Egy hongkongi táncos, aki ideológiák nélkül szeretett bele a magyar kultúrába.

Megszólalt  a héten a  Papagenoban Kenneth Tse hongkongi táncos, táncpedagógus és koreográfus, civilben könyvelő, aki abból az alkalomból, hogy az általa alapított Knack Cordial Folk Group japán, tajvani és maláj vendégtáncosokkal egyűtt Kárpát-medencei turnén vesz részt, interjút adott a kulturális programmagazin számára. Ebben beszámolt arról, hogy miként bűvölte el őt a magyar, ezen belül pedig elsősorban az erdélyi népzene, és milyen szerepe volt egy valóságos csoda létrejöttében: ma „ázsiai fiatalok sajátjukként élik meg a magyar tánckultúrát, amit egy teljesen más kultúrális közegben is tartalmas közösségi szórakozási forma szintjére tudnak emelni.” A beszélgetés harmadik résztvevőjeként Rosonczy-Kovács Mihály,  a Hungarian FolkEmbassy együttes vezetője ekképp árnyalja a hongkongi nem hivatalos, de annál hasznosabb jószolgálati nagykövetünk mondanivalójaát: „Kent alapvetően a táncházak légköre ragadta meg a táncok és a zene szépsége mellett.” 

„Kenre olyan nagy hatással volt a táncház, hogy többéves, töretlenül lelkes és precíz munka árán elsajátította a magyar hagyományos tánckultúra legjavát és ma már ő maga is mesterként adja tovább tudását olyan ázsiai fiataloknak, akiket ideológiák nélkül, csupán esztétikai értékei miatt ragadott magával kultúránk.”

Rosonczy-Kovács Mihálynak, a „magyar népzene követének” fenti tömör értékelése abból az interjúból származik, melyet Varga Veronika, a tavaly év elején alapított és azóta népszerűvé vált kulturális programmagazin, a Papageno munkatársa készített minap Budapesten Kenneth Tse hongkongi táncossal és népi együttese vezetőjével, melybe harmadikként bekapcsolódott fenti méltatás megfogalmazója is.

Rosonczy-Kovács Mihályról, akit a magyar népzenének, s mindenekelőtt az erdélyi néptáncoknak elkötelezett kínai táncpedagógus és koreográfus barátjának, s egyben mesterének tekint, érdemes tudni, hogy éppúgy egy véletlen folytán lett egy életre a megszállottja szűkebb pátriánk népi táncművészetének ezelőtt másfél évtizeddel, mint történt ez majd negyedszázada, és tőlünk több mint nyolcezer kilométerre egy, a Nyugat-Ausztráliai Egyetemet megjárt, szülőhelyére hazatért hongkongi fiatalemberrel.

Utóbbi Kenneth Tse, a most bemutatásra kerülő cikkünk főhőse, akivel a kalotaszentkirályi vagy máshonnani tánctáborok közönsége, a ’90-es évek végén vagy a múlt évtized elején minden bizonnyal már személyesen is találkozott. Viszont azzal, amit tett hazájában, továbbá Tajvanon, Malajziában és Indonéziában az elmúlt bő két évtizedben, a magyar, s kiváltképpen az erdélyi néptáncok megismertetéséért és tanításáért, úgy hisszük megérdemli, hogy ennél sokkal szélesebb körben is ismerősünkké váljon.

Előbb viszont nézzük, mire is képes egy nagyszerű, „Kiscsipás” becenéven elhíresült kalotaszegi prímás vagy szülőfalum, Bonchida zenéje, hogyan képes a velük történt véletlen találkozás életsorsokat befolyásolni, mi több, azokat gyökeresen megváltoztatni.

Rosonczy-Kovács budapesti fiatalember számára minden megadatott, hogy ígéretes bölcsészkarrier várjon rá. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen történelem-angol, majd olasz szakra járt, hatszor nyerte el a köztársasági ösztöndíjat, négy felsőfokú és egy középfokú nyelvvizsgát szerzett és egy alkalommal második helyezést ért el az országos a diákkörök országos versenyén XIX. századi magyar történelem témakörben. Az egyetemi években három külföldi ösztöndíjat is begyűjtött (Kolozsvár, Tübingen, Verona), majd az Európai Parlamentben lett gyakornok.

Aztán eljött 2003 szilvesztere, amit Kalotaszegen töltött s ezzel élete megváltozott. Ott meghallotta Varga István „Kiscsipás” prímás hegedűjátékát, ami teljesen elvarázsolta. Akkor és ott rádöbbent, hogy a népzenének kell szentelnie az életét.

