Minden sci-fi alapkérdése, hogy vajon van-e szellem a páncélban. Mármint, hogy a csiricsáré felszín mögött lappang-e gondolatnak látszó gondolat, vagy be kell érnünk a szintetikus szövet adta felszínes szépséggel. A Páncélba zárt szellem (Gost in the Shell), ha lehet, még élesebben veti fel a kérdést, hiszen látványvilágában igen ambiciózus, nemzetközi szereplőgárdáját tekintve sokat ígérő, most már csak az kellene, hogy a gépezetbe beköltözzön a jó történet adta lélek és érzelem. Ami Lepsénynél még megvolt.

Mármint a nyersanyagban. Aki belepillantott valaha Masamune Shiro egyszemélyes, ám annál komplexebb képregény-világába (a gyűjteményes amcsi kiadás háromszázötven oldalán építgeti igen aprólékosan az univerzumot), az tudja, hogy a Mester semmit sem bízott a véletlenre. A folyam nyitóképe után (az első mesterséges neuronchip ötvenszeres nagyításban) röpke tízoldalas szövegben (igazából lábjegyzetben), az adóhivatali törvényeket megszégyenítő részletességgel „rajzolja fel” az alternatív jövő mibenlétét, mozgatórugóit, sötét hátterét. Felületességgel nehezen vádolható tehát.A filmes adaptáció életét tovább nehezítette, hogy Mamuro Oshii (Nils Holgersson csodálatos utazásainak rendezője) az íróval karöltve már a második résznél tart a feldolgozásban. Az animációs filmek mind a rajongók, mind a kritikusok körében igen népszerűek, már azért is, mert a lehető legkevesebb kompromisszummal mozdították meg Shiro képeit, nem kilúgozva a zsenialitást.

Ez a filmes adaptációról már nem mondható el. Bár a gépek és emberek határvonalát elmosó szép, új világ igen meggyőző módon éled fel a vásznon (sokszínűsége a hajdani Szárnyas Fejvadász eklektikus és zsúfolt képeit idézi, annak költőisége nélkül), és Scarlett Johansson teste is mindent elkövet, hogy meggyőzzön minket, hogy ő lesz a cybervilág Lara Croftja, valahogy mégiscsak a decens erőlködés türemkedik ki a gyönyörű képe mögül.

Mert igencsak vékony az a határ, ami elválasztja azt a világot, amely sci-fi idézetek és toposzok szerves beépítésével hoz létre valami bizsergetően újat, attól, amelyik kevesebb-több rutinnal egyszerűen csak felsorolja a közhelyeket. A Hófehér és vadásszal nem túl sok rutint szerző rendező, Rupert Sanders sajnos csak egy közepes akciófilmig jutott, abban bízott, hogy a látvány önmagában is elég lesz. (A lélegzetelállító gésarobotok, az emberi agyakból kiépített „hálózat”, a csilivili világ Hádész-birodalma valóban emlékezetes pillanatok, ám ezek még inkább rávilágítanak arra a tényre, hogy az „emberi” rész mennyire lapos: érzelempanelek, aranyosan éhes kutyák és unalmas fordulatok tekeregnek a chipek között.)A jobb jelenetekben pedig tisztán érezni: több is lehetne a mesterséges szövet alatt. Valódi dráma, emberi sorsok, és nem puszta töltelékanyag két (látvány)orgia között. Kissé az is komikusan hat (miközben épp itt lenne a film érzelmi csúcspontja), hogy európai fizimiskával „élednek újra” az ázsiai lázadók és rendszeren kívüliek, így Scarlett Johansson meghatottan ölelgeti „vágott szemű” édesanyját.

Pedig minden adott lenne egy korszakalkotó filmhez. Takeshi Kitano jelenlétét megint nehéz szavakba önteni (jó ötlet, hogy egy szót sem szól angolul/magyarul), de a dán Pilou Asbaek (Batou) és a francia Juliette Binoche (Dr. Ouelet) is odateszi magát, ám a karakterük mégsem tudja átlépni a „hűséges bajtárs” és az „őrült, de érző szívű tudós” közhelyeit. A Páncélba zárt szellemnek ez a változata inkább egyszerűsít és legömbölyít, így a komplexitás látszatáig sem jut el. Takeshi Kitanót és Binoche-t kivéve mindenki robotszerű, a végső nagy leszámolás a póktankkal pedig üres és lélektelen, mintha csak A kaptár kitudjahanyadik epizódját látnánk. 

Ebben a formában a Páncélba zárt szellem inkább a félrecsúszott képregény-megfilmesítések sorát gyarapítja: mindent megad a szemnek, de a többi neuron nem érdekli. Az agyat kilöki a fémesen csillogó, tökéletes test. És ez ellen per pillanat nincs hatásos gyógyszer.