Évente cserélődnek a kolozsvári Ördögtérgye Néptáncegyüttes táncos lábú egyetemistái, mégis jól teljesít a folyton megújuló közösség – tudtuk meg Miklós Sándor néptáncoktatótól, az Ördögtérgye Egyesület elnökétől, akivel a néptánccsoport fennállásának huszadik évfordulóján beszélgettünk. Kiderült, a tagok ebben a műfajban rátalálnak egy olyasfajta egyediségre, egyszerű tisztaságra és őszinteségre, amit máshol nem tapasztalnak, ezért ragaszkodnak egymáshoz, ezért töltik együtt még a szabadidejüket is. Az idén 16. alkalommal megszervezett Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozó is a közösségépítés jegyében zajlik, ezért újításként az egykori tagok más helyszíneken működtetett néptánccsoportjait is bemutatják a nagyközönségnek – tudtuk meg a beszélgetés során.

Az ördögtérgye egy népi díszítőelem, és húsz éve viseli ezt a nevet a néptánccsoport is. Miért választották ezt a megnevezést? Miben hasonlít az ördögtérgye motívum és a kolozsvári néptánccsoport?

Sajnos nem voltam ott a névadásnál, de azt tudom, hogy semmi sem lehetett volna találóbb és megfelelőbb, mint ez a név és szimbólum. A hármas mágikus szám, valamint, a forgó és mindig megújulást szimbolizáló szélrózsához is hasonlító motívum tökéletesen leírja a csapatunkat. Valamint jó szerencsét hozó, időt jobbra fordító jelentése is van a gyimesi hímes tojás motívumnak – és erre a pozitív energiára mindig szüksége van egy közösségnek.

Kolozsi Attila volt a csapat „keresztapja”, és úgy gondolom, nem is találhatta volna jobban el, mi írja le egy szóban és szimbólumban azt, amit képviselünk. Évek óta gyűjtjük, hogy ki, hol lát hasonló motívumot a világban, és meglepetésünkre a Louvretól egészen a kelta sírokig mindenütt előfordul, ahogy lassan a volt ördögtérgyesek is szétszóródtak a nagyvilágban Moldvától Franciaországig vagy akár az Egyesült Államokig.

Mesélne a kezdetekről? Milyen volt 20 évvel ezelőtt az a közösség, amellyel elindultak? Mára sok minden megváltozott, vagy ma is ugyanaz az alapkoncepció, a vezetőség, a cél?

Én kicsit később, 2001-ben csatlakoztam a csapathoz, de azt tudom, hogy a kezdetekben óriási volt a lelkesedés az alapító tagokban. A táncházas, hagyományos vonalon indult el a csapat már a kezdetektől. Egy olyan baráti társaságként, amelynek tagjai már előtte is együtt táncoltak egy együttesben, de szabadulni akartak a színpadi normák és szabályok kereteiből, és mindenki csak egyszerűen néptáncolni akart, és élvezni magát a táncot.

Egy nagyon lelkes társaság volt, akik aztán a Both családot kérték fel oktatóknak. Ők hozták magukkal a „tiszta forrás” iránti alázatot és tiszteletet. Akkoriban a viseleteket is maguk az alapító tagok varrták, amiben később felléptek. Sokat járt a csapat falura is: az edzőtáboraink is falun voltak és vannak mai napig. Kezdetben Feketelakon, Magyarszováton, Kalotaszentkirályon táboroztunk, ahol az alapító tagoknak rokonságuk volt. Jártunk bálokba, szilveszterezni, majd gyűjteni is később falura. Táncos mestereinktől élőben is sokat tanultunk, és nem csak táncot, de emberséget is. Elég szoros barátságok fűztek hozzájuk. Tehát a hagyományt tisztelő, konzervatívabb „folker” vonalon indult útjára a közösségünk.

Azóta persze sokat nyitott a csapat és a vezetőség is. Baráti társaságból együttes lett, majd az adminisztrációt segítő egyesület is. A színpadi produkcióink is sokrétűek, de az irányvonalat megszabó vezetők eddig még mindig inkább a tiszta folklórt tartották elsődlegesnek, még ha próbálkoztunk is akár táncszínházi produkcióval. A cél pedig szerintem egyszerű: minél több emberrel szerettessük meg a magyar néptáncot, népdalt, népzenét.

Milyen célokkal, álmokkal indult húsz évvel ezelőtt a csoport? Mi mindent sikerült teljesíteni, és milyen meglepetéseket okozott az együtt töltött idő?

