Bár disztópikus, apokaliptikus regényei miatt arra számíthatnánk, hogy Krasznahorkai László nyomasztó jelenség, ehelyett inkább az elbűvölő szó jutott eszünkbe a Sátántangó szerzőjének kolozsvári estjén, aminek apropója a kedd délelőtt a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen átvett díszdoktori cím volt.

Elmondása szerint íróként nem kötik le a történetek, sokkal inkább az univerzum megragadása érdekli, de Krasznahorkai László saját életéből több anekdotát is megosztott a közönségtalálkozón, Selyem Zsuzsa író, egyetemi tanár, Asztalos Veronka-Örsike és Szabó Attila irodalom szakos egyetemi hallgatók, illetve a közönség kérdéseire válaszolva, anélkül, hogy a lényét belengő titokzatosságot megtörné. (Ilyen szempontból érdekes olvasmány egyébként az író honlapján olvasható életrajz, amely nem csak a díjakat, felolvasásokat tartalmazza, hanem múzeumlátogatásokat, emlékezetes beszélgetéseket, találkozásokat is.) Szó esett például arról, hogy hogyan jutott el egy váratlan telefonhívás következtében Ázsiába, ahol az európai szakaszos történelemszemlélet helyett a folyamatos történelmet tapasztalta meg, vagy arról is, hogy hogyan írta meg „diktálásra” fél nap alatt az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című regényét.A Kossuth- és Nemzetközi Man Booker-díjas, számos nyelven állandó fordítóval rendelkező szerző elárulta, sosem akart író lenni, mert nagyon nagy terhet jelentett számára belegondolni abba, hogy ez társadalmi szerep is. Ám olvasmányélményeiből azt a következtetést vonta le, hogy az irodalom képes arra a mágikus tettre, hogy ne csak ábrázolja a valóságot valamilyennek, hanem pozitív hatással is legyen rá. Úgy gondolta, hogy csak egyetlen könyvet fog írni, mert a művész feladata nem a szórakoztatás, hanem a teremtés. Ez a terve végül meghiúsult, mert amíg írta, mindig azt hitte, hogy az egyetlen könyve van megszületőben, addig, amíg újra nem olvasta, és nem érezte rossznak. Így kezdett mindig újabb és újabb szövegekbe, mondta Krasznahorkai, aki azt is elárulta, hogy első regényét, a híres Sátántangót ki se akarta adni eredetileg, de végül meggyőzték, és „onnantól kezdve nem volt megállás a lejtőn.”  

Az írásaiban állandó az apokalipszis közelsége, de, mint mondta, ez nem valami iszonyatos pusztítást jelent, hanem végső ítéletet, „amikor eldől minden, nem csak az emberrel, hanem az univerzummal”. „Az utolsó ítéletben az derül ki az ember számára, legalábbis a reményei szerint, hogy hogyan működik az egész. Az egésznek a mozgatója az elszenvedés és nem a szenvedés” – fogalmazott. Selyem Zsuzsa meglátása szerint az apokalipszis Krasznahorkainál a fátyol fellebbentése, az a tágabb nézőpont, ahonnan „a dolgok igazi természete megmutatkozik”.

A beszélgetésen szóba kerültek a Krasznahorkai írásaiban gyakran feltűnő, nem antropomorf állatok, például Estike macskája a Sátántangóban. Ez az első macska egy gyerekkori traumából került át a fikcióba, derült ki, a szerző ugyanis tíz évesen tehetetlenül nézte végig, ahogy egy számára nagyon kedves macskát széttépnek a kutyák. Ezen túl azonban valószínűleg az állati nézőpont az, amely segít az előbb említett tágabb nézőpont megtalálásában, mutatott rá az író. Mint mondta, biztos benne, hogy a következő írásaiban is lesznek állatok, sőt szívesen kísérletezne a növények szemszögével is, bár ez újabb kérdéseket vet fel, például a sebesség problematikáját: az általunk létezőnek gondolt valóság egy adott sebességen létezik. „Mi vagyok én egy 350 éves tölgyfának?” – kérdezte.A hosszú mondatairól híres szerzőt – Báró Wenckheim hazatér című regényének első mondata kinyomtatva egy folyosót foglalt el – a monológhoz és dialóghoz fűződő viszonyáról is kérdezték. Mint mondta a dialógírás csak akkor megy neki, ha az élet a tétje, meg is gyűlt a baja ezzel, amikor a Sátántangóból forgatókönyvet írt Tarr Béla hét és fél órás filmjéhez, a rendező pedig mindig több szöveget adott volna a szereplők szájába. Krasznahorkai jellegezetes nyelvezetét nem könnyű más nyelvre átültetni, mint kiderült több tíz fordítójával dolgozik folyamatosan együtt és segít nekik saját szövege értelmezésében. Fordítóit egyenrangú szerzőknek tekinti, emelte ki.

A közönségből érkező kérdések között szerepelt az is, hogy mit tanácsolna azoknak, akik írók szeretnének lenni, amire Krasznahorkai László azt mondta: próbáljanak meg mindent annak érdekében, hogy ezt elkerüljék, ha meg nem sikerül, az azt jelenti, hogy erre születtek. „Se rábeszélni, de lebeszélni nem lehet valakit arról, hogy író legyen” – szögezte le.