Iskolásként országos klarinétversenyeket nyert, rövid matek-infós kitérő után elvégzett egy év orvosi egyetemet, majd kalandos úton eljutott a kolozsvári színészképzéshez. Árus Péter jelenleg a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának fiatal tagja, a hétvégén bemutatott Angyalok Amerikában című kétestés Victor Ioan Frunză-rendezésben fontos szerepben láthatjuk: ő alakítja Joet, a mormon vallású bírósági irodavezetőt, aki környezetének konzervatív szabályaival dacolva végül elfogadja saját homoszexualitását. A színésszel a Babeș-Bolyai Tudományegyetem harmadéves újságíró szakos diákjai készítettek portréinterjút.

Már az elemi iskolai éveidet a művészet jegyében töltötted: klarinétoztál. Tehetségről beszélhetünk az esetedben, esetleg családi háttér? Vagy a szüleid szerettek volna belőled zenészt faragni?

Édesanyámtól örökölhettem a hallásomat. Gondolom azt érezték a szüleim is, hogy van valami zenei adottságom. Így adtak zeneiskolába, az első négy évben zongorázni tanultam és azután kezdtem el klarinétozni. Akkor jött az iskolába egy klarinéttanár, mindenkinek megtetszett ez az új hangszer és gondoltam, hogy beállok én is a vagányok közé. Ez talán sikerült is, egy rövid időre.

A szüleid zenéltek?

Nem. Édesanyám először tornatanár akart lenni és végül kikötött ő is a színháznál. Ellenben a füle mindig működött.

Mivel foglalkozik a színháznál?

Gyergyószentmiklóson van a Figura Stúdió Színház, ez a nyolcvanas években alakult. Alapító tagjai voltak a szüleim. Ez úgy adódott, hogy egy ilyen, mai napig alacsony forgalmú, városban, összeállt néhány ember – informatikusok, öntödések, gyárosok. Bocsárdi László vezetésével összeállt egy kis csapat és elkezdtek amatőr színházat csinálni és ez nőtte ki magát odáig, ahol most tart. A szüleim kezdetben színészek voltak, aztán apám elvégezte az informatikát, vállalkozó lett. Édesanyám akkor hagyta abba a színészetet, amikor jöttem én. Úgy gondolta, hogy nem vállalja tovább. Mai napig ott dolgozik, leginkább pályázatokat ír, de a színház szíve-lelke.

Elindult a művészi vonal a zenével, zongorával, klarinéttal, aztán a líceumi évek alatt matek-infóra adtad a fejed. Hogy jött a fordulat?

Elkezdtem klarinétozni ötödik osztálytól, egyébként egészen jól ment. Októberben kaptam hangszert és áprilisban országos első díjat nyertem. Az én problémám szerintem ott volt, amikor elkezdtem kamaszodni és ellustultam. Akkor úgy éreztem, hogy ez az egész klarinét, meg gyakorlás, meg órára járás irdatlan nagy teher és meguntam, nem szerettem csinálni, kényszernek éreztem. Nyolcadik osztály elejétől tudtam, hogy nem akarom folytatni. Nem is folytattam. Akkor a matek-infó volt a menő, ezt választottam, hogy legyek újra menő. Nem vagyok matekes a mai napig.

Országos első helyet is nyertél. Milyen fellépéseid voltak ezekben az években?

Abban az időben mindent, ami a zenéhez kapcsolódik, a zenetanáromnak köszönhettem. Szigorú volt és impulzív, de közben nagyon ismerte ezeket a köröket, tudta hol vannak az országos versenyek, előre kinézte ezeket. Felkészített, nagyon jó kis csapat gyűlt össze oda, az akkor még gyerekcipőben járó zeneiskolába. Ez az egész rajta keresztül működött. Leginkább városi rendezvényeken léptünk fel, aztán hetedik-nyolcadik osztályra összehoztunk egy kvartettet két diáktársammal és a tanárommal. Együtt bejártuk az ország iskoláit egy másfél órás műsorral.

Szeretted?

Igen, azt nagyon szerettem, de nem folytattam.

Ráuntál?

