Az erdélyi humor világába nyújt betekintést György Botond humorista nemrég megjelent kötete, a Dumakavics. A „féltudományos” könyv kapcsán a humor szereplőiről, a politikához való viszonyról, a jövőről beszélgettünk a BBTE-n szociológiát hallgató szerzővel.

A könyved alcíme „Szociológiailag a humorról, humorosan a szociológiáról”. Ebből kiindulva: hogyan született meg a szociológia és a humor találkozása az életedben?

Igyekszem sokszínűen élni az életem, mindenben is benne akarok lenni, ezért alakult úgy, hogy 16 évesen a humorral kezdtem foglalkozni, ezzel párhuzamosan pedig megválasztottak az iskolában a diáktanács elnökének is. Ez a lendület a politikai pálya felé mozdított el, és ekkor döntöttem el, hogy szociológiát akarok tanulni, mert az akkori polgármesterünk is azt végzett. Később aztán rájöttem, hogy nem ettől lennék polgármester, sőt nem is akarok városvezető lenni.

De mindig ott volt az életemben ez a kettősség: az egyik percben komoly beszédet kellett mondani nőnapon, amelyen sírtak, a másik percben vicces kellett lenni pénzért falunapon, a 3+2 előtt és remélni, hogy nem vernek meg. Ez nehéz feladat volt, de így született meg az egyetemi tanáraim részéről az ötlet, hogy ha már humorral is foglalkozom, akkor ebből a témából írjak komoly szakdolgozatot.

Mondhatni ez szűz pálya volt, olyan téma, amellyel tudtommal Magyarországon sem foglalkoztak. Éppen ezért nehéz volt szakirodalmat is találni hozzá, de végül megszületett a dolgozat és később ez a könyv – amelyet nem neveznék szakkönyvnek, de mégiscsak szociológiai alapon fekszik.

A könyvben több erdélyi magyar humoristát is megszólítasz. Mennyire volt könnyű megszólaltatni őket?

Már akkor is a szakdolgozatommal foglalkoztam, amikor még nem is tudtam, hogy azzal foglalkozom. Arra gondolok, hogy az interjúk mellé olyan elemeket is beírtam a dolgozat írásakor, amit nem az interjú készítésekor hallottam, hanem például, amikor éppen Téesznél voltam Budapesten és mesélt magáról.

Nehéz volt eldönteni – még akkor is, ha egy szűk, de sokszínű körről, a stand-up comedy-ről írtam –, hogy hol húzom meg a határt, bekerül-e például a Székely Góbék vagy Sanyika. De akiket végül megszólítottam, azokhoz közelebb kerültem, mert olyasmikről beszéltek, amelyeket nem fognak megosztani mindenkivel, ha odalép hozzájuk. Velem mint egy baráttal beszélgettek – ez egyébként később visszás is lett, mert előbb csak szakdolgozatot írtam a témában, és később dőlt el ösztöndíjasként, hogy könyv is lesz. Így aztán újra kellett néznünk, hogy mi az, amit felvállalnak a nagyvilág előtt. De mindenképpen nagyon örvendtem annak, hogy sok személy megnyílt előttem, ez nekem emberként is tanulságos volt.

Megjelenik a könyvben az a gondolat, hogy a többség életében volt egy olyan törés vagy fordulat, amely végül elindította őket a szakmában. Milyen példákkal találkoztál?

Egy személy kivételével mindenkinél észrevettem, utólag, hogy mindenki visszavezeti valamilyen élményre azt, hogy humorista lett. Nem volt célom, hogy mindenkinek felfedjem a titkait, de végül úgy sikerült, hogy beszéltek erről. Én úgy értettem az interjúkból, hogy valószínűleg leplezni akartak valamit vagy bizonyítani szerettek volna, és azért indultak el ezen az úton.

Jól esett például, amikor Gáspárik Attila elmesélte, hogy az édesapja a focipályán halt meg, ezért gyerekkorában védve volt, inkább olvasott, színházba ment, és később ebbe az irányba mozdult el.

Az egyik fontos szociológiai fogalom, amellyel megragadod a jelenséget, a „mező” – amely nagyjából egy szakmai vagy érdekközösséget jelöl ebben az esetben, amely aztán további mezőkkel, azaz csoportosulásokkal lép érintkezésbe, amelynek van centruma és perifériája stb. Hogyan működött ez a fogalom az erdélyi humort vizsgálva?

Számomra a különböző mezők érintkezése volt izgalmas, az egymásba átfolyó csoportoké. A Dumaszínház és az erdélyi humormező között például van átfedés, illetve a politikai mezővel, a színházzal és így tovább.

A politikai mező értelemszerűen a megrendelőkével is találkozik, bár nem minden megrendelő politikai személy, és ez fordítva is igaz.  Mégis érződik, hogy a két mezőnek szüksége van egymásra, mivel Erdély politikailag többnyire homogén: ha fellépsz egy falunapon, akkor magyarul kell beszélned és nagy valószínűséggel RMDSZ-es a polgármester vagy képviselő. Van tehát egy egymásra utaltság, ami sok esetben együttműködéssé válhat. Ez pedig a politikai humor kárára is mehet.

Milyen jövőt jósolsz az erdélyi magyar humornak?

Nagy lendülettel indult ez a folyamat és sokat dolgoztunk rajta. Amikor én hat évvel ezelőtt Humorfesztivált nyertem, nem tudták még az emberek, hogy mi a stand-up comedy, hogy amit mi csinálunk, az mitől más egy színházi előadásnál. Ez az áttörést megtörtént és sikeres is volt, ehhez pedig kellett, hogy a politikai réteg segítsen abban, hogy szórványba, kisebb településekre is eljussunk.

Bízom abban, hogy a fellendülésnek nem lesz egy lefelé irányuló íve. Azt remélem, hogy új kollégákkal gazdagodunk – jövőben a Humorfesztiválon ismét lesz tehetségkutató –, akik mondanivalójukban vagy stílusukban újszerűek lesznek, nem az „erdélyis” stand-upot hozzák majd.

Egy másik fontos dolog: el kell mozdulni az online világba, ami hatalmas veszteség, mert úgy kell leadnunk az anyagainkat, hogy nem kapunk értük semmit. Én is elindítottam egy videósorozatot a YouTube-csatornámon, de amíg nincs az embernek rengeteg követője, addig egy vasat nem kap ezek után, pedig pénzbe kerül a felvételeket elkészíteni, megvágni stb. A jövő mégis ebbe az irányba tart, és így tudunk a leggyorsabban eljutni az emberekhez. Persze bízom abban, hogy megmaradnak a teltházas előadások, mert ezeknek mégiscsak más a hangulatuk.