Tükröm, tükröm – Black Mirror sorozatkritika
Számítástechnikai kütyüink javarésze kijelzős, és életünkből észrevétlenül sok időt töltünk azzal, hogy ezekre a sötét kijelzőkre sandítunk, nyugalmi állapotukban bambuljuk, ülünk előttük tanácstalanul. Van úgy, hogy a mobiltelefont elsötétítjük, majd az így kézhez álló fekete tükörben belőjük a sérónkat, vagy töröljük a vonalon túlra tévedt rúzsréteget. A sötéten tornyosuló okos tévében ott az egész nappali. Fekete tükrök vesznek körül mindenhol, amelyek – mint valami árnyszínház – az előttük zajló életet verik vissza végtelenül és beláthatatlanul.
Ott, a kijelzők mélyén ijesztő életet élnek színtelen és érzéketlen klónjaink, ott, a kijelzők mélyén bármelyik félelmünkből zsigerien súlyos történetet írhatna az algoritmusokat hűvösen kombináló processzor. [Körülbelül olyat, amilyent Gerald Durrell írt A bejárat (The Entrance, 1981) című elbeszélésében, azóta is félve nézek tükörbe.] Nos, ezekre a kijelzőkre futott be immár ötödik alkalommal a brit-amerikai Black Mirror sorozat legújabb évada 2017 december végén. Az immár négy évadot és egy karácsonyi különkiadást megért antológia nem előzmény nélküli a tévés tudatban.
A képzelőerő termékeny talaján tovább növesztett kortárs technikai fejlettség és annak esetleges társadalmi visszaható ereje, ahol a végtelenre állított becsvágy, a véletlen és a tudományos-fantasztikum félig mesés, félig lehetséges álvalóságot szül késélen táncoló helyzetekkel és váratlan fordulatokkal már többször élvezhető volt az utóbbi évtizedekben, gondolok itt az Alkonyzónára ( The Twilight Zone 1959–1964, 1985–1989), a Végtelen határokra (The Outer Limits 1995–2002), vagy a Perversions of Science-ra (1997).
Ezek voltaképpen remekül megírt és legyártott, az alkotói-színészi kínálat legjavát foglalkoztató – amerikai – sorozatok voltak, ismerős alapszituációval, de meghökkentő végkifejlettel. A kortárs médiához eleve kritikusan viszonyuló Charlie Brooker brit komikus a Black Mirror-ral ott újít, ahol életünk hétköznapjai az agresszív médiát fogyasztó netes társas hálóink valóságában, perverzül nyilvános online exhibicionizmusunk és függőségünk szokásrendjében tökéletesen lehetségesnek érezhetjük a történeteket. Itt minden a végsőkig túlzott, de ugyanakkor minden a lehető legvalószínűbb, de ideje még nem jött el. Azaz hamarosan eljöhet. Korábban, mint gondolnánk.
A Black Mirror éppen erre a „korábban, mint gondolnánk” érzésre játszik rá, hiszen a nyugati és technikailag iszonyatosan fejlett keleti földrészeken máris valóság a lájkolt és százalékolt közítéleti függőség (Nosedive, 3. évad 1. rész), az öngyilkosságba kergető online zaklatás (Hated in the Nation, 3. évad 6 rész), a politikai korrektséget populisztikusan nem játszó, de semmirekelő karikatúra politikusok (The Waldo Moment, 2. évad 3. rész) jelensége.
A számítógépes játékok és az azokat agyvérzésig kalapáló függők is megkapják a magukét (Playtest, 3. évad 2. rész), ahogyan az azonosító chipekkel kacérkodó tervek, s a magukat engedelmes juhok módjára globális azonosítási eljárásokra alávetni hajlamos polgárok is. Mindezek hátterében nyilván a félelem és a piac dolgozik, vagy a kettő összekapcsolása a közös gondolat, a neoliberális marketing késztetése, a minden mozdulatot minden szinten összekapcsoló online társadalmi behálózás agresszívan cukira hangolt, végső soron önkéntes jelensége. Az internet juhokat nevel belőlünk, és mi vígan alávetjük magunkat, mert divatos függőség: ez a még teljes mértékben fel nem ismert szomorú valóság.
A negyedik évad viszont kissé elrugaszkodik ettől a képlettől, és szerintem jól teszi. A hat epizód mindenikében valami mást kínál, illetve ötleteiben némileg visszatér azokhoz a nem szokványos részekhez, amikor nem feltétlenül a valósághű közeljövő tárult fel. Az első rész (USS Callister) a Star Trek világát idézi meg egyfajta főhajtással, de összekapcsolja egy sérült programozó becsvágyával, aki a való életben képtelen igazi emberi kapcsolatra, így egy maga által létrehozott számítógépes játék világában zsarnokoskodhat kedvére. Kétségtelenül a negyedik évad leginkább filmszerű darabja.
