A Marosvásárhelyiek I. Világtalálkozója gálaműsorának egyik meghívott fellépője Keresztes Ildikó volt. A vásárhelyi származású énekesnő-színésznővel rockról, honvágyról, Kultúrpalotáról és titkos tervekről is beszélgettünk.

Arról beszéltél a fellépésed előtti sajtótájékoztatón, hogy Marosvásárhely, a szülővárosod meghatározta pályafutásodat, életedet.

Valóban, édesanyám második házassága révén kerültem ki Magyarországra, amit én nyilván nem bírálhattam felül, nem is akartam. Persze, nagyon hálás vagyok a lehetőségeknek is, meg az anyaországnak is, hiszen ott lettem az, aki lettem. De nem lettem volna az, aki lettem, ha nem innen megyek el. Legalábbis én így érzem. Mindenki nyilván másképpen van vele, én nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy jó és rossz tulajdonságaimat is itt szívtam magamba és ez nagyon sokat segített nekem a pályámon. Sokat is szenvedek tőle, de hát szerintem minden erdélyi ember ilyen szélsőséges mint én, csak maximum nem vállalja, én meg igen.

Emlékszel-e olyan személyre konkrétan, aki felfigyelt rád, felfedezte benned a tehetséget?

Inkább azt tudnám elmondani, hogy az itteni éveimet főleg a mozgás és a sport tette ki. Válogatott kerettag voltam egy évig, szertornáztam, aztán két évet a kolozsvári balettintézetben voltam, aztán ritmikus gimnasztikáztam - akkor lettek igazán jó eredményeim. Rókai Vili és Fodor Gizi voltak az edzőim, akiknek nemcsak edzőként köszönhetek sokat, hanem emberként is. A mai napig tartom velük a kapcsolatot és nagyon tisztelem és szeretem őket.Már líceumba jártam és a lázadó korszak, a késői kamaszkor éveit éltem, amikor elkezdett érdekelni a zene, mert bekerültem egy olyan társaságba, ahol rockot hallgattak. Ez itt Vásárhelyen volt, ahol nagyon sok rockzenét hallgattak, magyar rockzenét. A barátaim vették észre, hogy nekem olyan furcsa beszédhangom van, mert nagyon kicsi voltam, nagyon vékony és ilyen mély, rekedtes hangom volt akkor is. Nekem az éneklés eszembe se jutott. Hozzáteszem, hogy én „fejben” készültem a színművészetire, közben az is megfordult a fejemben, hogy edző legyek, a színpad is borzasztóan vonzott, de az éneklés talán az utolsó volt.

Amikor kimentünk Magyarországra, úgy voltam vele, hogy: annyian javasolták már az éneklést, próbáljam meg. Nekem a rockzene iszonyú nagy szabadságot jelentett - erő és szexualitás, mi érdekli ezen kívül egy 17-18-19 éves lányt? Engem nem érdekelt sem a főzés, sem a férjhezmenés.

Az évek folyamán aztán rájöttem, hogy nekem ez a legjobb önkifejezési eszközöm, és ha ez nem lenne, akkor én felrobbannék. Így elindult az énekesnői pályafutásom is, és bejött a színművészet is az életembe, már jó ideje párhuzamosan csinálom a kettőt.

Mikor jöttél vissza úgy Vásárhelyre először, mint énekesnő?

Arra emlékszem, hogy mikor jöhettem vissza először, mint ember vagy inkább mint kislány. Ugyanis mi állampolgárság nélkül mentünk ki, akkor mi úgy láttuk jónak, hogy lemondjunk a román állampolgárságról, hiszen nem tudtuk, hogyan alakul a politikai helyzet. Másfél év után jöhettem először haza, ami nekem rettenetesen fájdalmas volt. Én négy évig belehaltam, olyan honvágyam volt, és nem találtam a helyem abban a világban, ami pedig szebb és szabadabb volt. Hogy énekesnőként mikor jöttem vissza, ezt nem tudnám pontosan megmondani. Nem emlékszem.

Milyen élmény érezni, hogy szeret az itthoni közönség?

 A legutóbbi fogadtatásom nem olyan régen volt, ugyanezen a szent helyen, a Kultúrpalotában, idén áprilisban. Erre emlékszem a leginkább most. Soha nem fogom elfelejteni, hogy itt álltam és a vásárhelyi közönség állva, tapsolva üdvözölt engem. Akkora olyan élmény volt számomra! A Kultúrpalota gyerekkoromban szentély volt, ide nem lehetett csak úgy bejönni.

Beszéltél arról, hogy színészként is szívesen visszajönnél Vásárhelyre.

Nagyon szeretnék színészként is visszajönni. Elkezdtem mozgolódni ilyen irányban, majd meglátjuk, mi lesz belőle. Nagyon-nagyon szeretném.