Igen. Az volt, hogy kézbe kaptam a basszusklarinétot, ami számomra sokkal izgalmasabb volt, de közben meg nincs ilyen szak. Azt nagyon szerettem, meg mai napig szeretném, ha volna, de nincs.

Jelenleg hogy állsz a zenével?

Igyekezhetnék jobban, van otthon három gitárom. Foglalkozhatnék többet is a zenével, erre szép lassan ráveszem magam. Hiányzik, csak vagy nem fér el a programom mellett, vagy én vagyok lusta, vagy az a kifogás, hogy nincs akivel. Mindig akad valami, ami miatt nem, valahogy ezen kéne túl tegyem magam.Beszéltél a Figuráról, ebben a színházban fel is léptél Rókajáték című darabban.

Igen! Ez volt olyan 2006 végén. Ez úgy adódott, hogy Béres Laci, aki akkor még igazgató volt, főrendezője a gyergyói színháznak, meg akarta rendezni a Rókajátékot. Kitalálta, hogy belevinne egy ilyen sorsfigura-szerű valakit, aki lehetnék én, és milyen jó, hogy tudok hangszeren játszani, becsempészhetjük ezt az előadásba. Rendkívül élveztem, annak ellenére, hogy borzasztóan izgultam, meg irdatlanul sokat bakiztam. Szerintem nagyon esetlen voltam akkoriban. Egy példát mondok: a színpad közepén nagy, kocka alakú díszletelem volt, amit lehetett forgatni. Elől fény, hátul már elég sötét volt. Volt egy olyan jelenet, amikor éppen valami pajzánkodás folyt elől és én erre egy ezüst tálcával kellett eltakarjam a szemem. Ez egyébként a bemutató volt. Én azzal a tálcával sétáltam hátrafelé, kimentem a sötétbe, megfordultam és lefejeltem a díszletet. Az az előadás fel lett véve s amikor rá egy évre felújítottuk, akkor mondtam a többieknek, hogy „na most figyeljetek és puff”.

Ez volt az első előadás, amiben felléptél?

Majdnem. Egyszer eljöttek a sepsiszentgyörgyiek. Ha jól emlékszem, Az ember tragédiáját hozták el és a gyergyószentmiklósi katolikus templomban játszották. Aznap délután – este volt az előadás – kaptak észbe, hogy nekik kell két gyerek, akiket nem hoztak magukkal. Hamar összeszedtek kettőnket. Semmi dolgunk nem volt, ránk adtak egy blúzot és behajtottak. Meg van örökítve: ketten állunk egymás mellett, irtózatos röhögőgörccsel. Ez volt az első.

Izgultatok?

Persze. Ez a drukk mindenkiben van, amikor ki kell állni emberek elé. Bennem is van. Mai napig. Bármikor. Most is. Akkor is ott volt.

Milyen technikákkal küzdöd le a lámpalázat?

Nem tudom, nekem bevált technikám nincs. Van, hogy járkálok, máskor megpróbálok leülni és nagyokat szuszogni, de közben egyik sem vált be nálam. Nagyon érdekes, nem csak én tapasztalom ezt, a lámpaláz addig tart, amíg bekerülsz egy jelenetbe és felveszed a fonalát. Ami nem feltétlenül rossz, mert ez az adrenalin plusz energiákat szabadít fel, amit lehet, hogy próbák alatt nem tapasztalnál.

Van egy jótékony hatása.

Persze. De lehet rossz hatása is: kapsz egy blokkot.

Volt ilyen?

Nemrég megtörtént. Pánik, kellemetlen.

Mitől fél a színész? Mitől félsz te? Mi a nehéz? Gondolok koreográfiára, táncra, szövegre, mozgásra…

Nem tudom, nekem nincsenek ilyen félelmeim. Szerencsére még abban a korban vagyok, amikor könnyen tanulok szöveget és nagyon sokszor tudom a partner szövegét is, így tudom mire kell válaszoljak. Ha ő elfelejti, azt is tudom, hogyan segítsek neki. Ezek a szituációk az én fejemben nagyon sokszor lepörögnek. Elképzelem magam, hogy mi lenne, ha egy adott szövegnél történne valami, hogyan mennék tovább. Próbálok rögtönözni egy alternatívát, hogy valahogy legyek kész ezekre a helyzetekre. Lehet, a partnered blokkol, vagy én, lehet, az áram megy el, lehet, a hangot nem kapod, lehet, fényed nem lesz, és akkor ezeket a helyzeteket mind meg kell oldd, téged látnak. Ezek olyan dolgok, amiket nem tudsz másra fogni.