Aztán jön az Arkangel, Jodie Foster rendezésében, és mitagadás, szíven üti a szülőket. A lányát féltő anya állandó felügyeleti rendszert telepít a lány fejébe, és táblagépen követheti minden mozdulatát. Van persze előnye a dolognak, de ahogy a gyermek nő, úgy az életére ható hátrányok egyre nyilvánvalóbbak, míg végül a szoftverileg letiltott képek és jelenségek visszavágnak. Nem nehéz felismerni itt a parental control tiltás összes lehetséges problémáját.
Crocodile a harmadik rész címe, amely a legszomorúbb is egyben, ugyanis itt egy teljesen hétköznapi családanya kényszerül többszörös gyilkosságra múltja egy sötét pillanatának védelmében. A sorozatra jellemzően egy „még nem létezik, de bármikor megcsinálhatják” kütyü az, ami a biztosítékot kiveri, egy büntető jogerőre emelt memória-bányász szerkezet, ami a kívánt és nem kívánt tartalmakat egyaránt megmutatja.
Életeket menthet ugyan, de életeket tönkre is tehet. John Hillcoat Az út (2009) disztópia és Az ajánlat (2005) western remek rendezője, az ő kézjegyét viseli ez a harmadik rész. Az izlandi tájak és az elszigeteltség balladáját, illetve a kétségbeesés kiúttalan kesergőjét hozza létre Hillcoat, amelyet azonban nemigen szeretnek a Black Mirror rajongók, de szerintem ez is kiváló, és pontosan betalál a nagy elképzelésbe.
A legviccesebb és a legkönnyedebb epizód a negyedik (Hang the DJ), amelyben a Tinder és hasonló társkereső applikációkat váltják az alkotók valóvilági jelenségre, nem kis meglepetéssel a végén. Tim van Patten veterán tévérendező pontosan tudja, hogyan kell kevés szóval és gesztussal rövid idő alatt tökéletesen megrajzolni és szerethetővé tenni a karaktereket, valójában filmrendezői mesterkurzusnak is használható ez a rész. A David Slade rendezte fekete-fehér Metalhead egy súlyosan disztopikus történet, sziklás dombok között, brutálisan agresszív kutyaszerű robottal a negatív hős szerepében.
A képileg, hangeffektusaiban és pesszimizmusában tökéletes menthetetlenséget közvetítő epizód egyfajta hajsza a túlélésért olyan körülmények között, hogy valójában alig van esély rá. Ha valamihez hasonlíthatom, akkor az a Neill Blomkamp-féle Oats Studios projekt rövidfilmjeinek képi hangulata és mélysötéten disztopikus világa (amelyre majd egy későbbi kritikában visszatérek).
Az utolsó epizód (Black Museum) az antológia önreflexív antológiájaként is felfogható, közel egy órás játékidejében három történet is van, mindháromnak a tudat valamilyen szintű áttáplálhatósága a közös témája. Ha a fájdalmunkat valaki más is érezheti, fizikai bántalom nélkül, vajon az illető nem lesz-e perverzül fájdalomfüggő? Ha van mód arra, hogy elhunyt szeretteink tudatát saját tudatunk mellé befogadjuk, biztos-e, hogy hosszú távon kibírjuk a lelkiismeret másik hangját a miénk mellett? Vajon ha valakinek tudatát örök kárhozatra ítéljük, megússzuk-e büntetlenül?
Ilyen, és ehhez hasonló kérdések merülnek fel az évadzáró epizódban, amely annyira vázlatos és nem teljesen átgondolt, hogy önreflexió helyett inkább egyfajta olyan ujjgyakorlatnak érezzük, amely a sorozat kereteinek végleteit tapogatja le, és alig kielégítő. Sebaj, a Black Mirror így is a legjobb sorozat a piacon. Az a típusú élmény, mint amit ábrázol: lefut a fekete tükörben, rábambulunk, majd a fejünkben tovább él és burjánzik.
- 34029 órája
NBA: Stephen Curryt nézni egy sima edzésen is élmény (VIDEÓ) - 34031 órája
Kiváltságokkal jár majd a koronavírus elleni oltás beadatása? - 34031 órája
Férfi kézi BL: vesztes finálék után végre győzni szeretne a Telekom Veszprém - 34032 órája
Megkéselte a szomszédja, mert túl hangosan horkolt - 34034 órája
Ilyen igazolást kapunk a koronavírus elleni oltás után - 34034 órája
„Imádkozz, és törekedj a jóságra” – így nevelte fel hét gyermekét a 101 éves, székelyföldi Marcsa néni