Nem életre-halálra megy ez a fajta színház, de azért mégis valahol nagyon ott van, testközelben – a társulat és közönsége számára is. Ez derült ki számomra abból a beszélgetésből, amelyet a napokban éppen a hatodik évadát kezdő Bánsági Vándorszínházról folytattunk Aszalos Géza társulatvezetővel, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház színművészével. Úgy mesélt erről a nagy kalandról, amit a vándorszínház jelent, hogy rögvest kedvünk támadt csatlakozni a társulathoz. Közben meg azt is felfedte, hogy a szervezés tekintetében is spontánnak látszó folyamatokat kőkemény előkészítés előzi meg, idén pedig nem kevesebb, mint tizenhét településre viszik el ezt a testközeli színházat Temes, Arad és Krassó-Szörény megyében.

Az erdélyi magyar színházban ma annyira nem divat tájelőadásokat tartani. Vannak vidéki bérletes előadások vagy vendégjátékok, de ennyire a színház velejéig-lényegéig nem igazán mennek el a hivatásos társulatok. Milyen különleges keretet, megkötést vagy éppen szabadságot jelent az, hogy eldugott, Isten háta mögötti falvakban is felléptek nyaranta?

Valóban, az elmúlt két évtizedben a hivatásos színházak, amelyeknek elvileg egész megyéket kellene kiszolgálniuk, nem igazán jártak tájolni. És ez végül érthető is. Hiszen ahhoz, hogy a színházak tartani tudják a szintet a maguk nagy szereposztásával és díszleteivel, óriási költségeik lennének egy vidéki kiszálláson. Nem utolsó sorban azt is figyelembe kell vennünk, hogy milyen állapotban vannak a vidéki kultúrházak. Nem is tudnák fogadni őket, mert semmiféle technikai feltétel nincs, ami az előadást szolgálni tudná. Viszont ebből kifolyólag ezeken a településeken az emberek teljesen másképp tekintenek a színházra.

Temesváron például volt arra próbálkozás, hogy két kisbusz kimenjen a falvakba, és behordja a nézőket. Azonban faluhelyen az esti órákban még dolgoznak, így a nagy lelkesedés után, amikor a busz kiért, már csak két-három néző vállalkozott az utazásra. Ez egyben azt is jelenti, hogy a vidéki közönség zöme az elmúlt húsz évben elesett a színháztól, úgy általában.

Azonban ezek egyben olyan helyek is, ahol a magyar televízió ment még a kommunizmusban is, és ez számunkra nagyon nagy segítség. De másfelől az is igaz, hogy élő színházat az elmúlt húsz évben nem igazán láttak.

Minderre az volt a megoldás, hogy el kell mennünk hozzájuk, el kell vinnünk a színházat a kapujuk elé, meg kell szólítanunk őket, fel kell keltenünk az érdeklődésüket. És ugye, erre van egy nagyon jó példa a Vajdaságban: az a Tanyaszínház, amelyet annak idején, egészen pontosan 41 éve Soltis Lajosék indítottak el. Az a kezdeményezés is pont egy ilyen szükségszerűségből született meg. Volt szerencsém két alkalommal is részt venni a turnéjukon, így magát a működését már átláttam akkoriban, de felmértem ugyanakkor azt is, hogy itt is működhetne, ezért is döntöttünk úgy, hogy belevágunk. És az, hogy immár a hatodik évadunkat kezdjük, azt jelenti, hogy igenis jól láttuk: működik.

Nyilván, az emberek megszólítása nem annyira egyszerű, meg kell legyen a szükséges kapcsolati háló minden településen, főként azért, hogy legyen, akikkel megbeszélni: mozgósítsák az embereket, jöjjenek az előadásra. Viszont azokon a településeken, ahová immár hatodik éve visszajárunk, azt látom: még ha csökken is a magyarság számaránya, a nézőszámunk – ha nem is növekszik – tartja a szintet.

