Kurt Murray világutazó, vándorszínész, vándorrendező. A vándorságot nem csak úgy kell érteni, hogy országról országra jár: legalább ilyen fontos utat tesz meg a belső fejlődésben is. Ausztráliától Romániáig, a wrestling-bajnok szerepkörtől a színházi rendezőig sem fizikailag, sem szellemileg nem rövid az út. Honnan jött, és miért pont ide? Erről kérdeztem egy nagykárolyi kávéházban élet- és alkotótársával, Iulia Benzével együtt.  

Ausztráliából származol, Londonban élsz – hogy kerültél onnan Erdélybe, ráadásul egy olyan kisvárosba, amelynek még állandó színháza sincs?

Kurt Murray: Néhány éve szereplőket válogattunk egy darabomhoz Londonban. Ott ismertem meg Iuliát, aki Brassóban született, de Nagykárolyban töltötte a meghatározó kamaszéveit. Ő mesélt a SPOT fesztiválról, és arról, hogy ez a rendezvény milyen nyitott a nemzetközi szakma irányába. Akkor azt mondtam: „gyerünk, csináljunk színházat Károlyban!” Így jöttünk a tavalyi, hetedik SPOT fesztiválra, ahol bemutattuk a darabomat.  

A SPOT fesztivál a színművészetis diákokat gyűjti egy helyre. Mi volt a benyomásod?

Kellemes meglepetés volt számomra, milyen jól felkészítik az itteni főiskolák a leendő színészeket. Főleg a kolozsvári és a marosvásárhelyi egyetem színvonaláról nyugodtan ki merem jelenteni, hogy a nagy angol és ausztrál főiskolák nívóján van.

Melyik tagozatról beszélsz?

Mindkettőről! A román tagozat is, a magyar tagozat is nagyon jól képzett színészeket nevel.  

És már akkor megbeszéltétek Sarvadi Paullal, hogy idén eljösztök ide rendezni…

Igen. És el is jöttünk.

Egy olyan ballada színre vitele mellett döntöttél, amely a román és a magyar népköltészetben egyaránt megtalálható, jóformán csak a nevek különböznek: Manole mester és Kőműves Kelemen. Ausztrálként, angol anyanyelvűként hogy kerültél közel ehhez a hátborzongató kelet-európai történethez?

Iulia Benze: Nagyon sok román drámát végiglapoztunk, a klasszikusoktól, Caragialétól, Blagatól kezdve a kortárs szerzőkig. Abban biztosak voltunk, hogy itteni darabot akarunk színre vinni. Akkora volt az átnézni való anyag, hogy Kurtnek csak rövid kivonatokat készítettem, mert a legtöbb román dráma nincs lefordítva angolra. Amikor elkezdtem mesélni Manole mester történetét, hirtelen csillogni kezdett a szeme…

Kurt: Azt mondja Iulia, itt van ez a történet, amit mindenki ismer Romániában. Egy kőművesről, akinek templomot kell építenie, de a falak nem állnak meg, csak ha feláldoz egy emberi életet. Csakhogy kiderül, hogy az az ember pont a felesége. Mégsem lép vissza, befalazza élve a saját feleségét, és aztán öngyilkos lesz. – Amikor meghallottam, felkiáltottam: de hát ez borzalmas! Itt nálatok ezt a történetet mindenki gyerekkorától ismeri, de engem első hallásra nagyon felkavart.

Iulia: Ahogy beástuk magunkat a témába, kiderült, hogy ez nem egy tipikusan román vagy magyar legenda. A folyton összedőlő építmény, amiért valamiféle áldozatot kell hozni, hogy végre megmaradjon, számos történetben megjelenik. Még az angol gyerekek kedvelt dalocskája, a London Bridge is arról szól, hogy a híd nem akar megállni, akár kőből, akár fából, akár acélból építik, és valamiféle áldozatra van szükség ahhoz, hogy végre álljon a lábán. Rábukkantunk arra is, hogy az elevenen befalazás apácakolostorok bevett kínzási és kivégzési módszere volt a középkorban, ha az apáca valami bűnt követett el.

Kurt: Másfelől, az emberáldozat révén való építkezés minden nép régmúlt történetében felbukkan. Szerte a világon százával vannak épületek, amelyek falaiban emberi maradványokat lehet találni. Az ember erején felül akar építeni valamit, és ehhez áldozatra van szükség: erről regélnek a piramisok, a hatalmas ókori épületek, Stonehenge. Arról nem beszélve, hogy Anglia ősi kastélyainak alapzataiban hány száz halott porlad…Szóval nem elszigetelt ez a legenda, de az biztos, hogy ilyen sokkoló és kegyetlen formában még nem találkoztam vele. És ha valami sokkoló és forrni kezd a véred tőle, akkor az színpadra való.

Láttam Nagykárolyban az utcai, köztéri előadásaitokat. Úgy dolgoztok, hogy a közönséget is bevonjátok, aktív szereplővé teszitek. Sok ilyen próbálkozást láttam, de nem mindig működik. A ti előadásaitok esetében viszont igen. Mi ennek a titka?

Kurt: A spontaneitás csak látszat. Igazából minden reakcióra ki van dolgozva egy stratégia, egy válasz-reakciósor. Londonban kezdtem el utcaszínházat csinálni, ahol nagyon nehéz feladat rávenni a dolga után siető tömeget, hogy érdeklődést mutasson az előadásod iránt. Mindenki jön-megy sietve, mindenkinek van határozott célja, és nem akar veled foglalkozni. Neked meg első szinten az a feladatod, hogy megállásra kényszerítsd, majd az, hogy körülbelül egy órán keresztül ébren tartsd a figyelmét, és legvégül az, hogy fizessen is azért, amit látott.

