal a lehetőséggel, hogy egy igen komoly nézői bázis erre kíváncsi. Ilyenkor kell egy Figarót vagy egy Fekete Pétert ajánlani a közönségnek – az egyik vígjáték, a másik kisoperett. Ezeket azonban olyan eszközökkel kell színpadra állítani, amelyek már egy elmélyültebb, újszerűbb vagy keresőbb szándékú színház felé mutatnak. Nem is csalódik a néző, ugyanakkor egy olyan színházi nyelvbe implikálódik, ami már nem a tradicionális népszínház sajátja. Fontos, hogy a szórakoztató színház ne csak szórakoztató, hanem színház is legyen. A színház pedig jóval többet tud annál, hogy csupán történeteket meséljen.

Sokat rendezel és rendeztél más kulturális közegekben, Szegeden, Nyíregyházán, de például a lengyelországi Katowice-ben is. Érdekelne, hogy ezekből a tapasztalataidból mit szűrtél le abban a tekintetben, hogy miként befolyásolja egy-egy előadás befogadását az, hogy a közönségnek mennyire elmélyült tapasztalatai vannak a színházról?

Vendégalkotóként dolgozni egyformán lehet szerencsés és szerencsétlen helyzet. Szerencsés, mert itt egy olyan közegnek címzed a munkád, amelyet nem ismersz, ilyenkor kizárólag a saját világnézetedre és színházi ízlésedre hagyatkozol, bátrabban tudsz vallomásszerű alkotást létrehozni éppen azért, mert az ismeretlenbe érkezel. Ezekből jó esetben izgalmas kísérletek születnek, az ott élő színházi alkotók viszont bizonyos értelemben védettséget élveznek, mert egy vendég színházi világát öntik formába. De van olyan is, amikor ezt a vendégül látott világot a közeg teljesen eltartja magától.

Meg kell állapítanom, hogy rendezőként zömében a klasszikusok újraértelmezése van nálad napirenden. Bizalmatlan vagy azzal szemben, ahogy a kortárs drámák tálalják a legfrissebb realitást, vagy milyen más oka van annak, hogy több spílt látsz egy Ibsenben, Shakespeare-ben vagy Csehovban?

Ennek elsődleges oka az, hogy a klasszikusok révén szocializálódtam. Másfelől pedig – anélkül, hogy ítélkeznék –, úgy látom, hogy a kortárs, főként a nyíltan társadalmi-politikai szerepet vállaló, vagy direkt társadalmi hatásra törekvő szövegek túlságosan szűk mezsgyére terelik a mindenkori emberről, az emberi tettekről és azok hiányáról való párbeszédet. Shakespeare szövegeiben is azt a közeget keresem, amelyben élek – hiszen nem tudok másról beszélni –, azonban ezeket olyan egyetemesen emberi változatban találom meg nála, amelynek szavatossága nem holnapig tart.

Alkotói munkádból is úgy ismerlek, de magad is tettél erre utalást korábban, hogy határozottan és folyamatosan foglalkoztat a színház újradefiniálása. Indiszkrét kérés lenne az, hogy elmondd, mi az, amit színháznak tartasz, és mi az, amit viszont nem? Húzható-e éles határvonal a kettő közé?

Ebben a pillanatban azt érzékelem, hogy a színházban hatalmas igény van arra, hogy rendezői oldalon egy olyan összefüggő formai ajánlat szülessen, amelyben a színészek „nem játszanak semmit“, hanem „vannak“.

Jelenleg egyetemi oktatóként is azzal kísérletezem, hogy kivonjam a munkából azt, amit úgy hívunk, hogy „színészet“, prózai nyelven pedig úgy, hogy „színészkedés“, helyét pedig átvegye a „jelenlét". A közlés egyszerűsége érdekel. Állandóan fölteszem a kérdést: melyik lenne az a megközelítési mód, amelyben a szerepformálásban eddig nyomon követett átalakulás nem létezik, csupán az elfogadása annak a ténynek, hogy egy színész – az érzelmeivel együtt – az illető problémát képviseli és közli. Ez volna az ideális. Ezzel operálni nehéz ügy és jó nagy feladat.