A Digitéka - Erdélyi Digitális Tudománytár és a Maszol közös sorozatában erdélyi sajtótermékeket szemlézünk a 19. és 20. századból. A cikkek korabeli írásmódján nem változtatunk. 135 éve épp ezen a napon, március 29-én született Kosztolányi Dezső, az évfordulóra a kolozsvári Ellenzék két cikkével emlékezünk. A beszámolók tanúsága szerint az írót valósággal körülrajongta az erdélyi magyar közönség, amikor 1934-ben először tett körutat itt.

Kosztolányi Dezső Erdélyben

A magyar irodalom egyik legnagyobb büszkesége, Kosztolányi Dezső, vasárnap kezdte meg erdélyi előadássorozatát Marosvásárhelyen. Régvárt vendég volt ő minálunk és csak a körülményeken mult, hogy már eddig el nem került hozzánk. Erdély az ő számára mindig titokzatos terület volt. Azt hisszük, még sohasem járt Erdélyben. Nemrégiben Temesváron tartott irodalmi estélyt; ez volt az első alkalma, hogy közvetlen közelből ismerje meg a kisebbségi magyarság szellemi életét. Most beszéltünk vele Marosvásárhelyen, csillogott a szeme, mint egy gyermeknek, akinek végre sikerült elérni azt, amit már régóta akart.

Kosztolányi hovatovább ötvenéves, de külseje fiatalos, mint régen. A kiállott betegség nyomai sem látszanak meg rajta. Könnyedén ugrik ki a diszhintóból, amelyet egyik Toldalaghy gróf bocsátott rendelkezésére. A legelső észrevétele: két székely parasztleány a perronon, akik egymás mellett állottak, kedves ellentétben: az egyiknek sirt a szeme, a másiknak nevetett. Kosztolányi ezt azonnal észrevette. Talán azért, mert őt is ez jellemzi. A Kosztolányi tekintetében, a szeme szabásában is van valami olyasmi, ami Molter Károlyból azonnal kiváltotta a megjegyzést: a Kosztolányi egyik szeme sir, a másik pedig nevet.

Babos szalagnyakkendőt visel, ez is legényesebbé teszi. Hát most már meglátom — mondja —, hogy vannak-e errefelé tényleg székelyek? Azt hittem eddig, hogy csak legenda, — tette hozzá mosolyogva.

Czakó József, a marosvásárhelyi szanatórium igazgató-főorvosa, aki úgyis mint Czakó, úgyis mint Petelei vér, irodalmi ivadék, látja Kosztolányit szálláson. Kosztolányi sietve öltözik, Sényi Lászlónak, a Kemény Zsigmond Társaság páratlan agilis főtitkárának a bosszuságára frakkot és nem szmokingot hozott magával. Már mindegy, a frakk kitünően szabott, jól fest a gomblyukban a francia becsület- rend rozettájával. A műsor este hét órákor kezdődik. Ez marosvásárhelyi szokás, hogy az emberek vacsoraidőben kerüljenek a vacsorához és minél tovább lehessenek együtt. Soha ilyen nagy közönség még nem gyűlt össze a református kollégium dísztermében. Ennek a kisvárosnak úgyszólván minden magyarja látni akarta Kosztolányi Dezsőt. A szép estélyt Erkel Sári zongoraszáma vezette be. Azután Kosztolányi lépett a pódiumra, verseiből olvasott fel. Nagyszerű előadó. Minden szava külön életet kap, mert most a testi ember is mögötte áll, lélegzetétől forrósodik meg és lesz hiteles. „Halotti beszéd“ cimü verse megrenditően a szivekbe markol. Újabb zeneszám. Kosztolányi Dezső apróbb miniatűröket olvas fel. E finom fonalu rajzok, formailag kiverekedő képek bizonyítják újra, hogy a vers és a próza között csak árnyalati különbségek vannak és a humor belsősége, a szomorúság intimitása: csak egy húr változatai. A szem, amely egyszerre sir és kacag ... Különösen Kosztolányinál.