Sokat változott a csapat és a célok is. Eleinte csak a baráti társaság volt a fontos és a tánc szeretete, aztán, ahogy nyitott a csapat külső tagok felé is, úgy a közösségépítés is komoly és csöppet sem egyszerű feladattá vált. Eleinte sokat táncoltunk szabadon táncházakban, mulatságokon, és a fellépések csak amolyan szükséges velejárói voltak ennek a műfajnak. Aztán egyre nőtt a csapat és egyre több lett a felkérés is.

A kis koreográfia-etűdjeink egész estés műsorokká alakultak. Most már szinte évente bemutatunk egy önálló egész estés műsort. Nagy váltás volt, amikor külső oktatók és koreográfusok érkeztek a csapathoz. Mindig meg kellett barátkozni egy másféle munkamódszerrel és szemlélettel. Ez sokat alakított a csoport dinamikáján is. Úgy érzem, mindentől függetlenül rugalmasak voltunk, és minden helyzetben megállta a helyét a csapat.

És pontosan milyen tevékenységeiket ismerhette meg az elmúlt évek során Kolozsvár? Máshol is megmutatták magukat?

Rengeteg koreográfiánk moldvai, erdélyi és magyarországi táncanyagokból készült, fel sem tudnám szerintem mindet sorolni. Jártunk külföldön is, Szerbiában, Csehországban, Szlovákiában, Magyarországon.  Minden évben két edzőtábort szervezünk a haladó és az utánpótlás csoportnak. Egyetlen állandó résztvevői vagyunk az Erdélyi Néptánc Antológiának.

Önálló, egész estés előadást hozunk létre majdnem évente. Megemlíteném a Feketetó, Ki mint veti táncát, Gondolatok a régiekről, Találkozások, Villők és Regők című előadásainkat, de már készülőben van legújabb előadásunk is, amelynek remélhetőleg már idén megtartjuk a bemutatóját. Ez most már sok befektetett energiát, időt és pénzt is jelent. Egyesületet hoztunk létre 2004-ben, hogy pályázhassunk a költségeink fedezésére. Ennek adminisztrációját is el kell látni. A legfontosabb saját rendezvényünk pedig a Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozó.

Amint arról már beszéltünk, a névválasztás azt jelzi, hogy a tagok évről évre cserélődnek. Összesen hány kolozsvári egyetemistát foglalkoztattak az évek során? Ma is tartják velük a kapcsolatot?

A csoport tagjai nagyrészt egyetemisták, így 3-5 évig maradnak a csapatban. A legnagyobb kihívás úgy is tartani a szintet, hogy akár 2-3 évente teljesen lecserélődik a csapat. Nagy hangsúlyt fektetünk a csapatépítésre és a csoportdinamikára, drámapedagógiai játékokkal fűszerezzük a néptáncoktatást, intenzív hétvégéket szervezünk Kolozsváron kívüli helyszíneken, hogy ilyenkor csak egymásra és a táncra figyelhessen a társaság. Táncházakat szervezünk, együtt szilveszterezünk, biciklitúrázunk, nemezelünk, lakodalmazunk, és most már keresztelünk is. Nem áll meg az élet a próba után sem, a hétköznapjaink is sokszor egymás társaságában telnek.

Ugyebár van egy utánpótláscsapata is az Ördögtérgyének. Mit kell tudni erről a csoportról? Hogyan fonódik össze a kettő? Miben különböznek?

Igen, két csoportról beszélünk az Ördögtérgye esetében, egy haladó és egy kezdő csoportról. Mindkettő egyetemistákból áll. Amikor be akar kerülni valaki a csapatba, először az utánpótláscsoport próbáira kell bejárnia. Itt próbáljuk valahogy megéreztetni velük, milyen ez a közösség, mit tudnak az oktatók adni, és melyek az elvárasok a táncosokkal szemben. Hiszen az önkéntes munka is rengeteg a tánctanulás mellett. Önfenntartó és önkéntességre alapuló tevékenységeink is vannak: ilyen a Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozó is, ahol minden feladatot a csoportunk tagjai végeznek, minden tevékenységet ők vezetnek le. Így az utánpótláscsoport tagjai is megtanulják, hogy fontos és értékes minden gyufaszál, amit megmozdítanak. A kezdő csoportban ritka a fellépés, legfontosabb a táncanyag tanulása, a táncolás megszerettetése. A haladó csoportba elég komplex felvételi van január, február környékén: ide csak úgy lehet jelentkezni, hogy előtte már jártál az utánpótláscsoportba. A legfontosabb kritérium, hogy meglegyen a tánctechnikájuk, és fejlődőképesek legyenek, hiszen rövid az idő, amit a csoportunkban töltenek a táncosok. 

Mit gondol, mi tarthat össze ilyen hosszú időn keresztül egy közösséget?