Ezeket a gyors improvizációkat tanítják?

Improvizációt tanítanak a főiskolán is és bizonyos próbafolyamatokban előfordul, hogy a rendező beküld, impróztat, de van, hogy nem. És az is van, hogy nem tanítják, vagy nem tanítják eleget. A színházi munka nagyon a bizalomra alapszik szerintem. Ez nagyon fontos, mert egymással dolgoztok és bármi megtörténhet.

A színi főiskola előtt más terveid is voltak. Hogy kötöttél ki végül Kolozsváron?

Először elmentem orvosi egyetemre. Az A tervem mindig a színészet volt, valószínűleg ezért is tértem vissza hozzá. Belecsöppentem a színházi közegbe, de közben meg azt mondják, hogy ez nem túl egészséges, mert akkor a gyermek lehet, hogy teljesen másképp tekint erre a közegre, mint amilyen valójában. Talán ez nem egy megfelelő indíték arra, hogy az ember elmenjen színésznek. Szóval mindig ez volt az A terv, aztán történt egy törés az életemben.

Nem tudom azért-e, mert nagyapám, aki nagyon közel állt hozzám, hirtelen meghalt. Valahol mindig az volt, hogy emberekkel akartam foglalkozni és arra gondoltam, hogyan tudnék többet segíteni az embereknek. Meg ismerősök, akik orvosira mentek, azt mondták vagány. Kell tanulni, de vagány. Éreztem, hogy megvan az agyi kapacitásom, meg kedvem is volna csinálni.

Elmentem az orvosira, Vásárhelyre, de ott meg is kaptam a hideg zuhanyt. Egy évet bírtam, a nyári gyakorlat során jutottam el oda, hogy nemet mondjak. Elmondom, hogy melyik része nem működött nekem. Csúf példa lesz. Egy orvos néha úgy kell lássa a betegét, mint egy autószerelő az autót. Arra jöttem rá, hogy ez nekem valószínűleg nem menne. A kudarcra, traumára gondolok.

Hogy fogadták a szüleid?

Egyperces néma csend és aztán persze elfogadták. Borzasztó hálás vagyok nekik, hogy egyszer sem hallottam részükről, hogy „fiam, mit csinálsz?”

Ezután döntöttél a színi mellett.

Ezt nyár közepén döntöttem el, nyár elején volt az első kör felvételi és betelt a tíz helyből hét. Én valahogy ide beszottyantam, a pótfelvételire. Ez a döntés tényleg annyira későn érkezett meg, hogy volt vagy négy napom felkészülni. A felvételin kérnek tíz darab verset, két monológot és két prózát. Viszonylag nagy anyagmennyiséget kell megtanulni, még akkor is, ha a versek közt akad négysoros. Közben meg van, aki elviszi a Toldit vagy A walesi bárdokat.

Megkértem egy rendezőt, aki Gyergyóban mai napig rendez, hogy segítsen, és akkor elmondtam neki két verset és látta, hogy ezeket nem nagyon tudom és rákérdezett, hogy mikor van a felvételi. Amikor mondtam, hogy három nap múlva, szemberöhögött és elküldött tanulni. Jogosan. 

Egyébként pont akkor ment egy fesztivál a gyergyói színházban és én úgy ültem fel a vonatra Kolozsvárra jövet, hogy irtózatosan másnapos voltam. Olyan háromkor értem haza, a vonat ötkor indult és még akartam aludni is egyet. Vettem egy táskát, megfogtam egy marék ruhát és begyúrtam, a szövegeimet a tetejére. Kidőltem ruhástól és egyet aludtam. Amikor Kolozsvárra értem, akkor jöttem rá, hogy nem hoztam másik pólót, viszont hoztam két hosszú nadrágot - nyáron. A barátommal felvételi előtti este még magoltuk a szövegeket.

