Benedek Levente székelyudvarhelyi születésű grafikus, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház arculattervezője. Plakátot, logót tervez, a kreatív ötletekből konkrét dizájnelemeket valósít meg. Nem hiszi, hogy szakmájában ki lehet találni valami újat, de ezt nem bánja, újrahasznosítja, újraértelmezi a formákat, szimbólumokat, érzeteket. Interjúnkban a Temesvárra vezető útjáról, a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó formai és tartalmi személyességéről, munkastílusáról és kedvenc grafikusairól is beszélgettünk.

Mióta vagy a temesvári színház és a TESZT arculattervezője, grafikusa?

2009 óta dolgozom grafikusként a temesvári színházban. Igazából soha nem gondoltam arra, hogy a munkakörömet az általad említett összefüggésben – vagyis a TESZT arculattervezőjeként – nevezzem meg. A fesztivál a színház egyik legfontosabb projektje, ergo hozzátartozik a munkámhoz.Jól tudom, hogy az egyetem elvégzése után inkább képzőművészként alkottál? Mi késztetett a váltásra?

Ezt így nem mondanám. Az egyetemi éveim alatt párhuzamosan dolgoztam kárpitos- és bőrműves inasként, eközben kiállításokon vettem részt főként textilművészeti alkotásokkal és festményekkel. A diplomaszerzés után egy fél éves székelyudvarhelyi pincérkedő mellékvágányról visszatértem Temesvárra, ahol a magiszteri képzés alatt kezdtem el reklámgrafikusként és dekorációs technikusként dolgozni.

Ezután kerültem a színházhoz Gálovits Zoltánnak köszönhetően, aki egy kétségbeesett munkakereső pillanatomban Balázs Attilához irányított állásinterjúra. Soha nem éreztem ezt váltásnak, inkább egy természetes folyamatnak tűnt. A felsorolt szakmai tapasztalataimat azóta is hasznosítom a színházban. Számomra ezt jelenti az alkalmazott grafika vagy az alkalmazott képzőművészet.

Az elmúlt években letisztult, egységes vizuális arculata lett a TESZT-nek, mégis minden évben diszkréten ugyan, de egy kicsit újít az előző kiadáshoz képest. Hogy látod, hogyan alakult a fesztivál vizuális arculata az elmúlt tíz évben? Milyen irányba mozdult el?

Minden évben megpróbáltuk úgy alakítani az arculatot, hogy minél inkább kéz a kézben járjon a forma és a tartalom. Sokat kísérleteztünk, amíg eljutottunk odáig, hogy a fesztiválarculat minden téren elkezdett branddé válni. Egy kívülálló számára talán nem egyértelmű, hogy sosem törekedtünk követni a mainstreamet, vagy soha nem akartunk trendik lenni. Én nem hiszek abban, hogy ma már ki lehet találni valami teljesen új és egyedi dolgot a szakmában, de ez nem is baj. Újrahasznosítunk, újraértelmezünk formákat, szimbólumokat, érzeteket úgy, hogy közünk legyen hozzá, hogy magunkénak érezzük. Szándékosan használok többes számot, mert ez egy kollektív munkafolyamat, ami arról szól, hogy már fesztivál előtt fél évvel megpróbáljuk közösen valamilyen vizuális keretbe foglalni azt, amit a találkozó előtt és alatt láthat, érzékelhet és kézbe vehet a néző, a vendég és a résztvevő.Az idei dizájn mintha még személyesebb és interaktívabb lett volna, gondolok itt például az üzenőfalra vagy az emlékkönyvre is. Anélkül, hogy szakmai titkokat árulnál el, azt mennyire figyeled, hogy a fesztiválozó közönség hogyan reagálja le az ötleteket, és ez befolyással van-e a következő kiadás arculatára?

Az idei, jubileumi kiadáson nagyon fontos volt a személyesség a fesztiválprogram szintjén, ezért törekedtünk arra, hogy ne csak egy jól mutató dizájnnal „csomagoljuk” be a rendezvényt, hanem könnyen használható és személyre szabott figyelmességeket adjunk az embereknek. Ehhez hozzátevődött a tizedik kiadás másik vezérgondolata, hogy hangsúlyt kapjon az emlékezés – és ugyanakkor a felejtés –, az összegzés és a személyes tárgyak formájában megvalósuló történetmesélés. Így alakult ki, hogy a borítékot találtam megfelelő keretnek és formának – a 10-es logóval társítva –, amelybe személyes hangvételű levél, képeslap, fotó, dokumentum és egyéb apróság helyezhető, úgy, hogy mindez szervesen kapcsolódjon a fesztivál lényegiségéhez. A műsorfüzet, a jubileumi emlékalbum és a már bejáratott csomagolópapír-fal azt a nem titkolt célt is szolgálja, hogy interaktivitásra késztessük a nézőt és bárkit, aki ellátogat hozzánk. Külön figyeltünk arra, hogy legyenek olyan felületek, ahová jegyzetelhet a kritikus, az újságíró, a meghívott diák és a néző is. Fontos szempont volt az, hogy a személyestől eljussuk valamilyen közösségi interakcióhoz, élményhez. Hiszen egy színházfesztivál nemcsak előadások egymásutániságáról szól, hanem arról is, hogy mi történik közben velünk, szólhat akár a saját életünk újrarendezéséről is, miközben végigjárjuk az utunkat röpke nyolc nap alatt.Az is fontos szempont volt, hogy amennyiben módunkban állt, mindenhol újrahasznosított papírt használjunk, mert igyekszünk felelősek lenni a környezetünk iránt. Ami meg szintetikus, például az outdoor bannerek, azt majd megpróbáljuk újrahasznosítani más formában. A TESZT grafikai kivitelezésben sem akart nagyzoló és túlköltekező lenni. Azt mondanám, hogy a TESZT-en a praktikum és a tudatosság egyenrangú az esztétikummal. Úgy érzem, a temesvári társulat, a fesztiválozó közönség, a meghívottak pozitívan fogadták ezeket az ötleteket és értik, érzik, hogy mindez nemcsak az adott nyolc napra szól. Példaként említeném, hogy az emlékalbumot az idei és az előző évek fotóiból készült képeslapokkal együtt a nyár folyamán eljuttatjuk azokhoz a visszatérő fesztiválvendégekhez is, akiknek nem volt lehetőségük megkapni, vagy nem tudtak részt venni az idei fesztiválon. Emlékezni továbbra is fogunk, s ez befolyással lehet a következő kiadásra is.