Valaki azt kérdezi a közelemben: Kosztolányi melyik könyvét tartom a legjellemzőbbnek? Zavarban vagyok, öt minden írása egyformán jellemzi. A Véres költő bizonyára nagy regény, de miért volna értékesebb, igazibb, művészibb, mint egy apróbb vers, pillanatot megörökitő karcolat? A csöpp is a tenger játékait tükrözteti. Kosztolányi életművében egyforma jelentősége van minden kis írásnak. Hiányos volna nála „vezető“ müveket keresni. A zongora hurozatán leggyakrabban a középbillentyiik vannak munkában, de a magas és mély hangok nélkül nem teljes a zongora.

Szentgyörgyi Mária elszaval néhány Kosztolányi-verset. A közönség ráadást követel, Kosztolányi most egy hosszabb verset olvas fel. A közönség csak nagynehezen tud megválni tőle.

A bankettet a Kaszinó rendezi. Egyetlen pohárköszöntő hangzik el, Antalffy Endre mondja. Komoly, férfias beszéd. Sürüsitett összefoglalása annak, hogy mit kapott az erdélyi magyar közönség Kosztolányitól. Kosztolányi válaszbeszédet rögtönöz. Ugyanazok a finoman csiszolt mondatok, amelyek úgy hozzátartoznak életrendjéhez, mint a szabályos lélegzés. „Ember az embertől, — mondja — nem becsülést igényel. Tulbecsülést igényel és vár, mert itt kezdődik a szeretet, ami mindennél fontosabb.“

Kosztolányi másnapja: reggel kilenckor érte mennek, elviszik a kultúrpalotába, ahol Metz Irén megszólaltatja az orgonát. Gyönyörű pillanat volt, amikor ez a munkaköpenyes, szemüveges hölgy, mintha valami óriási gép-masztadonnal birkózna, viaskodott a hatalmas orgonával, kézzel-lábbal, akárcsak a Montblanc tetején volna és győzött. Kosztolányi azután megtekintette a képtárat. Megnézte az üvegmozaikos ablakfestéses folyosót. Úgy hatott mítoszt derengető hangulataival, mint a stanzák a Vatikánban. Egy pillanat, a kultúrpalota és a városháza előcsarnokaiban, Kosztolányi most a Teleky-tékába ment, hogy ott az incunabulumok közé temetkezzék.

Az aznapi program másik része Gernyeszegen és Sáromberkén zajlott le. Kosztolányi a Telekiek vendége volt. Este a hagyományos flekkensütést rendezték meg a tiszteletére. Kis korcsma, — erre vágyott Kosztolányi, — ez a hajnalig tartó barátkozás fejezte be másfélnapos vásárhelyi tartózkodását. Kedden délután hat órakor érkezett meg Kolozsvárra, estélyére. Erről azonban már csak holnapi számunkban számolunk be. Kosztolányi még a mai nap folyamán is itt marad, innen Nagyváradra megy, ahol hasonlóképpen szerepelni fog. 

(Ellenzék, 1934. április 11.)

Kosztolányi kolozsvári estje

Marosvásárhely után Erdélyt járó útjában, Kolozsvárt látogatta meg Kosztolányi Dezső és egy estén át szórakoztatta szellemének soha ki nem fogyó kincseivel itteni híveinek nagyszámú táborát. Az iparkamarai bérpalota villanyfényben úszó, díszes, de sajnos, nagyobb közönség befogadására nem alkalmas termét szinültig megtöltötte a közönség, amely ebből az alkalomból ismét megállapíthatta azt a súlyos hiányosságot, hogy Kolozsváron vannak ugyan hangversenytermek, azonban egyik sem megfelelő arra, hogy nagyobb-szabású irodalmi, vagy művészi esemény méltó keretét alkossa. Akik azonban befértek az iparkamarai díszterembe, valamennyien egy felejthetetlen élmény maradandó emlékével távoztak. Kosztolányi művészete igy, az élő szó erején keresztül, talán még fokozódott hatásban, az író varázslatos egyéniségének, szinte felülmúlhatatlan közvetlenségének jóvoltából.

