Hányan olvasták vajon az Elsodort falut? Hát az Életeimet? Hány embernek cseng ismerősen a Feltámadás Makucskán cím?  Szabó Dezső jó ideje kikopott már a népszerű szerzők sorából, pedig többet érdemelne.

Az irodalmi Nobel-díjat odaítélő Svéd Akadémia szabályzata miatt, mely előírja, hogy a jelöltek listáját csak 50 év elteltével szabad nyilvánosságra hozni, teljes bizonyossággal nem lehet tudni, hogy kik voltak azon magyar alkotók, akiket mostanáig jelöltek. Egyetlen erdélyi jelölt személye biztos, a kolozsvári Szabó Dezsőé, akit 1935-ben Björn Collinder, az Uppsalai Egyetem finn-ugor nyelvprofesszora terjesztett fel.Köztisztviselői-kisnemesi családban született 1879. június 10-én az egykori Felső-Szén-, később Trefort-, jelenleg Victor Babeș utcában. A református gimnáziumban érettségizett, majd Budapesten, magyar-francia szakon folytatta tanulmányait. Rendkívüli tehetségének köszönhetően felvették az Eötvös Kollégiumba, ahol finn-ugor nyelvészettel foglalkozott. Bár képességei alapján kitűnő nyelvész válhatott volna belőle, a pálya kilátásai nem elégítették ki hatalmas, már-már messianisztikus ambícióktól duzzadó személyiségét. Hátat fordított a nyelvészetnek, s a Nyugat köréhez csatlakozott, a folyóirat rendszeresen publikáló munkatársa lett. A hírnevet az Elsodort falu című regénye hozta el számára. Irodalmi tevékenysége mellett középiskolai tanárként dolgozott, ilyen minőségében megfordult Székesfehérváron, Nagyváradon, Székelyudvarhelyen, Sümegen, Ungváron. Legtöbb munkahelyéről botrányos körülmények között távozott, ami nem is csoda, lévén szinte mániákusan konfliktuskereső alkat, olyan ember, aki az élő fába is beleköt.

Náciellenes fajvédő

„Szabó Dezső a magyar irodalom legmeghökkentőbb alakja: nincs az a jó, és nincs az a rossz, amit el ne lehetne mondani róla” – állapítja meg róla Hegedűs Géza kritikus. A megállapítással nehezen lehetne vitatkozni, hozzátenni is legfeljebb annyit, Szabó Dezső olyannyira egyedi jelenség volt, hogy lehetetlen bármiféle kategóriába beszorítani. Bár fénykorában roppant népszerű szerző volt, írásai napjaink olvasója számára nehézkesnek, stílusa, túlfűtöttsége miatt dagályosnak tűnhet. Szabó Dezső mondatai áradatként hömpölyögnek, nyelvezete döbbenetesen gazdag, eredeti, hemzsegnek benne a „szólelemények”. Világképe végletes, belső ellentmondásoktól terhes. Fajvédő volt, de nem a szó náci értelmében. Elég néhány bekezdést elolvasni valamelyik, a témát boncolgató publicisztikai írásából, hogy világossá váljon, nála a faj a nemzetet jelenti. Ugyanakkor Szabónál a magyarság inkább genetikai, mint kulturális kategória. Nem kedvelte a zsidókat, térnyerésüket a gazdaságban, óriási befolyásukat a művelődési életben és a sajtóban a magyar nemzet számára kedvezőtlen jelenségként értékelte. A numerus clausus-t támogatta. Mindezek alapján Szabó Dezső a jobboldal, sőt, a szélsőjobb intellektuális zászlóvivője lehetett volna, de nem volt az. A Horthy-rendszerrel kezdetben szimpatizált, ám hamar elfordult tőle, azt görénykurzusnak titulálta. A nácizmust elítélte, katasztrófának érezte, hogy Magyarországot a hitleri Németország csatlósává alacsonyítják.Tipikus jobboldali már csak felfokozott szociális érzékenysége és markáns háborúellenessége miatt sem lehetett. Előbbi attitűdje gyermekkori tapasztalásaiban gyökerezett. Életeim című önéletrajzi művében ekként idézi fel egyik meghatározó élményét, mikor is egy iskolai kirándulás alkalmával rőzsegyűjtő parasztokkal találkozott a Bükkben:

 „- Miért teszik a bácsiék a hátukra azt a sok száraz ágat?
Hogy az urak egyenesebben járhassanak – felelte az öreg. A hang ellenséges volt, eltaszító…”

Antimilitarizmusából az első világháború idején nem csinált titkot, azt kezdettől fogva abszurdnak, nemzetrombolónak találta, ellenezte. „A kohót napról napra fújták, és napról napra férfiak mentek el a faluból. A nép bölcs rángatói felbujtott gyűlöletbe, hajszolt rajongásba burkolták a vágóhídra vitt emberbarom fekete bánatát” – írja egyik akkori elbeszélésében.

Erdély meglényegülése

Szabó Dezső a szatíra nagymestere, brilliánsan gunyoros vénáját leginkább Feltámadás Makucskán című kisregényében csillogtatja meg. Gyilkosan frappáns iróniájának kedvelt céltáblái a melldöngető, álhazafias frázisokat böfögő mélymagyarok, de humoros, pengeéles gúnnyal ábrázolja a ’20-as – ’30-as évek magyar társadalmának szánalmasan szenteskedő, álkeresztény jellegét is.

Munkásságában lépten-nyomon megnyilvánul személyiségének narcisztikus karaktere, nagyzási mániája helyenként már megmosolyogtató. Előszeretettel ír lekezelően bárkiről, pályatársairól is, önmagát szívesen láttatja meg nem értett zseniként. Önéletrajzában teljes meggyőződéssel jelenti ki, jobb gazdája lenne Budapestnek, mint a regnáló polgármester.

Bár élete javát nem Erdélyben élte le, lélekben mindig erdélyi maradt. „…egész életem, egész művészetem Erdély meglényegülése” – vallja. „Kolozsvár, Kolozsvár, Kolozsvár… Csodálatos zenéjű név, messziről jövő bölcsődal… Kolozsvár, Kolozsvár, Kolozsvár… Boldog menedéke az elkergetett meséknek…. Kolozsvár, Kolozsvár, Kolozsvár… Úgy hull lelkemre ez a név, mint a sült kenyér meleg szaga a télben didergő vándorra…” – írja önéletrajzában. Az elsodort falutól kezdve, egészen kései remekéig, a Karácsony Kolozsvárt című kisregényéig, számos művének helyszíne Erdély. 

Nobel-díjat valószínűleg nem érdemelt volna, bár biztosan vannak a díjazottak között az övénél szerényebb tehetséggel megáldott, szerényebb életművet felmutató alkotók. Az ellenben biztos, hogy az egyik legnagyobb írót tisztelhetjük benne, akit Erdély adott a magyar- és a világirodalomnak. Olyan, a közvélemény által alulértékelt írót, aki éppen öntörvényűsége, végletessége, az ideológiai szekértáborokba való besorolhatatlansága miatt kap kevesebb figyelmet, mint amennyit megérdemelne.