A klasszikus zene, a hegedű nem volt ismeretlen számára, hiszen tanulmányait zeneiskolákban kezdte, majd a Bartók Béla Konzervatórium diákja volt. Autodidaktaként tanulta meg a népzenét olyan mesterektől, mint az ifjú Csoóri Sándor, Halmos Attila, Jánosi András, és persze „Kiscsipás”, azaz Varga István, a híres-nevezetes kalotaszegi prímás. Tehetsége és szorgalma mellett elsősorban nekik köszönhető például a Junior Prima díja is. A szóbahozott tanítómesterek nélkül nem jöhetett volna létre a Hungarian FolkEmbassy néven ismert saját vonós bandája sem, s nem tekinthetné „az élet ajándékának” azt sem, amit oly szívesen hangoztat, nevezetesen, hogy emellett tagja lehet a szatmári oláh cigány hagyományokra támaszkodó világzenei együttesnek, a Romengo zenekarnak.  E pártfogó-tanítók nélkül nyilván nem büszkélkedhetett volna azzal sem, hogy „a 2011-ben megjelent lemezük ötödik helyen állt az Európai Világzenei Ranglistán.” Legfőképpen pedig, ha nincs az a bizonyos 2003-as kalotaszegi szilveszter, biztosra vehető, hogy két évvel ezelőtt nem köt életre szóló barátságot és szövetséget a kínai Kenneth Tsével, akit az erdélyi népzene ereje és az abból fakadó életérzés egy véletlen folytán már jóval korábban magával ragadott Hongkongban.

Kenneth Tse hongkongi-ausztrál kettős állampolgárságú könyvelőt, aki egyetemi tanulmányait követően Sidneyben dolgozott sokáig, majd visszatért szülőhazájába, soha semmilyen kapcsolat nem fűzte a magyarsághoz. Miután egy, a táncházmozgalomhoz hasonló szerveződés az ún. „international dancing” révén – mint elmondta egy tavalyi, a Mandinerben közreadott interjújában – tíz évnyi néptáncolás után 1994-ben véletlenül „belefutott a magyar népzenébe”, az elbűvölte őt, nem túlzás azt állítani, hogy teljesen levette a lábáról. Számára épp annyira azzal a frenetikus hatással járt, mint Rosonczy-Kovács számára az a bizonyos 2003-as kalotaszegi óévbúcsúztató.

A hongkongi számvizsgáló 1997-ben jött el először Magyarországra és Erdélybe. Mifelénk pedig, ahova 2006-ig évente visszatért, a legnagyobb hatással rá a kalotaszentkirályi tánctábor volt. Itt rabul ejtette a tánchoz tartozó hangulat és persze a jellegzetes kalotaszegi népviselet is. Abban a tavalyi beszélgetésben, melyre fentebb hivatkoztunk, így vallotta meg, hogy mi is volt az, ami annyira megfogta a mi néptáncainkban. (Engedtessék meg e cikkírójának személyes elfogultságát szóvá tenni e helyen: amikor azzal szembesültem, hogy valakinek a távoli Hongkongban a szülőfalum népzenéje tett a magyar kultúra szerelmesévé, Kenneth Tsét ismeretlenül is szívembe zártam.)  

„Mindenekelőtt imádom a magyar népzenét. Az erdélyi zenét különösen, a bonchidai zene igazán szívbe markoló, érti, mire gondolok. Még ha nem is tudsz táncolni, akkor is ülsz és hallgatod… Szóval a zene volt az első, és ugyanakkor lenyűgöztek a táncosok is. A legényesezők maszkulin stílusa is fantasztikus volt. Viszont amellett, hogy nagyon látványos, nem olyan irgalmatlan nehéz megtanulni, mármint nem kell kiskorod óta csinálnod, hogy el tudd sajátítani, bármikor elkezdheted, s két-három év alatt fel lehet szedni. A grúz táncok például nagyon virtuózok, de nem tudod őket megtanulni, ha nem nőttél bele. Ha elmúltál húsz, reménytelen, hogy értékelhető szinten el tudod sajátítani. És nagyon élvezetes, hogy a magyar néptánc változatos, régióról régióra más, valamint improvizatív.”