Szóval ez valahol szerencse. Azzal is szerencsém volt, hogy volt még hely, azzal is, hogy felvettek, mert szerintem nem álltam én erre egyáltalán készen. Kevesen is voltunk a felvételin.Biró József volt a vezetőtanárotok, miért érdemes vele tanulni?

Ami a legfontosabb, és emiatt a mai napig hálás vagyok neki, az, hogy megtanít a minőségre. Szerintem ezen az egyetemen, alapképzésen ő igazán rá tud nevelni a mai színházra, hogy milyen szemmel, hogyan nézz/láss dolgokat.

Milyen típusú karakterbe szerettél bele a főiskolán, ami hozzájárult a személyiségfejlődésedhez, a színészetről való gondolkodásodhoz?

Általában alkatra osztják a szerepet. Én is elkezdtem szerepeket kapni a főiskolán, például tragikus hőst. Tényleg az van, hogy ha jól csinálod ezt, nagyon könnyű beleragadni. Ilyenben volt részem és a mai napig van. Az első vizsgaelőadás, amit Biró Józseffel csináltunk ez a Racine-nak a Pheadrája. Ez is egy nagy tragédia. Bejöttem és borzasztó szerelmes voltam, aztán nagyon csúnyán meghaltam. Ha egy emberrel egyféle szerepet játszatnak sokáig, akkor ráérez annak a kliséire, meg hamar rájön arra, hogy mik a legkézenfekvőbb eszközei, és akkor mindig azokhoz nyúl. Ez szerintem unalmas. Én magamat szeretném minél nagyobb skálán kipróbálni és várom ezeket a lehetőségeket.

Volt egy szerepem, amit nagyon szerettem, az előadás is egészen jól sikerült, harmadév végén rendezte nekünk Botos Bálint. Van egy nagyon jó szerző, Marius von Mayenburg, tőle csináltuk meg A hideg gyermeket. Nagyon abszurd, hülye helyzetek vannak benne, a fekete humor csúcsa. Örültem, hogy végre nem az kell, hogy kiálljak és „nézzétek meg milyen magas vagyok és mekkorát tudok szenvedni”, hanem egy tökkelütött papucsférjet kellett játszani. Az ilyen dolgok kizökkentenek a hétköznapokból. Ez nem csak a színészetben, hanem minden szakmában fontos.

Kolozsváron A mélyben láttunk téged, a Tatárt játszottad. Hogy ment a felkészülés?

Nagyon fontos volt, hogy maivá tegyük. Készült az a dokumentumfilm Bukarestben a föld alatt, a Children Underground, ezt néztük meg, és nem olyan rég volt egy National Geographic által lehozott képsorozat, ami arról szólt, hogy hogyan élnek a menekültek imitt-amott a világban. Épp így: sötét, épp egy tető van a fejük fölött, de a szél besüvít és tüzek égnek ott lent, mint az amerikai filmekben. Mindenkinek van egy kis fekvőhelye, ott összehúzza magát.

A szöveget is próbáltuk maivá tenni, nem kötötten kezelni. A szituációknak, meg az egész előadásnak a folyamatában vannak a támpontok, hogy honnan hová kell eljutni, de közben meg rengeteg improvizatív szöveg hangzik el. Ettől lesz életszerű.

Az van, hogy jön a tervező, csinál neked egy gyönyörű díszletet - Dragoș Buhagiar díszlete nagyon hatékonyan és szépen játszik a perspektívával - megkapod ezeket a kereteket, a rendező pedig kitalálja a jelenetek ritmikáját, tudja, hogy innen oda kell eljutni, segít végigvezetni a szereplőd történetét. De ettől még nem lesz kész, vagy teljes. Életszagúságra törekedtünk, hogy ami ott kosz, az tényleg kosznak nézzen ki. A börtöntetkóknak is utánajártak, hoztak nagy fényképalbumokat, hogy megértsük melyik tetkó mit jelent, ki mit varrat magára.

Gyakran szerepkövetelmény az, hogy fizikailag is változtassanak a színészeken. Ilyenek voltak? Ehhez hogy viszonyulsz?