Percekig zúgott a taps, amikor Kosztolányi Dezső magas, nyárfa-egyenes alakja megjelent az intim színpadon. Az ötvenéves költő sugárzó intelligenciájú arcán meghatottság tükröződik, aztán halvány mosoly fut végig rajta. Az első benyomás mindenki számára: Kosztolányi meglepő fiatalsága. Mintha régi, tizenöt-husz év előtti fényképei elevenedtek volna meg, borotvált arca alig mutat többet harminc-harmincöt évnél, jellegzetes haja is a régi, egyetlen ősz hajszála sincs.

Kezében papircsomó, mielőtt olvasni kezdene, keretes szemüvegéhez nyúl és aztán férfias, de mégis behízelgő, kedves hangon tolmácsolja önmagát. Híres versével, a mai megveszekedett világban hitvallásnak ható Európa-himnusszal kezdi. A gyűlölködés, a más fajtájabeliek elleni hajsza megvetése cseng ki ebből a hatalmas költeményből, a modern világpolgár vallomása. Utána hosszú ideig nem tud szóhoz jutni a nem halkuló, hanem erősödő tapsvihartól. A hatás csak fokozódik, amikor „Édesanyám" című versét mondja el, aztán a „Szegények”-ben ismét hitvallást tesz a szeretetről. A műsor második részében prózai írásainak gyöngyszemei, aztán újra versek kápráztatják el megbüvölt hallgatóit.

Nehéz megállapítani, hogy ki is nyerte meg a döntő csatát: a költő, vagy a pompás előadó? Valaki azt jegyezte meg, hogy Kosztolányi színésznek is rendkívüli lehetett volna. Érdekes vélemény, de teljes határozottsággal mégsem lehet aláírni. A legtehetségesebb előadónál is fennáll a kétség, hogy vajjon minden részletében hűen juttatta-e kifejezésre a költőt? Igazában pedig a verset csak a költőnek magának volna szabad élőszóval a közönség elé vinni. A költőn kívül mindenki másról feltehető, hogy valamit félre ért, máskép értelmez. Viszont, ha a költő szólaltatja meg saját magát, még a gyengébb előadásban is szárnyat kapnak a szavak. Szinte eldönthetetlen tehát, hogy az igézet, ami alól a közönség egész estén át nem tudott felszabadulni, a költőből kisugárzó belső tűz eredménye volt-e, vagy pedig az előadás művészetéé? Egy bizonyos: a két ható-erő egymásra találása megsokszorozta a hatást.

Az előadást Krenner Miklósnak kellett volna bevezetnie, bizonyos akadályok miatt azonban ez a terv megváltozott és Szentimrei Jenő, az Ellenzék szerkesztője nyitotta meg a Kosztolányi-estélyt, stílszerűen — egy Kosztolányi idézettel. Kosztolányi szereplése előtt és után Ferenczy Zsizsi, a kitűnő dalénekesnő adott elő régi magyar Kodály-dalokat nagy sikerrel. A közönség őt is melegen megtapsolta, valamint kísérőjét, Zsizsmann Rezső zongoraművészt.

Az estély után bankett volt az ujságiróklubban, mintegy hatvan résztvevővel. Tavaszit Sándor dr. ref. teológiai tanár köszönte meg Kolozsvár magyar közönsége nevében Kosztolányi Dezsőnek,
hogy nemcsak ellátogatott Erdélybe, hanem alkalmat adott arra is, hogy müveinek előadásával közvetlenül is gyönyörködtesse a közönséget. Kosztolányi néhány keresetlen szóval válaszolt:
— A Magyar Tudományos Akadémia — mondotta — most állítja össze a magyar nyelv teljes szókincsét. Eszerint a magyar nyelvnek 140 ezer szava van és ebből a hatalmas vagyonból én csak egyetlen szót ragadok ki hálámnak kifejezéséül: köszönöm!

A társasvacsora résztvevői a legjobb hangulatban a késő éjszakai órákig maradtak együtt.

(Ellenzék, 1934. április.12.)