Római fesztivál: ókori és középkori napjaink Mikházán


-A A+

A Maros megyei Mikházán Római fesztiválként elhíresült rendezvény augusztus 3-án sorozatban viszi tovább a Megyei Múzeum látványosságában, turisztikai potenciáljában jelentős, egyelőre kimeríthetetlen projektjét. Amellett, hogy a római légiók elitalakulatai terjedelmes időt töltöttek a Limesen, a 7G – hetedik rendezvény – látogatottsága is jelezni kívánja, hogy a kezdeményezést abbahagyni nem érdemes. A fesztivál gazdája a Maros Megyei Múzeum, a megyei tanács, befogadója a Nyárádremetei Polgármesteri Hivatal, és a mikházi Csűrszínház Egyesület. 

Mikháza, – ferences kolostorának köszönhetően – a hajdani Szentföld, szellemi központúságának köszönhetően a szervezők a rendezvénysorozat alapvető tematikájához ha nem is szorosan kapcsolódó, ám a falu súlyosan sűrű történelmi folytonosságáról elhallgathatatlan, nemzeti örökségi értékeket megjelenítő mellékrendezvényeket is besorolnak. Most a kolostor hajdani, felbecsülhetetlen értékű könyvtárának jó néhány kiadványát hozta vissza a marosvásárhelyi Teleki Téka, abból a gyűjteményből „szemkápráztató” példányokat, amit a szerzetesek elűzése és a rendi élet felszámolása után a Teleki Könyvtárba (és nemcsak) szállítottak megőrzésre.

Jelentős könyvgyűjtemény

A visszahozott könyvek kapcsán szűkösen annyit, hogy a mikházi kolostor könyvtára a csíksomlyói után az erdélyi Szent István rendtartomány második legjelentősebb gyűjteményének számít. A hajdan itt élő barátok missziós és tanítási feladatokat is ellátnak, ezért a napi vallásos tevékenységhez nélkülözhetetlen könyveken kívül számos más művet is beszereztek. A szerzetesek szétszóratása, a rendi vagyonuk államosítása (1949) után a könyvtár legnagyobb része – mint említettük – a Teleki Tékába kerül, kisebb számban más intézményekhez, mások sorsa máig ismeretlen (16-17) ősnyomtatvány (a könyvnyomtatás első fél évszázadában, 1455–1501 között nyomtatott könyv). 

Mint felvételeinken láthatják, minden mű első oldalára be kellett jegyezni, melyik kolostor tulajdonát képezi. A testvérek egyébként nem birtokolhattak könyveket, csupán használhatták azokat, ezért gyakoriak az ad usu, pro usu formulák. A feljegyzésekből a könyvtár gyarapításának módozataira következtethetünk. A vásárlások mellett más kolostorokkal cseréltek, adományként vagy örökségként kaptak szerzetestestvérektől, egyházi elöljáróktól és világi magánszemélyektől. A mikházi kolostorba először bekerült könyveket valószínűleg még a bosnyák szerzetesek hozták magukkal. Említést érdemel, hogy a könyvtár gerincét teológiai művek képezték, elsősorban a mindennapi hittérítő, hitoktató, hitvédelmi munkához szükséges bibliák, bibliamagyarázatok, majd az inkvizíció, a protestantizmus elleni harc irodalmát is megtaláljuk. A Marosvásárhelyre került 1367 mű között több ősnyomtatványt találunk, 267 darab pedig a 16 században jött ki neves nyugat-európai nyomdákból.

Nos, emellett a templom más örökséget is megmutat, a 17. századi szárnyas oltárt, hajdani miseruhákat, a kolostor kriptájában pedig a kolostor építését segítő, a rendi életet támogató főúri (Tholdalagi, Torma, Bornemisza, Wesselényi) családok hamvait őrző síremlékeket vehet szemügyre. Megtekintésre ajánljuk a nemrégiben felfedezett Harinnai Farkas Krisztina márvány síremlékét, hiszen beszédesen örökíti meg a 17. századi Erdély arisztokráciájának viseletét, temetkezési kultuszát. (A cikkíró nem tekinthet el kis szubjektivitástól, hiszen élményszámként őrzi az emléket, amikor még ferences atyák énekeltek gregoriánt karácsonyok estéin, a hitoktató páterekről, a hely szakralitásáról és szellemiségéről nem is beszélve.)