A tolerancia, az egymás elfogadásának magas foka. Én ebben hiszek. Ez volt ennek a közösségnek a legnagyobb ereje. Sokan voltunk sokfélék, és meg tudtuk látni mindenkiben az egyediséget, el tudtuk egymást fogadni a rigolyáinkkal együtt. A színpadon is akkor tudtunk a legjobban teljesíteni, ha nem egyszerű, szürke táncosokként voltunk jelen, hanem igazi egyéniségekként.

Emellett van valami megfoghatatlan a magyar néptáncban, amit őszintén, a mai napig nem tudtam igazán megmagyarázni magamnak. Sok filozofálást végighallgattam már ősiségről, magyar identitástudatról, arról, hogy milyen fontos, hogy ápoljuk, amit örökségbe kaptunk. Van ebben is valami, de én rátaláltam ebben a műfajban egy olyasfajta egyediségre, egyszerű tisztaságra és őszinteségre, amit máshol nem tapasztaltam. Olyan ez, mint a vérrokonság, amelyet nem választhat meg magának az ember, mégis mély ragaszkodás köti hozzájuk egy életen át. A vérünkben, génjeinkben valahol ott van a magyar néptánc, a mozdulatvilág, és hiába tiltakozunk ellene, ezzel tudunk a legkönnyebben azonosulni, ehhez tudunk legkönnyebben és legmélyebben ragaszkodni. Ha pedig mindezt még közösségben is tudjuk művelni, úgy, hogy szerves része vagyunk ennek a közösségnek, akkor szerintem mindennél erősebb köteléket tud képezni közöttünk.     

Van egy olyan érdekes, vicces történés, amely a legemlékezetesebbé vált a köreitekben? Valami olyan anekdota, amely egy taggal történt az évek folyamán, és azóta is mindenki emlegeti?

Sok ilyen van, de nekem a legjobban az maradt meg, amikor egyik tagunk (Miklós Réka) egy kiszálláson, ahol óriási fejetlenség volt a szervezésben, és már mindenki kezdett nagyon ideges lenni, azzal biztatott minket, hogy vegyük fel a megfelelő attitűdöt mondván: „nem törődsz, s jól telik”. Igyekeztünk azóta is – még a sok szervezési fejetlenség ellenére is – tartani magunkat ehhez a mottóhoz, és bármi van, jól érezni magunkat, hisz mi lehet fontosabb az együtt töltött időnél?

Úgy tűnik, használt a mottó, hiszen ma is szerveznek eseményeket, sőt megalakulásuk után viszonylag korán elkezdték szervezni a Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozókat. Miért tartották ezt fontosnak, mi késztette önöket arra, hogy összegyűjtsék a hagyományaikat ápoló közösségeket?

Olyan ez, mint a karácsony. Az ember egy ideig szereti, ha ajándékot kap, annak örül a legjobban. Aztán egy idő után már annak örül jobban, ha megajándékozhat másokat. Velünk is így volt, fontosnak tartottuk, hogy adjunk valamit a kolozsvári közösségnek, és megmutassunk egy szeletet ebből a csodás világból. Meg akartuk mutatni magunkat és azokat az idős mestereket, akiktől tanultunk. Sok idős adatközlőt hívtunk meg a gálára. Sajnos most már egyre kevesebben vannak, vagy nagy megerőltetés nekik a tánc, bármennyire is szeretik. Fórum is ez, ahol a kolozsvári táncegyüttesek megmutathatják magukat, valamint mi is elhívhatjuk azokat a csoportokat, akikkel kapcsolatot tartunk fent, lásd a szegedi Cuháré és a Déliket-Möndörgő táncegyüttesek. Közben átalakult ez a rendezvény is. Már a kezdetekben próbáltuk bemutatni, milyen sokrét ez a műfaj, elhívni hivatásos együtteseket is, de a gyerekeknek is programot szervezni.

Most már a gálaelőadásból többnapos fesztivál lett, ahol mindenki kap magának egy kis kultúraszeletet. Nyitottunk sok minden és sok mindenki felé: több éve a program részét képezi a népi divatbemutató, de van könyvbemutató, virtuális múzeum, gyermek táncház és kézműves foglalkozások gyerekeknek, kézműves vásár is. Mindig próbálunk újítani, hiszen a megújulásra ösztönöz minket a nevünk és a szimbólumunk is. Idén is van új programunk. Először szervezzük meg szombat délelőtt, Tüzet viszek címmel az ifjúsági és gyermekgálánkat, ahol idén rendhagyóan olyan táncegyüttesek lépnek fel, ahol volt Ördögtérgyés táncosok oktatnak. Reméljük ebből is hagyományt tudunk teremteni. A fesztivál legfontosabb programja viszont minden évben az, amit a fesztiválnév is hangsúlyoz, a találkozó. Hiszen az együttlétnél, az együtténeklésnél és közös táncolásoknál nincs is nagyobb élmény.