Márkus Béla a Magyar időkben: „Beke Albert elérkezettnek látta az időt Illyés Gyula megrágalmazására”.

Megszólalt a héten a Magyar Időkben Márkus Béla Széchenyi-díjas irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár, a kortárs magyar irodalom elismert tudósa és az Irodalomról és kritikáról őszintén című cikkében  reagált arra az elképesztően otromba támadásra, melyet Beke Albert irodalomtörténész indított a lapban egy minapi interjújában Esterházy Péter és Konrád György mellett legfőképpen a szerinte „kommunista” Illyés Gyula ellen, akinek például az Egy mondat a zsarnokságról című versét „hazugnak”, a Puszták népét pedig ártalmasnak nevezte. Márkus  Bekét megsemmisítő válaszából nemcsak az derül ki, hogy a tabudöntögető irodalomtudós szerepkörében tetszelgő Beke állításai valótlanok, de az is: miközben másokat gond nélkül képes hamis vádakkal lejáratni, az önértékeléssel nincs semmi gond, az itész saját magát tökéletesnek látja. 

„Elvileg kit érdekel, hogyan látják az irodalmat frusztrált, felheccelt öregemberek (esetünkben a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészkarának egyik nyugdíjas docense, jelenleg a Környezetvédelmi Minisztériumban főosztályvezető), ha elöntik az agyukat a szabadjára engedett kényszerképzetek? Régi mese ez már: miért is kéne szólni, ha megint meg akarja védeni az irodalmat az irodalomtól valaki, kivont karddal, a kultúrkampf jegyében, pártpolitikai alapon? Nincs benne semmi új, jelen röpirat tényleg csak azért érdekes, mert tételes összefoglalását adja annak, amivel a mai magyar kulturális életben és közbeszédben nap mint nap tünetértékűen találkozunk - kivonatolja mintegy azokat a nézeteket, melyeket egyre bátrabban vallanak, terjesztenek. Nem így, persze, ilyen differenciálatlan, szalonképtelen színvonalon, noha a bor hatására általában a műveltebbnél is megnő a hangerő, s a szonettből nemzetvesztő árulás lesz semmi perc alatt.”

Keresztury Tibor József Attila-díjas író, irodalomtörténész és  irodalomkritikus, még a Litera portál főszerkesztőjeként 2002 márciusában "köszöntötte" e szavakkal Beke Albertnek a Röpirat az irodalom védelmében című közel 40 oldalas brosúráját, melyben annak szerzője pontokba szedve követelte a kortárs magyar irodalmat tárgyaló középiskolai tankönyvek betiltását, helyettük pedig újak mihamarabbi megíratását mélyen elkötelezett nemzeti érzelmű szerzőkkel. Beke egyúttal szorgalmazta: az oktatási tárcának egyértelműen elő kell írnia a fölkért tankönyvszerzők számára, hogy melyek azok a nemzeti értékek, melyeket képviselniük kell, meg kell neveznie azokat az írókat, akiknek műveit tanítani kell, továbbá utasítania kell őket arra, hogy a nemzet érdekével és érzületével szembenállókat csak minimális terjedelemben és egyértelműen elítélő hangsúllyal tárgyalják. Nem kell őket elhallgattatni, mert – így az akkor 68 esztendős nyugdíjas oktatóból a Torgyánék pártja irányította környezetvédelmi minisztérium frissen magas sarzsit kapó főtisztviselője – „Ady szavával élve: ezek a kozmopolita magyarok ugyanitt vannak, mint a magyar magyarok, de a tanulókban tudatosítani kell, hogy a magyarság nemzeti érdekeit nem ők képviselik.”