Ma már az oktatási programom része az a módszer, hogyan kell idegen emberek figyelmét lekötni, és manipulálni a tömeget, hogy megtegyék, amit akarsz. Lépésről-lépésre kell vezetni őket, az egészen egyszerű cselevésektől egészen addig, hogy a végén felvegyenek egy-egy téglát a földről és befalazzanak valakit. (A Manole mester című utcai előadás végén maguk a nézők viszik oda a téglákat, köveket, és segítenek befalazni a kőműves feleségét játszó színésznőt. Cserébe kekszet kapnak. – szerk. megj.)

Ha nem jól vezeted végig ezen az úton, nem fogja megtenni, mert hisz nem ért vele egyet. De ha jól csinálod, mint ahogy Iulia jól csinálta a Manole mester előadás alatt, akkor úgy is megteszik amit akarsz, hogy közben kényelmetlenül érzik magukat, és nincs kedvükre a dolog.

Iulia: A Manole nagykárolyi előadása alatt egy asszony odahozott egy téglát, és közben sírt. Jött, hogy megkérdezzem, miért segítesz befalazni a főhősnőt, ha nem akarod? De persze nem kérdezhettem meg, csak adtam neki egy kekszet. Ettől még jobban sírt.

Igen, én meg közben arra gondoltam, hogy vajon mindannyian képesek volnánk megölni valakit egy falat ételért?

Kurt: Nyilván, ez a játék további morális kérdéseket vet fel.

És mi van, ha a közönség végképp nem akar együttműködni?

Ez is a módszer része: a magad javára fordítani, eszközzé alakítani mindent, ami a nézők felől jön. És elérni azt, hogy ha a közönség nem működik együtt, attól a te játékod ne rosszabb legyen, hanem még jobb.

Hol lehet ezt a technikát elsajátítani?

Sokfelé tartunk workshopokat a világban, most legutóbb Nagykárolyban és Brassóban tartottunk, de szeretnénk eljutni Kolozsvárra és Marosvásárhelyre is.

A módszer, amit tanítasz, még Angliában is új. Hol tanultad?

Magam dolgoztam ki, olyan elemekből, amelyeket utazásaim során sajátítottam el. Ebben van a sámánizmus spiritualitásából, a csikung gyógyító, testedző erejéből, van benne jóga és van benne wrestling is, egykor ugyanis profi wrestlinges voltam.

Nagykárolyban nem egészen négy hét alatt hoztátok hihetetlen szintre az újonnan alakult SPOT társulatot, amelybe a színi hallgatók mellett olyan fiú is jelentkezett, aki teljesen amatőr, tizenkettedikes líceumi diák. A workshop mellett még ezt az előadást is összehoztátok. Saját versrészletekkel, énekekkel, saját történetekkel. Hogy lehetséges ez?

Ugyanúgy fogunk bele, mint a közönség manipulálása esetén: a legegyszerűbb mozdulatokra, cselekvésekre kérjük meg őket. Olyasmire, ami mindenkinek gyerekjáték. Ezektől az egyszerű gyakorlatoktól jutunk el oda fokozatosan, hogy a színész (vagy a néző, vagy akár egy óvodáskorú gyermek) egyszercsak olyasmire is képesnek érzi magát, amire addig soha. Egyik lány például állította, hogy soha egyetlen fekvőtámaszt se tudott kinyomni.  Aztán eltelt néhány nap, és most már harminc fekvőtámaszig meg sem áll! Nagyon erősen lehet mentálisan motiválni az embereket. Néha azt mondom: képzeld el, hogy ez egy tízmillió dolláros szerződés, Helen Mirrennel és Johnny Deppel dolgozol együtt, akiknek már a kisujjukban van a szerepük. Muszáj megcsinálnod! És megcsinálja.

A SPOT társulat nemzetköziként alakult. Jelenleg tagja egy félig román-félig szerb lány, egy félig román-félig szíriai fiú, meg te is, aki ausztrál vagy. És a társulatba mindenkit várnak, aki színházzal foglalkozik és valaha megfordult a nagykárolyi fesztiválon. Egyre több nemzetközi színházi projekttel lehet találkozni, pedig nyilván gyakorlati akadályai vannak, mint például az, hogy sokkal nehezebb összehozni a próbákat. Mégis úgy tűnik, a nemzetköziség fele tart a színházi világ. Te hogy látod?

2009-ben, amikor az Edinburghi Színházi Fesztiválon vendégszerepelt Silviu Purcărete Faust című előadásával a szebeni színház, elképesztő visszhangja volt. Túlzás nélkül mondhatom, hogy az egész szigetország színházi világa erről beszélt. Az emberek a különlegesre éhesek. Tetszik az idegen, a különleges, a megszokottól eltérő. Marketing szempontjából is előnyösebb, ha messziről jött produkciót kínálsz a közönségnek, de magának a művésznek is, az alkotói fejlődés szempontjából is nagyon hasznos idegen közegben dolgozni.  Ez utóbbi az oka, hogy sokmindent bevállalok, ami nagyon kevés pénzt hoz, vagy nagyon bizonytalan az anyagi része. Már rég lehetne egy házam vagy nagyon sok autóm, ha mindig a biztosan jövedelmező utat választottam volna. De fontosabb, hogy azt csináld, amit szenvedélyesen szeretsz. Tele hassal és biztos tetővel elkényelmesedik az ember.

Ezért utaztok annyit? Hogy ne kényelmesedjetek el?

Azért utazunk, hogy a lelkünket tápláljuk. Sokan elfelejtik, hogy a fizikai táplálék mellett ugyanolyan fontos az is, ami az emberi mivoltunkat élteti. Idegen országokba utazni, ott nemzetközi csapatokkal színházi előadásokon dolgozni: ez az én lelki táplálékom.