Nekem vágták már le a hajam, annyira rövidre, hogy a bőr látszott alatta. Ez ellen nekem semmi kifogásom nem volt, még arra is rájöttem, hogy talán nem is áll rosszul. A mélybenre szakállat kellett növesszek. Akkor sikerült, mert májustól júliusig csak ezzel foglalkoztunk, erre tudtam koncentrálni, ellenben ezekre nem lehet mindig készülni: lehet, hogy ma egy olyan előadást kell eljátsszak, amire meg kell borotválkozzak és holnap el kell játsszam A mélybent.

Volt olyan, hogy nem ismertek fel egy darabban?

A mélyben kapcsán ez a mai napig előfordul. „Most te játszottál?” - jönnek a kérdések. Szebenben volt egy eset, hogy odajött valaki és megkérdezte, hogy tényleg én voltam-e az arab. Jól esett, hogy kiszúrt. Jó, ha felismernek, mert akkor a néző tudja, hogy téged látott és akkor te is tudod, hogy téged nézett s ez jól esik. De az is jó, ha nem ismer fel, mert lehet, hogy elérted a célod.

A Filmtett gyártásában készítettetek két filmet. Milyen volt a színház után filmbe csöppenni?

A színházban van a színpad, oda te kiállsz. Van a nézőtér, tele nézőkkel. Amit te a színpadon csinálsz, annak az impulzusnak kell egy olyan ereje legyen, hogy eljusson a nézőtérre. Ezt megcsinálhatod technikából. Hangosabban beszélsz, nagyobbakat gesztikulálsz. Ezek technikai dolgok, hogy a te impulzusodat hogyan juttatod el oda. A film teljesen más. Van egy képernyő, ami előtted van. Nem az van, hogy látsz egy teljes díszletet, az embert tetőtől talpig, hanem látsz egy arcot, vagy épp egy kezet: éppen ezért sokkal észrevehetőbbek a legapróbb részletek, és legtöbb dolog olyan kell legyen, mintha csak a valódi életben történne.

Működött ez neked?

Nagyon érdekes élményem volt az első ilyen nagyobb forgatáson. A Kelj fel és járj című kisfilmet a Gyimesekben forgattunk, télen, és rettentő hideg volt, mínusz huszonöt fok. Akkor jöttem rá, hogy mit lehet és mit nem. Annyira bekorlátoznak, annyira kondenzált kell legyél, hogy ettől be lehet görcsölni. Megszoktad, hogy a színpadon kicsit erőteljesebben beszélsz, és megállítanak, hogy sok vagy. A színházban általában úgy működik egy próba, hogy mondják, hogy most inkább legyél sok és majd lefaragunk belőle, mintsem, hogy kevés legyél.

Milyen volt látni magad a képernyőn?

Borzasztó! Nem szerettem. Látni magam és aztán hallani magam annyira idegen. Ha reggel felkelsz, belenézel a tükörbe, akkor a tükörképedet látod, filmen ellenkezőleg, szokatlan: Az arcod teljesen másnak tűnik. A hangodat is hallod egyféleképpen, azt is teljesen másképp hallod vissza. Megnézed és nem magadat látod. Persze, én vagyok, de mégsem az, akit a tükörben megszoktam. Ezeken túl kell esni, ezeket lenyeled és akkor kicsit el tudsz távolodni, újranézed, megpróbálod kicsit más szemmel nézni a dolgokat.

És ez nem színház, hogy megismétled, és majd egyszer jó lesz. Amit bevágnak a kész anyagba, az ott marad. Közben meg a színházban sem az a korrekt megoldás, hogy azt mondod, hogy ma rossz voltam, de majd egyszer meglesz. Nem különbözik a mai néző a tegnapitól. Valahol mindig ugyanazt kell hozni, akkor is bele kell add azt, amid van, ha semmi kedved nincs, mert másképp kiszúrsz a nézővel, még ha ez fel sem tűnne neki, legfennebb majd a lekiismeretednek. Azt érzem a feladatomnak, hogy közöljek, mert közölni szeretnék, mert van közölnivalóm.