A feljelentéssel felérő röpirat szerzőjének, – aki mindjárt az elején „Dr. Orbán Viktor Miniszterelnök úr szíves figyelmébe tisztelettel ajánlja e dolgozatát, hogy legyen egy fárasztó nap végén mit olvasgatnia” – éktelen haragját az a felfedezése váltotta ki, hogy az egyetemi felvételiken a magyar szakra jelentkezők többsége, ha a kortárs magyar irodalmat kérdezik, jobbára csak a „vagy hazugul magyar, vagy üzletiesen nemzetközi irodalmat csináló" Konrád György, Esterházy Péter, Nádas Péter, Spiró György, Eörsi István, Tandori Dezső, Oravecz Imre, Petri György nevét említi meg. Ez azért van, állapította meg Beke, mert egyrészt „teljesen egyoldalú értékskálájú alternatív tankönyvek vannak forgalomban”, másrészt pedig a tanároknak „a zsigereikbe beleivódott az alkalmazkodás a kommunisták és az SZDSZ által hangoztatott értékrendhez".

A fent nevezett alkotók „vontatott, verejtékszagú, mondvacsinált és affektáltan modernkedő írásainak" látszólagos sikere, műveik kiadása - fogalmazott Beke Albert – „csupán összeköttetésen múlik". Egy szó, mint száz, tehát a kormánynak kell rendet teremteni. Azonmód ki is adta a jelszót: „Minden vonatkozásban az egész magyar szellemi élet megtisztítására van szükség!" Mivel 68 esztendő nagy idő s így megvolt a kellő élettapasztalata is, tudta, hogy ez „szükséges reform” nem kivitelezhető demokratikus eszközökkel. Sebaj, volt is rögtön „kitűnő” megoldási javaslata. Elvégre, mint állította „jó értelemben vett diktatúra nélkül nem is lehet kormányozni.” Pusztán kellő akarat dolga az egész – fejtegette a Szenczi Molnár Társaság által kiadott elmeművében – hiszen „nem szabad ölbe tett kézzel néznünk a magyarságtól idegen szívű és lelkületű írók diadalmenetét és pöffeszkedését". Dörgedelmeit folytatva ekképp futtatta az eszmét: „most már végképpen gátat kell állítanunk az Esterházyék által terjesztett kultúrmocsok (Beke Albert kiemelése – n. n.) elé.

Eszünk ágába se jutott volna most felidézni ezt a régi, akkor Istennek hála hamar elfelejtett történetet, ha nem szembesültünk volna annak most újrahasznosított és kibővített változatával. Megdöbbentő, de sajnos igaz: minap a Magyar Időkben a Pataki Tamás által készített és Mindig igaznak kell lenni című Beke Alberttel készített interjúban kifejezetten hangsúlyosan esik szó a tizenhat évvel ezelőtti dermesztő tartalmú és hangvételű, az ’50-es évek osztályharcos szellemiségű agit.-prop. kiadványaira emlékeztető brosúrájáról. Nem is akárhogyan, hiszen az immár 84. életévébe lépett „élő klasszikus” irodalomtudósnak kijáró tisztelet jegyében készült interjúban a napilap munkatársa nemcsak felidézte a tizenhat évvel ezelőtti Röpirat az irodalom védelmében című kirohanást, hanem rámutatott arra is, hogy abban Beke Albert „a mostani, a Szakács Árpád újságíró által kezdeményezett kulturális vitához hasonló jelenségeket kritizált.”

Hoppá, tehát az eb itt van elhantolva. Íme, ez az ominózus „kiáltvány” lehetett az apropója az interjú készítésének – nyugtáztuk fásultan a felfedezésünket, s nem kevésbé fásultan olvastuk az elfeledni remélt egykori terjengős vitairatnak álcázott feljelentés-gyűjtemény mostani kivonatát. Így a manapság unalomig ismételt mantrákat, arról, „hogy mai magyar irodalmi kánonnal az a gond, hogy a rendszerváltás után nem történt meg a kultúrában a hatalomváltás.”, meg „Esterházy először Csoórival fújt egy követ, de amikor elhatárolódott tőle, attól kezdve a másik oldal ölelte keblére” És persze nem maradhatott ki Konrád György sem, akiről kimondatott: „különben igazán írónak sem tekinthető.”

