Apró óvodások és iskolások ülték körül az ebédlőasztalt, amikor a Maszol és a Marosvásárhelyi Rádió néhány munkatársa betoppant a Szivárvány Házba. Rengeteg adományt szállítottunk Kolozsvárról, Marosvásárhelyről és Csíkszeredából a bentlakásos szórványkollégium kamrájába, ám meg sem várták az átadást, ebédre invitáltak bennünket. Étkezés után megmutatták szobáikat, tanulótermeiket, utána láttunk hozzá a csomagok kipakolásához. Közben beszélgettünk: családról, ünnepekről, oktatásról, és megtudtuk: bármivel megelégszenek a gyerekek, nekik egyetlen vágyuk a továbbtanulás és a szerető családi környezet. 

Ady István református lelkész, a húsz éves múltra visszatekintő szórványkollégium alapítója történeteket mesélt az intézményről, miközben minden apró zegzugát megmutatta. Elmondta, évente egyre több mélyszegénységben élő magyar gyerek kopogtat az ajtón, és egyre nehezebb mindet befogadni, de a nemzetnek fontos az intézmény működése, hiszen magyar gyermekeket pártfogol, nevel fel és részesít megfelelő oktatásban.Megállapítottuk, az osztálytermek felszereltek, minden megtalálható bennük, ami egy állami iskolában is. Színesek, kellemes hangulatúak és tiszták – nem csoda, hogy örömmel tanulnak a Szivárvány Házban az apróságok. Látogatásunk során viszont nem a megszokott módon tartózkodtak a szórványkollégiumban az apróságok, ugyanis a járványhelyzet az ő mindennapjaikat is beárnyékolta. Sokkal kevesebben tartózkodtak az épületben, maszkot viseltek, távolságot tartottak egymástól.Kicsi szobáikba is betekinthettünk: tiszta ágynemű, színes berendezés fogadott. Amint arról korábban írtunk, a szórványgyerekek imádják bentlakásos kollégiumukat, hiszen ott tisztaság van és melegség, emellett saját szekrényük, papucsuk és rendezett öltözetük lehet ottlétük során. A járványidőszak alatt azonban nem lakhatnak kollégiumukban, csupán tanulni járnak vissza a Szivárvány Házba. Ady István rámutatott, támogatóik előtt úgy tisztelegnek, hogy egy-egy hálószobát róluk neveznek el, ezért a sok holland név az ajtókon, majd szomorúan hozzátette, örülne, ha magyar neveket is felsorolhatnának, és nem kellene mindig külföldiektől kapniuk a segítséget.Amikor a tanítókat kérdeztük, szemük csillogott, és fáradhatatlanul mesélték, hogy a gyerekek különlegesek, rengeteg szeretet van bennük, csendesek, szófogadóak és hálásak. Emellett céltudatosak, mert már fiatalon is biztosak abban, nem szeretnék szüleik példáját követni, ők tanulni és fejlődni akarnak, mert csak így lehet biztos jövőjük. A tanítók többsége már több éve dolgozik az intézmény munkatársaként, mégis fáradhatatlan mindahány. Motivációjukat a gyermekekből merítik, az sem gátolja őket a segítségnyújtásban és a nevelésben, hogy a gyermekek otthonainak látogatása során szörnyű körülményekkel szembesülnek: előfordul, hogy a tiszta tekintetű, tanulni vágyó csemeték hidegben, étel nélkül és nagyon koszos háztartásban élnek. Pedagógusaik mégis azt érzik, ott a helyük az elhangyagolt apróságok mellett, így aztán szülőként viszonyulnak a csemetékhez, és a családi hiányosságokat, a szeretetet, odafigyelést és törődést többszörösen próbálják pótolni. emellett a gyerekek családtagjait is pártfogolják: segítenek a szülőknek a lakhely előteremtésében, gyógyszert szereznek be, ha szükséges, ruhát és tüzifát biztosítanak számukra, ebben pedig a motorosklubok is segítségükre vannak.Míg az iskoláskorúak arról áradoztak, hogy rengeteg támogatást kapnak, anyagi és lelki téren egyaránt, és örülnek annak, hogy a jövőjük ezáltal biztosabbá, láthatóbbá válik…… addig a legkisebbek arról meséltek nekünk, hogy szeretik az intézményt, mert ott barátokra lelnek, és együtt játszhatnak a legkülönlegesebb játékokkal. Majd hozzátették, azt is „szeretik, amikor ajándékot kapnak”.A kisbusz és az autó roskadozott a hatalmas zsáknyi ruháktól, a tartós élelmiszerektől, oktatási segédeszközöktől. A gyerekekkel és pedagógusokkal karöltve nekiláttunk behordani mindet a Szivárvány Ház ebédlőjébe.A legkisebbektől a legnagyobbakig mindenki kivette a részét a munkából.Néhány csomag olyannyira nehéznek bizonyult, hogy ketten kellettek a cipeléséhez. Mégsem panaszkodott senki, szorgosan cipelte mindenki az éléskamra legszükségesebb elemeit a házba.Hosszú idő telt el, míg minden az ebédlőbe ért.A gyerekek felmérték a terepet, és máris azon egyezkedtek, kinek mi jut majd az adományokból. Nagyon örültek a segítségnek, hiszen a csomagok között még laptop és iskolatáska is rejtőzött.Rendkívüli látvány fogadott az ebédlőben: talán az ottlakók sem gondolták, hogy egy kamrafeltöltő jótékonysági akció ekkora méreteket ölthet. A ruhák, játékok és tanszerek a padlót terítették be, az élelmiszerek pedig hosszú sorokban álltak az ebédlőasztalokon.A cipekedést kupaktanács követte, ahol egymást követték a beszámolók: a pedagógusok úgy vélekedtek, hatalmas űrt pótolt az intézmény működésében a rengeteg adomány, mert jómaguk nem tudtak volna ennyi mindent előteremteni. Hozzátették, az élelmek egy részét hazaküldik a gyermekektől, de csupán „porciókat” adnak, mert otthon a szülők nem ételt készítenek belőlük, hanem áruba bocsátanák mindet, hogy az összegből cigarettát és alkoholt szerezzenek.A gyerekek is megosztották velünk a tapasztalataikat és a vágyaikat: elhangzott többek között, hogy a Szivárvány Háznak azért is hálásak, mert otthon nem lenne lehetőségük tanulni, de a bentlakásban a gondozóik a nap bármelyik részében segítségükre sietnek, ha elakadnának a feladataikban. Majd hozzátették, mégis szeretnék, ha az ünnepeket családjukkal tölthetnék, szeretetben, nyugalomban, nagy játszadozásokkal. Nem vágynak tárgyi ajándékokra, ellenkezőleg: az angyaltól egészséget kérnek szüleiknek, és sok szeretetet, mert ezt tartják a legfontosabbnak.