A magyar néptánccal való sorsfordító találkozás után három évvel, 1998-ban Kenneth Tse megalapítja Hongkongban a saját tánccsoportját a Knack Cordial Folk Groupot, ami nyolcvan százalékban magyar, azon belül is főleg erdélyi táncokat táncol, de szerepelnek repertoárjukban szlovák, román és török táncok is.  Tanulni pedig magyar néptánc szakma legelismertebbjeitől sikerült neki és az együttesének. A Hongkongba meghívott oktatók között ott volt mindenekelőtt az a Kossuth-díjas koreográfus Tímár Sándor, aki máig megnézi a felvételeiket és könyörtelenül, most is rájuk pirít a messzi távolból, ha egy táncos esetleg külső láb helyett belső lábbal fordul ki a kalotaszegiben.

Tímár mellett az azóta egy tragikus balesetben 2015-ben elhunyt Nagy Zoltán József, közismert nevén „Púder”, a Bartók Táncegyüttes egykori művészeti vezetője, illetve a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes nagytekintélyű néptáncos oktatója, Fazakas „Fazi” János is nagyon sokat tett azért, hogy Kenneth Tse öt-hat év elteltével saját koreográfiák színrevitelébe kezdhessen. Az eredmény nem is maradt el, hiszen társulatával előbb odahaza, majd Tajvanon, Indonéziában, de még az Egyesült Királyságban is sikerült bemutatni magas színvonalú produkcióit és népszerűsíteni népi táncainkat.

Hogy mennyire igényesek ezek, javasoljuk honlapjuk vagy Facebook-oldaluk felkeresését és azokon például ide klikkelve megtekinteni az általuk előadott kalotaszegi táncokat, vagy esetleg ide kattintva megnézni a bonchidai verbunkjukat, csárdásukat, friss csárdásukat és învârtitájukat.

Kenneth Tse és társulata két éve működik együtt Rosonczy-Kovács Mihállyal és együttesével, a Hungarian FolkEmbassyval. Találkozásuk, íme, a harmadik, utólag fátum-jellegűként értékelhető fordulat e történetben, szintén a véletlennek volt köszönhető.  

A 2016 februárjában Tajvanon, a tajpeji könyvvásáron, ahol Magyarország volt az esemény díszvendége, fellépett Rosonczy-Kovács és együttese is néhány profi budapesti néptáncossal együtt. Az egyik zenés-táncos műsoruk alkalmával észrevették, hogy egy hongkongi férfi feltűnően jól tudja a tánclépéseket. Színpadra hívták, táncolt is legott a Fonót vezető Berecz Istvánnal egy méhkerékit, amivel hatalmas tapsot aratott. Másnapra is meghívták a férfit, aki meg is jelent, de nem egyedül jött, hanem tizenhat táncossal. Valamennyien magyar népviseletben voltak. Még nagyobb lett a csodálkozás, amikor a férfi, aki Kenneth Tse volt, elmondta, hogy ő „csak egy könyvelő”, aki húsz éve minden szabadidejét és energiáját a magyar néptáncoknak szenteli. Az is kiderült az elmondásából, hogy már négy Dél-ázsiai országban nemcsak tanítja az autentikus magyar néptáncot, hanem saját koreográfiákat is színpadra állít. Rögtön hozzátette, nem is titkolva büszkeségét, hogy van egy ekkora csoportja Hongkongban is.

Amint akkor és ott fény derült arra, hogy a számadóból lett tánctanár Tímár Sándor módszerével oktat több ázsiai országban magyar néptáncot, Rosonczy-Kovács Mihály és Kenneth Tse egycsapásra partnerek, sőt barátok lettek. Az együttműködés alapja a mindkettejük által tudatosan követett és gyakorlatba ültetett, még a múlt század hetvenes éveiben Timár Sándorék által a táncház-mozgalomról vallott felfogás volt. Ennek a lényege: le kell hozni a táncot a színpadról és azt bárhol és bármikor, akár városi környezetben is, a mindennapok szórakozásának részévé kell tenni.

Ezután már semmi meglepő nem volt abban, hogy Kenneth Tse tavaly meghívta a Hungarian FolkEmbassyt egy 1400 fős színházteremben telt ház előtt megtartott három órás gálára. Most viszont, 2018 nyarán eljött az idő, hogy Rosonczy-Kovácsék viszonozzák a meghívást. És persze szerencsére volt ennek a tajpeji könnyvásári különös mozzanatnak egy olyan következménye is, amivel az eddig Hongkongra kevésbé figyelő budapesti kulturális diplomácia a régi adósságát törleszthette: idén májusban Áder János köztársasági elnök a Magyar Arany Érdemrenddel tüntette ki Kenneth Tsét.