A „mindent másképpen látó ember”, aki egy korábbi interjújában  „huszadrangú íróként” minősítette Kertész Imrét, Adyt pedig ugyanott még a világi kálvinizmus óriásaként méltatta, most már lemondóan nyilatkozott arról, hogy „Ady eladta magát a szabadkőműveseknek.” Úgy véltük nekünk újat nem tud már mondani Beke Albert azok után, hogy elkövette 2002-ben szánalmas röpiratát és arra is képes volt, hogy hívő reformátusként és egyben a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészkarának docenseként 2003-ban így nyilatkozzon: „Eljárok templomba, de ott semmilyen támaszt nem kapok. Lelki lötty.”

Be kell ismernünk, nagyot tévedtünk.

Tizenhat év elteltével Beke Albert újra aktivizálta magát és elérkezettnek látta az időt, hogy „szenzációs leleplezéseivel” a nyilvánosság elé lépve ismét megfújja a harci kürtöt a magyar irodalom védelmében. Mi több szintet lépett. Már nemcsak „a magyarságtól idegen szívű és lelkületű írók” kerülnek a célkeresztjébe, hanem megbélyegzi mindazokat, akik a kommunizmus éveiben alkottak, ahelyett, hogy hallgattak és vártak volna jobb időkre, mint őszerénysége.

A megfellebbezhetetlen igazságkimondó ítész, mivel most lehetőséget adtak neki a megszólalásra a Magyar Idők Kultúra rovatában (rovatvezető Orbán János Dénes), lerántja a leplet a szerinte az írói erkölcstelenség legfőbb megtestesítőjének tekinthető Illyés Gyuláról. Róla a következőket mondta el Pataki Tamásnak:

„Készen van a csaknem ezeroldalas Illyés-könyvem is, amelynek címe: Illyés Gyula, a kommunista. Már tizenegy éve várom, hogy megjelenjen. Nem adták ki, mert őt nemzeti szentnek tekintik, pedig valóban kommunista volt, hiszen formálisan is tagja volt francia kommunista pártnak és halála napjáig benne maradt. A Karinthy család franciaországi ága derítette ezt ki. Ezt Illyés mindig tagadta. De nem csak ez a gond vele. Leghíresebb verse, az Egy mondat a zsarnokságról szerintem egy hazug vers, mert nem mindenki ,,szem a láncban”, például azok, akiket felakasztottak, ők nem voltak láncszemek. De emberileg is hazug, mert 1952-ben írta, a Rákosi-rendszerben, amely ha olyannyira aljas volt, akkor miért fogadott el kétszer is Kossuth-díjat attól a bagázstól? Különösen visszatetsző, hogy a Puszták népében hazánkat elmaradott feudális államnak mutatta be, és külföldön rengeteget ártott ezzel Magyarországnak. Ám amikor Csoóri Sándor tízoldalas levelet írt neki a parasztság szörnyű helyzetéről, Illyés azt válaszolta, hogy írjon inkább szerelmes verseket. Ha annyira fájt neki a parasztság Horthy-kori helyzete, mért (sic!) nem fájt a téeszesítés is?”

Márkus Béla Széchenyi-díjas irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja számára a jelek szerint ez a fentebb idézett Illyés Gyula „portrémegrajzolás” adta meg a végső lökést arra, hogy maga is szót kérjen a Magyar Időkben. Egy olyan avatott tudós, akinek kutatási területei a kisebbségi magyar irodalom, a népi irodalom és a XX. századi irodalom, természetesen nem hagyhatta válasz nélkül ezt az otromba lejáratást, a valósággal köszönőviszonyban sem levő tényeknek a „közkinccsé” tételét és népszerűsítését. Az Irodalomról és kritikáról őszintén című és Beke Albert elérkezettnek látta az időt Illyés Gyula megrágalmazására alcímet viselő, négy nappal ezelőtt megjelent cikkében tételesen megcáfolta a Pataki Tamás által a lapban „az elvek embereként” prezentált Beke Albertnek a hazug értékelését, s mint látni fogjuk, egyúttal ízekre szedte az inkriminált interjú többi megtévesztő állítását is.

Lássuk miként.

