Majdhogynem harminc éve próbálta összehozni dédelgetett filmtervét Scorsese: vászonra vinni a római katolikusként élő japán író, Endo Suszaku 1966-ban megjelent regényét. A mű a 17. században játszódik, amikor a jezsuita hittérítésre a japán hatalom részéről igen erős válasz érkezik: az európai inkvizíciót is lepipáló hévvel és leleménnyel kezdik visszaszorítani a kereszténységet és kivégezni az idegen vallás híveit. Ekkor indul útnak két jezsuita szerzetes, hogy megkeressék egykori, megtörhetetlennek hitt mentorukat, akiről az a hír járja, hogy már hitét megtagadva, japánként éli az életét. A szerzetesek miközben eljutnak a pásztor nélkül maradt, kereszténnyé vált falvakba, és hitük csodás visszaigazolást és megerősítést kap, lassan szembesülnek a hittérítés árnyoldalaival is: a kultúrájuk és társadalmi berendezkedésük védelmében fellépő inkvizítorokkal, akik nem válogatnak az eszközökben. És hirtelenjében már nem az igaz hit mibenléte lesz a legfőbb kérdés, hanem az, hogy milyen árat kell fizetni mindezért. A hitet kell-e inkább védelmezni vagy a hitük miatt üldözött, ártatlan embereket?

A Némaság (Silence) minden percén látszik, hogy szerelemből készült. A rendező ingyen, a főbb színészek megszokott gázsijuk töredékéért dolgoztak (Adam Driver csontsovánnyá fogyott a szerep kedvéért), a hatalmas stáb (750 ember) pedig idejét, energiáját adta, hogy megszülessen a film. Scorsese eltökéltségét, a harmincéves várakozáson túl az is jelzi, hogy maga is beszállt a forgatókönyv megírásába, amire pedig alig akad példa a pályafutásában. Lehet mindezek után rossz filmet forgatni?

A Némaság Scorsese korábbi, a túl sok erőszakos és harsány alkotás miatt (a maffia életét bemutató alkotások, A tégla, A Wall Street farkasa) már-már elfeledett eposzi énjét hívja elő, amely gyönyörű képekben, hömpölyögve és időtlenül beszél alapvető emberi kérdésekről. A befelé forduló, meditatív énjét. A Némaság ilyen értelemben sokkal inkább egy elmélyült példabeszéd, amely gyötrő, az emberi lelket próbára tevő dilemmákra keresi a választ. Ráérős tempóban, kissé redundáns elbeszélésmóddal, és eléggé statikusan, ám néha fájóan gyönyörű képekkel (operatőr: Rodrigo Prieto).

Nincs könnyű dolga a „belgáknak” a Némaság kapcsán. Mármint azoknak, akik mentesek a jezsuiták fanatizmusától, hívők ugyan, de tagadják az egyetlen igaz vallás létét, hiszen ezzel automatikusan igazhitűkre és hitetlenekre osztják fel a világot. Vagyis egyszerre látják a hittérítés értelmetlenségét és elhivatottságát, ám a válaszcsapás kegyetlenségét és tagadhatatlan igazságát is. Őket is megérinti a film finom líraisága, kidolgozottsága, a színészi játék felfokozottsága, de egyik oldallal sem tudnak azonosulni. (A film húsbavágó aktualitását az is adhatja, hogy Európa könnyen kerülhet Japán szerepébe az iszlám „fenyegetésével” szemben.)

A japánok válogatott testi és lelki kegyetlenkedéseinél, hogy megtörjék a szerzeteseket és elejét vegyék az új hit terjedésének, már csak a jezsuiták felelőtlensége nagyobb, akik talán fel sem fogták, hogy a megtérítettek nem a katolikus hitet, hanem nyomorukból kivezető út lehetőségét találták meg a Paradicsom képében. Talán nem is értik a transzcendencia fogalmát, a feltámadás eszméjét.A Némaság a szenvedés filmje. A két „hatalom” (a hit képviselői és az inkvizíció) között őrlődő ártatlanoké. S bár Scorsese helyenként igen szájbarágósan fogalmaz (főként a zárójelenetben), mintha nem bízna a néző befogadói képességében, végül mégis nyugtalanító kérdéseket vet fel. Meddig mehetünk el az igazunk védelmében? Erősebb a belülről fakadó hit a tagadás külsőségeinél? Meg lehet törni az embert? Kinek a hite volt erősebb, az istentagadásig jutó Péteré vagy az e tekintetben oly szilárd Pálé? Kinek a példája lebegjen a szemünk előtt, amikor az életünkre törnek?

Ha innen nézzük kivételes, bár indokolatlanul hosszú alkotás a Némaság. Az előbb-utóbb elhallgató Istenről, de még inkább a szótlanná váló emberről. És a jajveszékelésekről, amelyek oly könnyedén szállnak fel az égig.