Ti gyakorlatilag külön előadást hoztok létre a turnéra. Milyen szövegeket szoktatok választani és alakultak-e a darabválasztással kapcsolatos elképzeléseitek az évek során?

Első évben egy Plautus-szöveget választottunk. Nagyon szerették, de nem föltétlenül értettek mindent belőle. Második évtől már rájöttünk arra, hogy itt nem az a fontos, hogy mi mit akarunk csinálni, hanem inkább az, hogy mit kell csinálnunk, mire van szükség. Így elkezdtünk magyar szerzőkkel dolgozni, értem ez alatt Karinthy Frigyest, Rejtő Jenőt, Nóti Károlyt, és hál’ istennek, a magyar irodalomban éppen elég szerző van, aki könnyen fogyasztható stílusban írt. És mivel a magyar nyelvű tévéadás nem hiányzott ezeken a településeken, a kuplék és sanzonok műfaját, az operett-slágereket nagyon jól ismerik. Az általunk választott műfajok pedig simán megengedték, hogy ezt a zenei műfajt is beidézzük. És akkor mindig az történt, hogy megnéztük előbb, milyen jelentkezőink vannak abban az évben – a színi főiskolásoktól a kollégákon át az egyéb érdeklődő társainkig –, és mindig úgy alakítottuk ezeket a szövegeket, hogy a zene is jelen legyen. Orbán Enci dramaturg partnerem ebben a projektben és segítségünkre volt: ha szükség volt két további szerepre, akkor beleírtuk a szövegbe, ha meg tömöríteni kellett a szereposztást, akkor meghúztuk a szöveget – mindig magunkra szabtuk. Hozzáadtuk ezeket a dalokat és azt láttuk, hogy működik, lehetett érezni ezt a közönség reakciójából.

Aztán azzal is számolnunk kellett, hogy egy-egy településen a nézőink átlagéletkora bizony hatvan év fölött van. És nyilván, az is döntő volt, hogy amikor még láttak színházat, az milyen lehetett, ennek függvényében pedig milyet szeretnének látni tőlünk.

Minden településen azt kértük a helyiektől, hogy lássák vendégül a csapatot egy vacsorával és a szálláshellyel, ami lehet kultúrotthon, lehet óvoda, mert mi visszük a kis gumimatracainkat és azon elalszunk. A vacsoránál meg nagyon jóleső érzés, amikor ottmarad még velünk a falu elöljárósága – a tanárok, az iskolaigazgató, a polgármester és tanácsosok, a lelkész –, mert rajtuk is le tudjuk mérni, hogy jó-e az általunk választott irány, meg ráadásul ők ismerik is a közönségünket. Ugyanakkor én hiszek abban, hogy ezt a műfajt lehet nagyon igényesen is művelni.

Milyen újdonságokkal jár egy színésznek ez a kaland? Fel tudjátok-e használni ezt a tapasztalatot az évad közbeni munkátokban?

Szerintem fel tudjuk használni, de ez nyilvánvalóan a csapat összetételétől is függ. Egy része a magamfajta „vén rókákból” áll, de egy főiskolás például a tanintézet jelentette védőburokban mozog, van ott neki egyfajta biztonsága, és ráadásul azt is látni kell, hogy az ott meghatározott irány nagyon nem ez. Nagyon ritkán történik meg velük az, hogy egy első-, másod-, netán harmadéves hallgatónak van esélye végigcsinálni a főiskolán egy szerepet elejétől végig úgy, hogy érezze is azt, hogy a szerepnek van egy íve – kiindul valahonnan és eljut valahová.

Én úgy érzem, hogy mi ezt mind biztosítani tudjuk számára. Nem utolsósorban ott van az is ugye, hogy minden nap más-más településen játszunk, ami által változik a helyszín, mindig ott helyben találjuk ki, hogy mi változik a díszletben, például akkor, ha kisebb a tér, ha meg úgy alakul, akkor nyitjuk a színpadképet.