Már az indítás is elárulja Márkus Béla számára jelzésértékű volt már maga a tény, hogy a Magyar Idők által generált és egyre inkább terebélyesedő kulturális vitában a napilap redakciója fontosnak látta és éppen most, a több mint másfél évtizeddel ezelőtti, általunk már bemutatott feljelentés-pamflet szerzőjét megszólaltatni. Amit ezután hozzátett, bennünk további kérdéseket is felvetett. Például azt, mi szükség olyan nézetek népszerűsítésére, amelyek lesújtó véleményt mondanak egy félévszázad magyar kultúrájának minden egyes alkotójáról? Ráadásul arra, aki ilyen égbekiáltó szamárságokat beszél, miért kell hódolattal vegyes csodálattal tekinteni, ahogyan azt Beke beszélgetőpartnere tette? Jó, jó, tudjuk: szólásszabadság van, mindenkinek joga a személyes véleménynyilvánításra, de Bálint György hazájában azért talán mégis adni kellene a szakmai igényre és a színvonalra is. Ostobaságoknak teret adni talán mégse lenne kötelező.

„Még el sem olvasván Pataki Tamás Beke Alberttel készített interjúját (Mindig igaznak kell lenni, Magyar Idők, 2018. augusztus 21.), már elgondolkodtatott, vajon miért őt igyekezett megszólaltatni a lap: csak nem a kultúrharcos vitában számítottak ennek a mindent másképpen látó, sarkos véleményű irodalomtörténésznek a kiállására, igazságosztó szenvedélyére? S közvetve arra, amire egy korábbi cikkük buzdított: hagyja abba a jobboldali értelmiség a „sunyítást”, szólaljon meg, foglaljon állást kulturális életünk, jelesül irodalmunk ügyes-bajos dolgaiban.

Az interjú, egy személyben jelenthetem, elérte célját: muszáj abbahagynom a sunyítást, ám hogy ez jobb- vagy baloldali volt-e, s merre kell fordítanom a fejem, jobbra-e vagy balra, hogy kendőzetlenül szóljak, magam sem tudom. De majd megmondják az olyan tisztán látók, igazak, őszinték, mint amilyennek a klasszikus esztétikán nevelkedett, többkötetes irodalmár magát mutatja – serény önszeretettel ellensúlyozva vagy pótolva az általa felsorolt művészek szeretetének hiányát. Egyúttal meg is bélyegezve azokat, akik a kommunizmusban alkottak, merthogy akkor „hazudni kellett a műben, a kritikában, mindenben. Vagy hallgatni.” „Én hallgattam és vártam” – büszkélkedik.

És érezni, számára büszkélkedésre ad okot az is, hogy úgy beszélhet, mi több, úgy nyilatkozhat, ahogy: igazsága biztos tudatában, rendíthetetlenül. Akár egyes alkotókat, akár egyes esztétikai, irodalomelméleti fogalmakat, értékeket kerít szóba. Vegyem sorjában, vállalva, hogy ingatag leszek, a Rákosi-korszakból ismerős fordulattal: jobbra vagy inkább balra „elhajló”.”

Márkus Béla ígéretéhez híven „elhajlik”. Elhajlása remek válasz lesz arra a nívótlanságra, ahogyan Beke Esterházy Pétert értékelte: „Esterházy sikerben, elismerésben mindent elért, amit csak nyújtani tudtak neki, de a legfontosabbat nem tudta elérni: azt, hogy tényleg nagy író legyen. A társadalmi és politikai mozgásokban egyáltalán nem látott tisztán, a régi és az új küzdelmében pedig a roskadozó régit támogatta. Az igazán nagy írók mindig népben és nemzetben gondolkodtak, ezzel szemben ő azt a lapos közhelyet hangoztatta, hogy alanyban és állítmányban kell gondolkodni.”

Olvassuk el tehát ezek után Márkus Béla reakcióját. Kommentár ehhez a két vállra fektetéshez aligha szükségeltetik:

„Mindjárt Esterházy Péter és Konrád György életművének megítélésében. Hogy az előbbi nem volt olyan íróóriás, amilyennek kikiáltották, erről egy költőóriás, nevezetesen Kányádi Sándor lépten-nyomon hangoztatott önironikus mondása jut eszembe: hogy költő vagyok-e, voltam-e, száz év múlva kiderül.