Visszatérve az ókorba, úgy kezdődött, hogy szólt a mikházi parasztember a Limesen: - aha, most már értem, mitől törött el háromszor vagy négyszer az én ekém - és a titok megfejtése megért neki annyit, hogy tarkójára tolja a kalapot. Elképzelhető, a közel kétezer esztendő még akasztott el jó néhány ekét és szántóvetőt a felszíntől alig arasznyira mélyen, de hát a parasztember most kell kiakadjon, hogy látja, miféle talajszínt alá rejtőzött világot taposott ő eddig. Emberünk később megint csak a tarkójára tolja a kalapot, úgy teszi csípőre a kezét, mint egy valóságos várúr, de nem hitte volna, hogy nemsokára visszatér hozzá az ókor: római katonák menetelnek, érces latin vezényszavak pattogtatják a katonákat. Nem hitte volna, hogy a Várnak nevezett dűlőjében egyszer meg lesznek idézve az istenek, hogy prefektust temetnek, hogy szenátoroktól rabszolgákig mindenki felvonul, ott lesznek a szarmata barbárok, borok és fáklyák, kardcsörgés és halálhörgés, és valami szüzek is. Vesta-szüzek, mondta egy okosabb, mire az asszonyok, akik általában egy más világból való templomban Líziői Szent Terézt ábrázoló festmény alatt rózsafüzért morzsolnak, még inkább tátották a szájukat, ilyesmit nem tanultak a katekizmusból.

Ami kezdetben felmerült – a római határszakasz (limes) Maros megyei vonalán végzett kutatások során felmerül a védelmi vonalhoz tartozó lelőhelyek megőrzésének és bemutatásának a szükségszerűsége – ma folyamat, 2012-ben a Maros Megyei Múzeum elindította a Római limes útvonal elnevezésű projektet, melyet a Nemzeti Kulturális Alap (AFCN) és a Maros Megyei Tanács finanszírozott, és támogat ma is. A projekt célja a Maros megye területére eső limes-szakasz új lelőhelyeinek beazonosítása, illetve a már ismert lelőhelyek alaposabb feltérképezése és terepbejárása, légi régészeti és geofizikai kutatások.

Emlékeztetőül: a Maros megyei limes szakaszon három segédcsapat tábor ismert (Marosvécs, Mikháza és Sóvárad), melyek szomszédságában települések (vicusok) jöttek létre, ahol a katonák hozzátartozói és a szükségleteiket kiszolgáló kereskedők és kézművesek telepedtek le. A táborokat a limes-út kapcsolta össze, lehetővé téve a katonaság ellátását és a csapattestek gyors mozgását. Az itt állomásozott katonák feladata volt az ezzel párhuzamosan haladó határ védelme, amit egy komplex őr- és jelzőtorony-rendszer, valamint völgyzáró gátak kiépítésével valósítottak meg.

A Csűrszínház udvarán totális nemzetköziség

Volt miből kiindulni hát, és van, ami sodorja az eseményt, neve: Csűrszínház. Erre épült rá a rendezvény. Pánczél Szilamér régész, projektvezető és Soós Zoltán múzeumigazgató gondolták ki a programtervet, s terítették ki a stratégiát, hogy Mikházán gyulafehérvári, zilahi légiók vonuljanak fel, legyen a falunak autentikus római napja is. 

Augusztus 3-án kora délelőtt valahol dob pörög, latin vezényszavak fűszerezik fel a hangulatot a lacikonyhák környékén, zümmögnek az élesre töltött kamerák, kezdődik az időutazás. A Csűrszínház udvarán totális nemzetköziség, angol, német, magyar, román nyelven mennek a szövegek, itt vannak a kölni, kolozsvári (Babeş–Bolyai) egyetemek régész hallgatói, gyakorló kutatók, tudományos munkatársak, valamennyien beöltözve antik Róma katonai és polgári pompájába.

Bámul a nép az ásatások környékén, minden pillantás élményszámba megy, a kövek, a cserepek, az elszenesedett gerenda, mintha egy tegnapi kialudt tűzhely nyomait látnánk ott. Látják a római hadsereg Limesen szolgáló egységeit, harcászati eszközeit, aztán a pap rituális száma következik: 2000 éves, hiteles latin szöveggel idézi meg (áldja?) az isteneket, ám ki tudja, az istenek haragjából kifolyólag, vagy csak egyszerű természeti balesetből kifolyólag hirtelen leszakad az ég, ezzel a birodalom darabkája a Limesen hirtelen felbomlik. A szakadó eső elől menekülő várnépség a napokban a múzeumtól felújított, a falu népi építészetét őrző parasztházba, újabban tájházban köt ki, ahol más szaggal, más korral, más néppel, más kultúrával szembesül, de hát mondtuk, nagy itt a környezeti sűrűség.








EZT OLVASTA MÁR?

X