Naiv voltam, mint mindig. Valahogy azt hittem, hogy ilyen csak filmekben van, hogy csak kémes legenda, hogy a laptopomon keresztül is itt lehetnek a szobámban, még ha be sincs kapcsolva, hogy igenis lehetséges a totális megfigyelés, és még James Bond sem kell hozzá.

Aztán jött egy Edward Snowden nevű ürge és elmagyarázta a világnak, hogy a Nagy Testvér egy számítógépes program, ami mindenféle engedély nélkül korlátlan adatot képes gyűjteni rólunk (még szerencse, hogy a magyar nyelv némiképp behatárolja a kíváncsiskodást). A politikusok azóta is magyarázkodnak.Az sem volt kérdés, hogy mindez előbb vagy utóbb filmvászonra kerül majd, mint ahogy az sem, hogy az igazságra, átláthatóságra és lelkiismereti kérdésekre oly érzékeny Oliver Stone volt a leggyorsabb. Kellett is az éberség, hiszen hosszú évek teltek el már jó Stone-mozi nélkül, a könnyáztatta World Trade Center-t, vagy a totális buktának számító Nagy Sándor, a hódítót csak részben feledtette a Tőzsdecápák folytatása, a középszerű, ám igen akciódús Vadállatok előtt meg kissé értetlenül álltak a rajongók.

Snowden története, akárcsak a JFK mániákusan igazságot kereső ügyésze (Jim Garrison), kézhez álló téma a számára: mindig is szerette az olyan muszájhősöket, akiknek egyszer csak szembe kell úszniuk az árral, hogy visszaszerezzék vagy megtartsák az önbecsülésüket. És egy kicsit a világ is más legyen utánuk.

Ne is kerteljünk: a Snowden profi munka. Épp annyi érzelem, giccs, feszültség és drámai hatás van benne, hogy könnyedén azonosulni tudjunk a katonának készülő, hazáját szolgáló republikánus ifjúval, aki végül elárulja a hazáját a hazájáért, de még ne kezdjük ásítani a világmegváltás közben. Hogy felébredjen bennünk a szunnyadó demokrata, és bőszen szentségeljünk a popcornos tasakkal a kezünkben.

Stone azt is tudja, hogy az életrajzi dráma legnagyobb csapdája a szájbarágás, az elvek túlzott hangoztatása, a didaktikus, rávezető párbeszédek, így a Snowden erénye nem is annyira a harcos igazságosztó szenvedély, hanem az arányérzék lesz, ami 139 percen keresztül igenis lehet érdem. Stone most nem ütni akar, nem harsog, fegyelmezetten, szinte öregurasan mesél, mert sejti, hogy a téma amúgy sem hagy hidegen minket, minden további trükk csak tompítaná az üzenetet. Mert üzenet kétségtelenül van: súlyos, kiábrándító, cinikus.

A néző egy ideig viaskodik magában. Hiszen ha Jack Bauer és a CTU (terrorelhárítás) vetne be hasonló eszközöket a 24 című sorozatban, akkor ujjonganánk, és kell egy kis idő, amíg ez az ujjongás lassan megkeseredik bennünk. Hiszen ahogy a filmben is elhangzik: a biztonság, a terroristák semlegesítése már csak ürügy, a tét a gazdasági világhatalom, az univerzális felügyelet: kormányok megbuktatása, előnyös üzletek megkötése, manipulálás és manipulálás. Mintha Gordon Gekkót, Machivellit és Nagy Testvért gyúrnánk össze, hogy a maga szerény módján uralkodjon fölöttünk.A mából visszanézve már kész naivitásnak tűnnek az olyan mozik, mint A hálózat csapdájában, A közellenség vagy a Sasszem, amelyben egy szuperszámítógép játszik úgy az emberekkel, mintha a parasztjait tologatná a sakktáblán. A valóság ennél szürkébb, és így sokkal ijesztőbb. És már az is illúzió, hogy parasztok lehetünk ebben a digitális háborúban. Csupán bájtok vagyunk, árnyékok a virtuália terein. Apró foltok a képernyőn.

Joseph Gordon-Lewitt pontos alakítással hozza Snowden hétköznapi figuráját, kínosan ügyelve arra, hogy ne hőst lássunk be, csak egy valamivel okosabb fickót a szomszédból, akinek hirtelen elege lett abból, amit ő maga (is) teremtett. A film kellemes meglepetése viszont az eddig inkább vígjátékokban idétlenkedő Rhys Ifans CIA-s kiképzője és fejese, az ő metsző és hideg tekintete elől tényleg nem lehet elbújni. Még akkor is magunkon érezzük, amikor már a takarót húzzuk magunkra az ágyban. Miután természetesen leragasztottunk a laptopunk kameráját.

A Snowden messze van Stone nagy klasszikusaitól (A szakasz, Született feleségek, Tőzsdecápák), de kétségtelenül hatásos és emlékezetes film, még akkor is, ha a végén feledve a távolságtartást, szinte leborul Snowden előtt. (Amikor a 29 éves „hacker” interjút ad a távoli Oroszországból, a tapsoló közönség között egy pillanatra felvillan maga a rendező is.)

Nem mondom azt, hogy lehetett volna ebből erősebb filmet is készíteni, mert figyelemfelkeltésnek, a polgári öntudat felébresztésére kiváló alkotás. Úgy is mondhatnám, tananyag. Demokráciából. Kár, hogy néha nem is akar többet.