A Digitéka - Erdélyi Digitális Tudománytár és a Maszol közös sorozatában erdélyi sajtótermékeket szemlézünk a 19. és 20. századból. Az alábbi cikk a Brassói Lapokban jelent meg 80 évvel ezelőtt, 1940. február 17-én. A székelyudvarhelyi színház névadója, Tomcsa Sándor a háborús hangulatú farsangról írt tárcát, nem sokkal azelőtt, hogy a lap megszűnt volna.  

A farsang

Székelyudvarhelyen a farsang azzal kezdődött, hogy az egyik fűszerkereskedő inkább kötelességszerűen, inkább számontartás és pontos kiszolgálás igazolásaként, mint meggyőződésből, a kirakatba kitett néhány, évek óta porosodó álarcot. Az emberek rápillantottak ezekre a mereven vigyorgó, bambán ijesztő lárvákra s esetleg a homlokukra csaptak: persze, hiszen farsang van! Ezzel kezdődött. A farsang. Aztán most nemrég, az egyik éjfélkor harangszóra lettek figyelmesek az emberek. Töprengtek, hogy miért harangozhatnak ilyen szokatlan időben, mikor végre valakinek eszébe jutott, hogy: persze, hiszen most harangozzák el a farsangot. Ami Székelyudvarhelyen e farsangnyitás és farsangzárás közt volt, az a legszakszerűbb böjt képét nyújtotta. Nem volt egyetlen előadás, hangverseny, vagy bál.

Tudtunkkal a farsang folyamán nem szórtak el egyetlen marék konfettit és nem úszott a direkt e célra engedélyezett évszak levegőjében egyetlen szerpentin könnyű teste sem. Elmaradtak a hagyományos ,,maszka-bálak”, elmaradt a „legszebb és a legcsunyább jelmezek díjazása”, elmaradt a „világ­posta”, elmaradt az „amerikai  házas­ság”, — de  mit   részletezzük  —, Székelyudvarhelyen ezen a farsangon körülbelül elmaradt minden. Az a néhány úgynevezett „táncos-tea”, mely valamelyes látszatot igyekezett nyújtani az évszaknak, inkább fogyasztási alkalom volt, mint farsangi hangulat. Hiszen kétségtelen, hogy  — amint mondani szokták — nem is olyanok az idők. Talán Karnevál herceg, a farsang bohó királya is elment önkéntesként, a finn frontra. Hiszen nem is azért sírunk, hogy a város nem dőzsölhetett farsangi mámorban. De az határo­zottan borzaszt, hogy egy ilyen farsangnak milyen lesz a böjtje?!

A színészek

Viszont itt voltak a színészek. Elég népes és elég tehetséges együttes volt. De hiába, nem lehet olyan „zenés, látványos nagyoperettekkel”, melyeket még egy Honthyval  és  egy  Latabárral is estéről-estére fel kell mosni. Hogy akkor mit játszodjanak?, azt én nem tudhatom. De nem tartom például egészen ostoba ötletnek, hogy a színészek inkább üljenek ki a színpadra és olvassanak fel teszem egy Shakespeare-drámát. Ez legkevésbé sem gúny. Kis vidéki szintársulatok egy-egy nagyobb, klasszikus mű még csak elfogadható eljátszására is magától értetődően képtelenek. Ne játszodják tehát el,  — olvassák fel. Már inkább valami effélét, így, mint, hogy jön az orosz nagyherceg, a város által általánosan ismert és zajos tetszéssel honorált utolsó önkén­tes tűzoltói mundérban és stb. stb. (tomcsa)