Nagyon kalandosan, a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház buszának több órás közúti ellenőrzése után érkezett meg Déváról Brassóba az egyik legismertebb és legkedveltebb magyarországi színész, Koltai Róbert. A Cenk alatti városban a 3. Magyar Színházfesztivál második napján lépett fel, a Lovagias ügy című zenés vígjáték főszerepében. A színpadi hangpróba és a jelmeze felöltése közötti rövid időben kaptuk el egy villámbeszélgetésre a Drámai Színház előcsarnokában, a teltházas brassói előadás előtt.

Ha Brassóban azt mondom valakinek, hogy Koltai Róbert játssza a főszerepet a színházfesztivál második nagyszínpadi előadásban, az illető hanyatt-homlok rohan a jegypénztárhoz. Mit jelent egy ennyire népszerű színésznek az, hogy határon túl is ennyire szeretik?

Nagyon nagy öröm. Több évtized munkája van benne, hiszen lassan már ötven éve annak, hogy elvégeztem a színművészetit. A kaposvári színháztól kezdve sok-sok színházban játszottam, de Kaposvár igazából akkor borult virágba, és nemcsak énmiattam, hanem attól a csapattól, amely ott összejött.

Utána elég gyakran szerepeltem önálló estekkel a határon túl is. Színdarabbal kevesebbet, de az estjeimmel és a filmjeimmel voltam jó néhányszor, és azt gondolom, hogy akire otthon annyira figyelnek, mint énrám, az itt, Erdélyben is többnyire rátalál a közönségére.

Tudomásom szerint, az összmagyar színháztörténet annak a személyes felismerésének lehet hálás, hogy ön nem volt elég jó a fociban. Mikor eszmélt rá erre?

Ez inkább egy poén. Sportban nőttem fel, hiszen az édesapám NB-I-es futballcsapatnak volt a vezetője több helyen – a Vasasnál, Csepelen –, és a dunaújvárosi, akkori sztálinvárosi sporttal őt bízták meg. Feladatként kapta, hogy hozza jó formába, még az `50-es években. Tehát ez, a sportra való hivatkozásom inkább viccnek tekinthető.

A komoly része viszont az, hogy mégiscsak apukámnak köszönhetem a színházat, hiszen dacára annak, hogy ő profi sportvezető lett, óriási versmondó és versszerető ember volt, akiből áradtak a versek. Úgy mondott verset, ahogy nagyon kevés színész, úgyhogy nekem csak nyitva kellett tartanom a szívemet, a lelkemet és a figyelmemet. Olyan verseket hagyott rám, amelyek még ma is lenyűgöznek, azonban ebben a – mondhatni – „nemzeti” világban, amelyben nagyon sokat beszélnek a nemzetről, nem sokan ismernek. Mindig meg szoktam kérdezni fellépéseim alakalmával, teltházas önálló estjeimen a közönséget arról, például, hogy ki az, aki hallotta, olvasta az eléggé ismert magyar költő, Petőfi Sándor Péter bátya című, egyszerre forradalmi, családi, szívhez szóló, humoros, és mégis drámai versét. Soha senki nem ismeri. Egyszer felnyújtotta valaki a kezét, de aztán gyorsan visszahúzta…

Ezt a verset apukám „hagyta rám” és olyan, mint egy kis színdarab. Miután 2000-ben meghalt, szinte minden estembe beleveszem a többi vers mellé, mert az én kabaréim is versekből állnak és Dés-dalokból, Darvas Ferenc kíséretében. Ő a Lovagias ügyben is ott ül a zongoránál. Csodálatos zeneszerző és zongorista.

Könnyed és fajsúlyosabb darabokban egyformán feltalálja magát, azonban a színház világában ezekre a műfajokra nem szokás egyforma alázattal tekinteni. Márpedig, azt gondolom, színészként ez másképp nem működhet, mert átüt, rögtön észreveszi a közönség. Mit ad az egyik, és mit a másik típusú színház a nézőnek?

Nincs különbség köztük, szerintem. A könnyedebb műfaj nem is tudom, hogy kiknek könnyed?! Mert annak nem, aki beleéli magát egy szerepbe… Például azért tudnak annyira nevetni a nézők a Balfácánt vacsorára című előadásunkon, amelyet több mint huszonöt éve játszunk Kern Andrissal a József Attila Színházban – ugyanilyen nagy szériát futott be a Miniszter félrelép, még film is készült belőle –, szóval azért nevetnek ezeken, mert mi halálosan komolyan vesszük.

Halálosan és drámaian komolyan vesszük a szerepeinket, és ezt rettenetesen díjazza a közönség. Azért nevetnek és sírnak is egyszerre, mert nem a nevettetésnek a vágya éri el és érinti meg őket, hanem az átadás öröme. Kapnak valamit tőlünk érzelmileg is…

Rengeteg filmben játszott és az ismertségének ezek is alapkövei, főleg határon túl. Egyformán osztozik a két művészet – a film és a színház – az irányukban táplált szerelmén, vagy az egyik irányába mégis elmozdul a mérleg nyelve? Buta kérdés ez?

Egyáltalán nem buta kérdés. Én tulajdonképpen a filmjeimben történeket mesélek. Ha jól játszom egy darabban, akkor az is egy történet, és ezt a lehető legkomolyabban próbálom. Szoktam emlegetni Kállai Ferencet, ahogy lecsúszik róla a nadrág, vagy azt, ahogy Zenthe Ferenc megközelített egy-egy vígjátéki helyzetet, felejthetetlen alakítást nyújtva…

Egyébként most éppen az utóbbi nevét viselő salgótarjáni színházzal jöttünk Brassóba, amelynek felkérését szinte elsőre elfogadtam, hogy állandó vendégművésze legyek a társulatának. Zenthe Ferenc nagyon közeli emberem volt, együtt játszottunk a Csocsó című filmben, amelyben felejthetetlen nagypapát alakított. Szóval, ahogy Kállai és Zenthe megközelítette a vígjátéki helyzeteket, azzal pont úgy vagyok én is meg Kern is, és szerintem minden igazi komédiás. Úgy van ez, hogy minél igazibb a helyzet, annál inkább nevetnek és sírnak. Ráadásul, én azt nagyon szeretem, ha a kettő együtt van, a nevettetés és a megható dolgok filmben és színházban.

Így van ez a most, a Lovagias ügyben is, amelyet Gaál Ildikó rendezett, nagyon eltalálta a darab stílusát és ritmusát, Verebes István írta át a szöveget Hunyady Sándor darabjából, és most már lassan közeledünk vele a negyvenedik előadáshoz. Tegnap éppen Déván játszottunk, teltház volt és vastaps…

Több helyen is találkoztam azzal a megfogalmazással, hogy „egyike a legtöbbet foglalkoztatott magyarországi színészeknek”. Mit jelent ez a művész szempontjából, és mi foglalkoztatja önt jelenleg emberileg?

Tényleg nagyon sokat játszom az utóbbi 20-25 évben. A Sose halunk meg című filmem után további nyolc általam rendezett film következett, amelyeket eléggé szerették a nézők: csak mozijeggyel 2,3 millió ember látta őket… Szóval, engem minden foglalkoztat a sporttól kezdve a politikáig, a színháztól a filmig. Történeteket mesélek, történet vagyok magam is. Szeretem az embereket megnevettetni, és ha kell, akkor megríkatni.