S még ha Esterházy a társadalmi és politikai mozgásokban nem is látott volna tisztán, az akár csak a Termelési-regénye ismeretében is kétségbe vonható, hogy a régi és az új küzdelmében „a roskadozó régit támogatta”. Gúnyolódni az üzemi háromszög irányította irattermelésen – ez lett volna a támogatás?

A család szentségének, a vallás hitének, a futball adta közösségi összetartozásnak pedig nem lett volna köze a népben, nemzetben gondolkodáshoz, még ha szembeállította is, Márai nyomán egyébként, az alanyban s állítmányban gondolkodással. Konrád lenne pedig az, ha másnak nem, A látogatónak a szerzője, aki „igazán írónak sem tekinthető”? Ezek után értsem, ahogy akarom, hogy az interjúalany senkit sem akar „kiebrudalni a magyar irodalomból”?”

Ezek után lássuk az úgymond „kommunistákkal kokettáló” Illyés Gyulával mi is a helyzet. Amit róla a nagy igazságbajnok bátorkodott világgá kürtölni, azt már bemutattuk. Márkus Béla nem frusztráltság nyomasztó terhe jegyében tető alá hozott irodalomtörténeti opusokról híresült el, mint a korát meghazudtolóan aktív és harcias kultúrkampfosunk. Ő csak egyszerűen a tények tisztelője. Ő nem hivalkodik azzal, mint tette a Magyar Időknek adott interjújában Beke Albert, hogy „nem bírom elviselni a hazugságot”, Márkus valóban nem akarja elviselni a hazugságot és ennek hangot is ad:

„Illyés meg a kokettálás: a beszélgetés szereplője elérkezettnek láthatta az időt az író (újra)megrágalmazására, hadd forogjon a sírjában. Több helyről meríthetett hozzá bátorságot, esetleg különböző oldalakról. Most, hogy szűnőben volt körülötte a lejáratással felérő vádaskodás, megint el lehetett mondani, prózában, amit a Beszélő VI. évfolyamában az Egy mondat Illyés Gyula című versé­ben Petőcz András elmondott.

Íme: „könnyedén táncolja néked / a parasztcselédet, / álnépi hős, / aki egy nemzettel viselős, / de ha kell, / együtt ebédel / mindenfélékkel, / miniszterrel, / és egyébbel; /…/ hol Illyés Gyula, ott Illyés Gyula: / terrorról okítja népét / versében, és nézed / mint a zsarnokság tükörképét”.

A vádak egybehangzanak. Az irodalomtörténész magabiztos véleménye szerint az Egy mondat a zsarnokságról „hazug vers”, mert nem mindenki „szem a láncban”, például az ártatlanul felakasztottak nem. Ebben a felfogásban a mindenkori diktatúrák természetének kétségbeesett elemzéséhez úgy is lehetne közelíteni, hogy hazug, igazolhatatlan állítás a vers utolsó sora, a „porod is neki szolgál”, mert hisz hogy szolgálhatna a por.

A bekei ügyészi vádbeszédhez hozzátartozna, persze, a bizonyítás. Partnere, ügyvédi szerepben, felvethetné, honnan vette, hogy a vers 1952-ben íródott. Ő egyébként tudná, például a Nap Kiadó megjelentette Egy mondat a zsarnokságról című, Pomogáts Béla szerkesztette 2009-es kötetből, hogy honnan, és hogy a keletkezési dátum: 1950.”

Gyulai Pál kedvenc szavajárása volt a „Magammal akarok békében élni, nem másokkal.” Erre Beke Albert gyakran szokott hivatkozni, sok esztendeje még azt is elmondta, hogy ezt a jelmondatot mottójának tekinti. Kívánva, hogy nevezett úr még sokáig éljen jó egészségben és önmagával is békében, csak kérdezzük: esetleg arra is sort kerít ebben a békés együttélésben saját magával, hogy netán olykor tükörbe is tekint? Időnként nagyon nem ártana megtenni ezt „az elvek emberének”. Már csak azért, hiszen, mint már tudjuk jól, esküdt ellensége a hamis tanúbizonyság tételnek. Irodalomtörténészként és gyakorló kálvinistaként egyaránt. Például elkelne egy kis önreflexió, ha szembesült a Márkus Béla által előbb elmondottakkal, vagy amikor az alábbiakat olvassa:

