A színházi fesztiválok varázsa abban rejlik, hogy mindig megtörténik legalább egy találkozás, amely gyökeresen felforgatja, megváltoztatja addigi szemléletedet egy bizonyos dologról. Ez a találkozás történhet egy előadással, egy társulattal, de akár egyetlen emberrel is. Azt hiszem, a Gyergyószentmiklóson zajló XI. Nemzetiségi Színházi Kollokvium közönségéből jó néhányunknak Mihaela Drăgan jelentette ezt a találkozást.

Del Duma: ez előadásának címe, roma nyelven annyit jelent, mint: ő (nő) mesél. Amikor beülünk a nézőtérre, egyetlen nő ül egy széken, kezében gitár. Aztán ahogy a közönség elcsendesedik, az első sorból elénk penderül az egyik legszebb lány, akit valaha élőben láttam: kreol bőr, ívelt szemöldök, érzéki ajkak, fehér gyöngyfogsor. Fekete, sűrű haja két ágba fonva, piros szalaggal megkötve. Egyelőre ez az egyetlen utalás ruházatában arra, hogy Mihaela Drăgan – az előadásban eljátszott szerepeiben és civilként is – roma.

Az általa előadott Del duma dokumentum-színház: Mihaela interjúkat készített cigány nőkkel, asszonyokkal, és vallomása szerint ő nem tesz mást, mint továbbmondja a világnak interjúalanyai történeteit. Stúdió-előadás lévén, sokszor karnyújtásra áll a közönségtől és egyenesen ránk néz. Lényéből varázslat sugárzik, és nem tudom eldönteni, hogy ez a varázslat a Mihaela Drăgané-e vagy azoké a lányoké, akiknek (egy színes cigányrokolyával, menyasszonyi pendellyel vagy éppen farmernadrággal) a bőrébe bújik. Valószínűleg mindannyiuké.

Olyan közvetlenséggel mesél, mintha egy bárpultnál vagy konyhaasztalnál ülnénk: mosolyogva, kuncogva, sok öniróniával. Egy cigánylányról, akit Hollandiában egzotikus szépségként rajongtak körül, de sajnos álmai hercege is csak az egzotikus szépséget látta benne, a lelkével mit sem törődött. Egy kislányról, akit szülei kivettek az iskolából, hogy 15 évesen férjhez adják, és öngyilkos lett. Előtte ezt írta a falra: „Az iskola én vagyok.”

Egy boldog és szerelmes fiatalasszonyról, akire záporoztak a tragédiák: szeretett férje balesetben meghalt, őt hűtlenséggel vádolták meg, és emiatt kitaszította a nemzetsége. Bánatában utánahalt a férjének, két árvát hagyott. Mihaela történeteit gitáron, tradicionális cigány zenével kíséri Elena Ana Albu. A férje után mennybe menő fiatalasszonyt szívszorító roma dallal gyászolják.

Néha cigányul szól hozzánk, majd, mintha akkor kapna észbe, hogy ezt mi nem értjük, gyorsan lefordítja románra. Történetei révén sokat megtudunk közösségének íratlan, de annál szigorúbb törvényeiről is: például, hogy halottat nem szabad a házba vinni, a ravatalt kint, sátorban állítják fel, mert minden, ami halott, az tisztátalan. Alsóneműt nem szabad felsőruházattal mosni, férfi nadrágot női szoknyával sem. Leánygyermeket az első menstruációja után férjhez kell adni. Megözvegyült asszony nem mehet újra férjhez – satöbbi.

Megannyi szabály, ami örök vita tárgyát képezi, nemcsak a romák, hanem minden tradicionális közösség esetében: mi jobb? A hagyományok tisztelete vagy a szabad választás joga? „Hogyha hagyományos roma közösségben növök fel, nem történhetett volna meg velem, hogy Hollandiába repülök, mert belezúgtam egy agyontetovált drogdílerbe” – állapítja meg. Másrészt viszont ott van az öngyilkos lány, a bánatába belehalt özvegy vagy a korai házasság elől vallási közösségbe menekülő fiatal nő esete. Ki a megmondója, hogy mi a helyes? Mihaela Drăgannak semmiképpen nem ez a szándéka. Ő csak tolmácsol, megnyitja előttünk zárt közössége kapuit, bepillantani enged ebbe az előítéletekkel teleaggatott világba.

A z előadás utáni közönségtalálkozón azt is elmondta: roma nő létére feminista, és hogy ez mennyire ritka dolog, kiderül abból, hogy a feminizmusra nincs is szó a cigány nyelvben. Ő alkotta meg a szót a giuvli, dzsuvli (=nő) kifejezésből és ez lett független, roma tematikájú darabokat bemutató színtársulata neve is: GIUVLIPEN. Ismerve hátterét már nem is olyan furcsa, hogy egyik interjújában azt nyilatkozta: mindenki feminista, aki szerint a nő is ember.