Minden nap változik valami és minden nap más a közönség is. El sem tudnám mesélni hirtelen, mi minden történt hat év alatt: volt már kutya és kisgyermek is a színpadon, lenyúlták a díszletként szolgáló széket előadás előtt a színpadról, vagy elvették az áramot és a nézőknek a telefonjukkal kellett világítaniuk. Rengeteg efféle volt még, amiről úgy éreztem, hogy még a gyakorlott színészt is próbára teszi, hiszen nem találkozik ilyesmikkel naponta. Persze, van úgy, hogy ülünk a fekete próbateremben és improvizálunk, de itt mindent a helyzet hoz, élesben megy és pillanatok alatt lépni kell.

Idén tizennyolc előadásunk lesz, ez az egyik leghosszabb turnénk, bemutató után tizenhét településen játsszuk az előadást. Persze, fárasztó, mert naponta mi építjük a díszletet, mi mossuk a jelmezeinket és készítjük elő a kellékeket, előadás után pedig lebontjuk a díszletet és felpakoljuk az utánfutóra. Csak azután megyünk vacsorázni és ihat meg mindenki egy sört, mert napközben ez tilos – nagyon kevés szabályunk van, de ez az egyik. Mondom, fárasztó, de maga az a tény, hogy azok a csapattársak, akiket felfedeztünk még elsőéves korukban, a mai napig is visszajárnak, ha az idejük megengedi, számomra azt jelzi, hogy jól érezték magukat, maradtak valamivel a turnéink nyomán.

Szokott-e változni a vándortársulat összetétele? Hogyan verődik össze évről évre a turné stabil színészgárdája?

Változik, mert nem ér rá mindig mindenki az eredeti csapatból. Azok között, akikkel az első évben indultunk, van olyan, aki azóta is visszajár, és most éppen a hatodik évet „nyomja le” velünk. Például Mihály Csongor kollégám, aki még főiskolás volt Marosvásárhelyen, amikor megismertük, időközben elszerződött a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházhoz. Tehát ő a főiskolástól immár a gyakorlott színészi szintig jutott el a vándortársulatban, és azóta is erre áldozza a nyarát.

Ráadásul mindez általában úgy történik, hogy megtartjuk Temesváron az évadzáró gyűlést, másnap beülünk a kisbuszba és jövünk is ki ide dolgozni. A végén meg ugyanígy: hazaérünk, van egy-két napunk – visszaadjuk a színháznak a jelmezeket, reflektorokat, kábeleket – és már kezdődik is az új évad.

Vannak olyanok is, akik három-négy évet lehúztak velünk, aztán egy évben nem jöttek, utána pedig ismét. Ilyen például Hodu Péter kollégánk, aki jelenleg a budapesti Vígszínház munkatársa. Molnár Szilárd Rudolf például Kolozsvárról érkezett, ő a Kolozsvári Állami Magyar Színház munkatársa, Daróczi Klarissza pedig most éppen harmadéves a kolozsvári színházművészeti főiskolán.

Idén van három új társulati tagunk is, és ez azért van így, mert azok a fiatal kollégák, akikkel elkezdtünk dolgozni három éve, éppen ballagnak vagy felvételiznek.

Minden évben próbálom úgy kisakkozni, hogy mindenféle felkészültségűek legyenek a csapatunkban: profi színészek, akiktől lehet tanulni, de főiskolás és még amatőr színjátszó is, aki kacérkodik azzal, hogy folytatja majd ezen a pályán.  Így került a csapatunkba Stan Krisztina Tímea, aki korábban a temesvári Bartók Diákszínpad tagja volt.

Ami még változott idén, az az, hogy úgy tűnik, kis időre „szakítottunk” a magyar írókkal, szerzőkkel, mert A kaktusz virágát választottuk, amely Pierre Barillet és Jean Pierre Grédy francia szerzőpáros zenés vígjátéka. Egy hete próbálunk, le van rendelkezve, áll a díszlet, folyik a munka. Két hetünk van még a kezdésig és azt hiszem, nagyon jól állunk. Főpróbahéten meg amúgy is felgyorsul majd minden…

Kicsit mesélj a közönségetekről! Gondolom, vannak jó sztorik a tarsolyotokban. Feljegyzitek-e ezeket vagy csupán a „lelki kódexetekben” tartjátok nyilván?