„Bizonyításra szorulna továbbá, hogy a költő tényleg a „halála napjáig” tagja volt a francia kommunista pártnak – amint azt, állítólag, a Karinthy család franciaországi ága (úgy általában az „ág”?) kiderítette. Itt a veretesen sarkos szöveg olvasásakor némi mosolygásra is alkalom nyílna: ha „csak” kokettált, azaz kacérkodott a kommunistákkal, akkor hogy egyesülhetett velük, a pártjukkal, netán így „franciázhatott”.

Előjön, hogyne jönne, a Kossuth-díjak dolga: hogy kettőt kapott a Rákosi-rendszerben, „attól a bagázstól”. Itt a védelem vagy a bíró felvethetné, nem tévedés már 1948-at Rákosihoz s a bagázsához kötni, és Illyéssel együtt szégyenpadra állítani (életükben s holtukban) azokat – csak néhány név: Bajor Gizi, Bartók Béla, Egry József, Fejér Lipót, Ferenczy Béni, Füst Milán, Kodály Zoltán, Medgyessy Ferenc, Somlay Artúr, Szent-Györgyi Albert –, akikkel együtt részesült eben az újonnan alapított kitüntetésben? És 1953-ra, a másodszor is megkapott díj esztendejére nem vetül Sztálin halálának árnyéka, a személyi kultusz fagyos légköre „olvadásának” reménye?

Napjaink és tegnapjaink közhellyé zsugorított politikai ítéletmondását is illenék alátámasztani: valóban „rengeteget ártott” külföldön Magyarországnak az, hogy a Puszták népé­ben hazánkat „elmaradott feudális államnak mutatta be”? Mivel, hogyan (volt) mérhető eme ártalom? Végül egy kérdés, szólhat az elmúlt tíz év (meg a mostani s tán a jövő esztendők) kiadóvezetőihez: miért halasztgatják-várakoztatják Beke Albert Illyés Gyula, a kommunista című, csaknem ezeroldalas könyvének megjelentetését?”

Itt, az asztalfiókban heverő, minden bizonnyal remekmű, az Ilyés Gyula, a kommunista című „monstruózus monográfia” szóbahozásával elérkezünk ahhoz a ponthoz, amikor Márkus Béla megadja a kegyelemdöfést Beke Albert számára. Teszi ezt elegánsan, kitűnő érvekkel és pazar logikával, de egyúttal megsemmisítően. Számunkra igazi szellemi élményt adott a válaszcikk fináléja, remélhetőleg ezt az olvasónk is hasonlóképpen élik meg.

Mielőtt azonban ezt a lenyűgöző okfejtést közreadnánk, hadd tegyünk egy megjegyzést.

Alig egy napja, Bertha Zoltán, az általunk szintén nagyra tartott irodalomtörténész is úgy érezte: nem tűrhető Illyés Gyula sárba gyalázása. Ezért a Magyar Időkben ő is meg kívánt szólalni a szellemóriás védelmében. Az Illyés életműve emblematikus című kisesszéjében rámutatott: a Beke Albert által „hazug versnek” nevezett Egy mondat a zsarnokságról „a legnagyobb hatású versek közé számít, a Himnusz, a Szózat, a Nemzeti dal, a Psalmus Hungaricus mellett sorsköltészetünk halhatatlan remeke. A teremtmények arca – A huszadik század legszebb magyar versei (A Korunk ankétja) című, 2002-ben Kolozsvárott kiadott antológia is, amely a Kárpát-medence több mint száz kiemelkedő írójának, irodalomtörténészének a szavazását összesítette a legjelentősebbnek tartott költeményekről, a legelsők közé rangsorolta.”