Az általa vezetett japán, tajvani és maláj vendégtáncosokkal 37 fősre kibővített együttes most is zajló Kárpát-medencei turnéja alatt készült, Egy hongkongi táncos, aki ideológiák nélkül szeretett bele a magyar kultúrába címmel közölt interjú elején azokról a kezdetekről esik főleg szó, melyekről már korábban szóltunk.  Amit ezeken túlmenően most elmond Kenneth Tse, miközben „legnagyobb mestereként” magasztalja Timár Sándort, és kitér arra is, hogy „a koreográfiák nagy része Erdélyből való, de a táncegyütteseimmel más tájegységek táncait is bemutatjuk”, abból e helyen csak azt a vallomás-részletet idéznénk, ahol azt a többletet méltatja, amivel a magyar táncház – tegyük hozzá, hogy örvendetesen – mindig szerencsére „kilóg” a klasszikus folklórfesztiválok világából. Ezért, – mint megtudhatjuk tőle – már a sajátos hangulatánál fogva is, irigylésre méltóan egyedi és utánozhatatlan lehet: 

„Az említett nemzetközi táncfesztivál alkalmával a magyar néptánc csak az egyike volt a számtalan hagyományos tánckultúrának, amit megismerhettünk. Az a zene, amelyet a magyar táncokhoz játszottak, már az első pillanattól kezdve magával ragadott, nagyon tetszett a hegedű és a nagybőgő különleges megszólalásmódja. Amikor Magyarországon megtapasztaltam, hogy mit is jelent a táncház mint társadalmi jelenség, még inkább elbűvölt ez a kultúra. Főképp a zenészek és a táncosok közötti aktív, élő kapcsolatot tartom egyedinek, aminek során együtt teremtik meg a táncot. Nagyon megkapó, hogy emellett azok az emberek is részesei a táncháznak, akik épp nem táncolnak, csupán jelen vannak, a barátaikkal beszélgetnek vagy nézik a táncosokat. A magyar táncház tehát egy igazán tartalmas társadalmi esemény.”

Az eddigieket mintegy kommentálva a beszélgetés harmadik résztvevőjeként megszólaló Rosonczy-Kovács Mihály mondja el azt a sommás jellemzését barátjáról és szövetségeséről, melyet olvasónk már ismernek, hiszen ezzel indítottuk cikküket. Zenei kultúránk elévülhetetlen érdemeket szerzett hongkongi népszerűsítője pedig ennek mentén fejti ki véleményét arról, hogy milyen motivációja is lehet egy ázsiai fiatalnak arra, hogy magyar néptánc iránt érezzen megkülönböztetett rokonszenvet.

A közösségformáló zenei élményen túlmenően nyilvánvaló, hogy más esztétikai értékek is szerepet játszanak ebben. Mint kiderül, az ázsiai fiatalokat mindenekelőtt megfogja a magyar néptáncban a különböző tájegységeink jellegzetes, gyakran színpompás viselete.

A fiatalokat lenyűgözik a gyönyörű viseletek, ahogy engem is: Magyarországon és Erdélyben egyaránt nagyon szép darabokat lehet találni – mondja el Kenneth Tse, majd hozzáteszi: Ez azért is fontos, mert a táncegyütteseimben nagyobb létszámban vannak a lányok, nekik pedig különösen lényeges, hogy szép viseletekben táncolhassanak, mint amilyen például a sárközi, a kalocsai vagy a kalotaszegi.” Emlékezzünk csak, mennyire meglepődtek a tajpeji könyvvásáron a magyarországi vendéglátók, amikor a spontán invitálásra tizenhat magyar népviseletbe öltözött táncos társaságában toppant be a magyar népzene „nagykövete” s nem akartak hinni a szemüknek az autentikus bujkákat, pártákat, lajbikat és ingvállakat megpillantva. A magyarázattal ekképp szolgál Varga Veronika interjúalanya:

 „Ha Erdélyben vagy Magyarországon járok, mindig kérdezősködöm, hogy vannak-e olyan idősek, akik eladásra kínálják a családi hagyatékot képező viseleteiket. Így most már több mint húsz eredeti kalotaszegi viselet áll a tánccsoportjaim rendelkezésére. Fontos számomra, hogy minden tekintetben színvonalas és hiteles koreográfiákat mutassak be, ennek pedig elengedhetetlen kelléke az eredeti viselet, amiben a táncosaim felléphetnek. Ázsiában egyébként nem is lenne könnyű megvarratni ezeket a ruhákat, mivel a megfelelő anyagokat és mintákat nem lehet beszerezni.

Azért ragaszkodtam mindig is az eredeti dolgokhoz, mert elképzeltem, hogy ha majd egyszer végre eljöhetek Magyarországra a táncosokkal – ahogy ez most megtörtént – az emberek látni fogják, hogy nem tesszük tönkre a kultúrájukat, hanem mi is próbáljuk megtartani azt.”