Most csak a „lelki kódexben” vannak meg ezek a sztorik, de amúgy rengeteg jó történetünk van. Ezek között is a legszebb az volt, amikor Nagyszentmiklóson elvették az áramot abban a városnegyedben, ahol játszottunk éppen, ráadásul pont akkor, amikor egy zenés résznél tartottunk, úgyhogy teljesen acapella csináltuk végig. Megkértem a buszsofőrt, hogy álljon oda a kisbusszal, kapcsolja be a lámpákat. Volt hárompercnyi improvizációnk és csak néztem, hogy talán a színészek szívesebben folytatnák ebben az irányban, mert nagyon jól ment nekik. A nézők közben elővették a telefonjukat, bekapcsolták rajta a zseblámpát, és így ment le az előadás majdnem végig. Aztán az utolsó tíz percben visszaadták az áramot… De nagyon nagy élmény volt ez mindenkinek.

Mesélted, hogy lenyúlták a széket a színpadról… Az hogy történt?

Az éppen itt, Végváron volt, ahol most is vagyunk. Beálltunk a díszlettel a piactéren és egyszercsak észrevettük, hogy hiányoznak székek…

Amúgy mindenütt, ahol csak lehet, szabadtéren játszunk, nincs belépő, hanem az előadás végén egy „kalapozás”, ami azt jelent, hogy mindenki annyit adományoz, amennyit akar vagy érez. Szóval, beálltunk a díszlettel, amely után a színészeknek általában szükségük van tíz percre, hogy kicsit összekapják magukat, bemelegítsenek. Megkezdődik az előadás és már az első jelenetben látom, hogy hiányzik két szék a díszletből, amelyen mindig ülnie kell valakinek a nyolc szereplő közül. Aztán az első jelenet után orvosoltuk a hiányt, mert ugye, azzal szinte semmi nem változik egy színész életében, alakításában, ha nem zsebre dugott kézzel, hanem a hóna alatt egy székkel érkezik a színre.

És ebben az egészben végül is ez a legszebb: mindent meg lehet oldani, nem életre-halálra megy ez a színház, hanem azért van, hogy az emberek – színészek és nézők – jól érezzék magukat. És közben persze azért is, hogy valamit megmentsünk abból a magyarságtudatból is, amely az emberekkel együtt nagyon fogy Temes megyében.

A színházakban éppen ebben az időszakban van a nyári vakáció, amikor mindenki feltöltődik, mással foglalkozik, mint színházzal. Nem megterhelő számotokra, hogy az elmúlt hat évben ilyen rövidre fogtátok a pihenőt?

Istenigazából nem megterhelő. Hiszen maga az, hogy kiszakadhatunk abból a közegből, amelyben egész évben vagyunk, a színházépületből, a betonrengetegből, a városból, és kijövünk ide, egy nagyon csendes és kedves, nyugodt településre, itt vagyunk három hétig, és semmi más dolgunk nincs, csak az, hogy az előadással foglalkozzunk – szóval mindez valahogy kikapcsol minket. Tud ez egyféle vakáció is lenni.

Nyilván, ehhez az is kell, hogy az ezt megelőző fél évben nagyon komolyan elkezdjük szervezni a turnét, hogy amikor kijövünk – ha minden jól megy –, már csak azzal foglalkozzunk, hogy hány kiskanalat, tányért kell az asztalra tenni, hány hálózsákot, meleg zoknit kell magunkkal hoznunk. Persze ez eleinte nem így volt, de az évek során lassanként kialakult, és most már tényleg tudunk kizárólag azzal foglalkozni, amiért idejöttünk: az előadással.