Bertha felidézve, hogy Fekete Gyula Illyést szimbolikusan nemzeti irodalmunk „törzsfőjének”, „családfőjének”, „asztalfőjének” nevezte maga is értékelte az életművét. „Felnövekvő generációk sora nyert tőle és a műveitől bátorságot a legfőbb égető nemzeti, közösségi és erkölcsi sorskérdéseink mindenkori felmutatására – fogalmazott, majd hozzátette: Ikonikus sorslírája talán legmegindítóbb remekének üzenetét szeretnék tisztán tartani azok, akik ma is a magyarság megmentéséért, megmaradásáért, felemelkedéséért küzdenek.”

Mélyen igaz szavak, de tartunk tőle: egyvalakinél biztosan falra hányt borsónak bizonyulnak Bertha Zoltán veretes mondatai.

Következzen végül Márkus Béla cikkének beígért zárófejezete:

„Különös módon összefügg ez a „késleltetés” az értékek ügyével: monstruózus monográfiáját hite (vagy tévhite?) szerint azért nem adták ki, mert Illyést „nemzeti szentnek tekintik”. De kik, immár több mint tíz éven át? Nincs jobb- és baloldali elhajlás, összehajlás van? Ha a kommunista költőről van szó, a nemzetiek és a liberálisok között az árok betemetése, az árokban Beke könyvével? És ha Illyés a szent, a nemzeti, akkor kicsoda Wass Albert – s az utóbbi húsz évben hány szobrot állítottak az egyiknek és hányat a másiknak?

Van aztán még egy kanyarja ennek a kommunistázásnak: arról az egyenes útról vezet ide, amelyen a magyar irodalom tanulságát keresve Beke Albert elindult. A tanulságot pedig, miután meglelte, ebben a két szóban foglalta össze: „és mégis”. Úgy mondja, meg akarta írni a magyar irodalom szintézisét Petőfitől Adyig, és Az ember tragédiája juttatta el ahhoz a felismeréshez, hogy ez az „és mégis” irodalmunk „állandó lényege”.

Nem tudni, milyen előtanulmányokat folytatott, milyen forrásokat használt közben, ám ha felüti Szerb Antal híres magyar irodalomtörténetét, rögtön rábukkan ama tanulságra. Szerb ugyanis Vörösmarty Mihály költészetét elemezve döbben rá arra, hogy A vén cigány szerzőjének „megokolatlan és mégis megdönthetetlen” hite az „élet feltámadásában” Zrínyi Miklós és Madách Imre hite is, mely „nem csendül ki reménye vesztett hangokon”.

Hogy Szerb Antalhoz nem kanyarodott be a szintéziskutató, még nehezebben érthető, mint az, hogy kihagyta azt az újabb kanyart, amely egy igazi kommunista irodalomtudóshoz, Király Istvánhoz juttatta volna el. Igaz, így is eljutott hozzá, még ha nem is tudja, hova ért.

Ahhoz a hatalmas Ady-monográfiához, amelynek függeléke külön címszóban szerepelteti: „mégis-morál”, azaz életviteli, felfogásbeli, erkölcsi fogalomként tekint a költő versei közvetítette emberi küzdelemre, a reménytelenség és a kilátástalanság ellenében vívott és vívandó örökös harci készenlétre. Lehet, Ady „mégis”-versei azért estek kívül a szintézis „horizontján”, mert szerzőjük lepaktált vagy mit csinált a szabadkőművesekkel.

A másik zseni pedig, a „mégis magyarnak számkivetve” költője, József Attila meg azért, mert – ő tényleg – a kommunista párt tagja volt? Vele szólva, felszólítás értelmű kijelentését kérdésbe fordítva tehetem fel: csak az olvassa verseit, aki nem (volt) kommunista?

Végül még egy értékről: „őszinteség nélkül nincs művészet”, állítja az irodalomtörténész. Művek tolulhatnak fel az élményekből s az emlékezetből: vajon, mondjuk, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése vagy – amivel mai irodalmunkból rokonították – Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regénye őszinte-e, s annyi vers, itthon maradva, Pilinszkytől Weöres Sándorig? És mi a fokmérő? Egy biztos: nekem a Beke-interjúval bíbelődve nem volt művészet őszintének lennem.”