Hogy kell elképzelni azt, amikor ötletelsz egy új dizájnon? Folyamatosan ezen kattog az agyad, vagy van egy pillanat, amikor leülsz tervezni, és akkor megszületik az ötlet?

Ez sok mindentől függ. Ha előadásplakátokról beszélünk, akkor vannak esetek, amikor részt veszek próbákon és figyelem a produkció folyamatát, konzultálva az alkotókkal. Ezek a szerencsésebb esetek. Van olyan, amikor vagy saját elhatározásból, vagy valami külső tényező miatt nem követem végig a folyamatot és a rendező által előre meghatározott ötletet kell megvalósítanom. Ezt kevésbé szeretem, de a végeredményen nem biztos, hogy ez észrevehető.

A kudarcokat is fel kell vállalni, mert alapvetően a színházi plakát egy olyan műfaj – sokat szoktam ezt emlegetni –, hogy előbb készül el a csomagolás, mint maga a termék, mint mondjuk a fogkrém. Termék – biztos sokakat zavar így megközelíteni egy színházi produkciót, nekem viszont így kézenfekvő, s hogy a fogkrémes hasonlatnál maradjak, jó szájízt kell hagyni az emberekben a produkció előtt és után is. Nincs klasszikus értelemben vett brief, mint a privát szférában történő reklámgrafika esetén. Egy plakátötlet esetén sosincs ihletszerű pillanat. Néha egy egyszerű beszélgetésből születik meg az, ami végül megvalósul. Ebben nagy segítség az is, hogy színésznő feleségem van (Lőrincz Rita), aki egyszerre lát bele mindkét alkotói folyamatba: a színházi próbákba és az arculat megtervezésébe is. Így állandó partnerem és kritikusom.A dizájnerek egyik rémálma talán az lehet, amikor olyanok próbálnak beleszólni a munkájukba, akik nem értenek hozzá. Te jellemzően szabadkezet kapsz az alkotáshoz, vagy a kollégák, rendezők megszabnak bizonyos kereteket?

Az önmagában nem baj, ha hozzá nem értő ember szól bele a grafikus munkájába, alapvetően a hozzá nem értőknek (is) készül a reklám. Meg az sem világos, hogy ki sorolható be ebbe vagy abba a kategóriába. A rendező, a díszlettervező, a jelmeztervező vagy akár a zeneszerző is abszolút felhatalmazva érezheti magát erre, és adhat olyan támpontokat, amelyek segítenek a megfelelő grafika kialakításában. Én jobban szeretem a konstruktív észrevételt egy nem szakirányú végzettséggel rendelkező alkotótól, egy nézőtől vagy bármilyen érdeklődő befogadótól, mint egy olyan szakmabelitől, aki vagy mereven színházi, vagy mereven dizájner szemszögből nézi a munkámat.

Nálam inkább az jelent nehézséget, ha nincs meg a kölcsönös bizalom és a kíváncsiság az alkotó és köztem. Olyankor én is elengedem a dolgot és rutinból készítek el egy plakátot. Ez nem azt jelenti, hogy olyasmit adok ki a kezemből, ami számomra nem üt meg egy bizonyos színvonalat, vagy teljesen igénytelenül odadobok valamit, hanem azt, hogy nem akarom ráerőltetni az ízlésemet és az akaratomat senkire, aki erre nem tart igényt.

Van kedvenc dizájnod, amire nagyon sok idő múlva is emlékezni fogsz?

A személyes kedvencem talán a Koldusopera plakátja, amit Kokan Mladenovićnak készítettem. Ha európai színházi plakátokról beszélünk, akkor mindenképp a lengyel plakátművészet az etalon számomra, ha meg a magyar plakátművészetben gondolkodunk, akkor Orosz István és Baráth Ferenc munkái állnak hozzám közel, még akkor is, ha ezek a stílusok nem feltétlenül fellelhetőek a munkáimban. A fiatalabb generációból leginkább Bagossy Levente díszlettervező-grafikus, Nagy Gergő (Trafó) és Korolovszky Anna (Szkéné Színház) munkáit szoktam követni. S hogy a kérdésre is válaszoljak, a kedvenc színházi plakátom Bagossy Hamlet-plakátja az Örkény Színházból. Aki pedig nem színházi-, hanem filmes körökben izgalmas számomra, az Kenczler Márton grafikus.S hogy ne csak a magyarországi szakma legyen megemlítve, mindenképp fontosnak érzem, hogy szó essen az utóbbi években felzárkozó erdélyi színházakban és színházakkal dolgozó grafikusokról is: Burus Botond Szatmárnémetiben, Hodgyai István Marosvásárhelyen, Ercsei Zsolt Kolozsváron és Németh László Nagyváradon következetesen alakítják az adott színház grafikai arculatát. Én innen, Temesvárról így látom. Engedj meg egy szóviccet a végére: zárszónak is egy a vége – imádom a 70-es és 80-as évek horrorfilm plakátjait.