Hongkongban magyar népzenészek hiányában nincs könnyű dolga Kenneth Tsének, mert ott nincsenek sem elérhető hangszeres kurzusok, sem pedig helyi tanárok. Mindezek lehetetlenné teszik saját helyi muzsikusok kinevelését. Itt jönnek képbe Rosonczy-Kovács Mihályék és mások is, hisz, mint elmondja: „Miután a táncos mesterek útmutatása szerint megtanultuk és gyakoroltuk a lépéseket, professzionális zenészeket is hívtam Magyarországról, hogy a zenei részek is megfelelőek legyenek a koreográfiákban.” Amit ehhez hozzátesz, az talán arra is magyarázat, hogy a magyar táncház miért nem összevethető bármely más nációjéval: „Vannak természetesen olyan zenekarok Hongkongban is, akik szinte bármilyen zenét eljátszanak, de a kalotaszegi legényest még ők sem tudták megtanulni.”

Végül hadd adjuk vissza Kenneth Tse szavait arról, hogy miként látja a jövőt, most amikor az örökmozgó hongkongi „tiszteletbeli magyarunk” már elért egy komoly tudásszintre. Amit elmond, bizakodásra ad lehetőséget, mert a rögtönzött pozitív mérlegmegvonása erre – úgy tűnik – kellő alapot biztosít:

„Jelenleg négy országban vannak táncosaim, akikkel tíz koreográfiát tudunk színpadra állítani. A magyarországi fellépésre 37 fiatal táncossal érkeztem. Ha ők idősebbek lesznek, majd nekik is lesznek tanítványaik és elméleti szinten ez a tudás így örökre fennmaradhat Ázsiában is, ahol természetesen nem létezik professzionális magyar táncegyüttes. Amatőrökből nehéz egy akkora létszámú csoportot létrehozni egy helyen, ami elegendő lenne egy egész estés műsor megkomponálásra. Ezért verbuválom több országból a táncosokat. Azt tervezzük, hogy legközelebb Japánban mutatkozunk be a Hungarian FolkEmbassyval együttműködve.”

Bizakodásra tehát Hongkongban – mint láthattuk – van nem kevés ok. Viszont nem hallgathatjuk el, hogy bármennyire is hihetetlennek tűnik, ez az optimista megközelítés épp ott nem adatik meg, legalábbis egyelőre, ahol leginkább elvárható lenne, azaz Magyarországon.

Rosonczy-Kovács Mihály szerint, aki tavaly kezdeményezte egy nemzetközi, az autentikus népzene előadóinak életművét jutalmazó díj elindítását, amelyet sokan támogatnak, és a Fonó is mellé állt, és amelyet a legendás mérai prímásról, Fodor „Neti” Sándorról Neti's World's Musics Award-díjnak nevezett el, így prezentálta a cseppet sem vidámító hungáriai helyzetet:

„A népzene nemcsak nehezebben megközelíthető, de kulturális elismertségét tekintve is rosszabb helyzetben van. A világban járva-kelve nem nagyon tudok még egy olyan országot, ahol az emberek – és az elit – ennyire nincsenek tisztában a saját zenéjükkel és kultúrájukkal. Rettegünk, de legalábbis ódzkodunk tőle. Sokakban van egy olyan reflexszerű gát, hogy ha magyar, akkor félek tőle. Pláne, ha ’paraszti kultúra’ – a ’paraszt’ még mindig szitokszónak számít.

Ahol ezek a prekoncepciók nincsenek meg, ahol őszinte nyitottsággal állnak a magyar népzenéhez, ott az embereknek leesik az álla. Autentikus népzenekarként minden országban könnyebben megnyerjük a közönséget, és hamarabb áttörik a gát, mint Magyarországon.”

Rosonczy-Kovács nem az az ember, aki csak korhol, elmarasztal. Javaslata is van, amit botorság lenne nem megfontolni:

„Azt kéne elérni, hogy ahogy egy magát műveltnek mondó magyar ember számára illik valamennyire ismerni a kortárs irodalmat, és ciki mondjuk nem ismerni Bachot, úgy legyen ciki nem tudni azt, hogy hol van Kalotaszeg, vagy nem ismerni legalább egy-két prímás nevét. Vagy másik oldalról: Ahogy egy középosztálybeli házaspár évente egyszer-kétszer elmegy színházba, úgy menjen el táncházba is, ha nem is táncolni, de egy-két pohár bort meginni, közben bonchidai zenét hallgatni.”