„Mit adott nekünk Románia? December 1. számokban”– Demkó Attila írása a Mandineren.

Megszólalt a héten a Mandineren Demkó Attila, a hatalmas sikert elért Kárpát-medencei geopolitikai thriller, a Máglyatűz szerzője és az 1918-as gyulafehérvári nagygyűlés centenáriumi évfordulója okán összevetette Románia és Magyarország meghatározó gazdasági és társadalmi mutatóit, illetve megkísérelt választ adni arra a kérdésre, hogy hol is tart napjainkban a két ország és mit jelentett Erdély népeinek az elmúlt száz esztendő. A következtetése nem éppen szívderítő, hiszen megállapította: „száz év Románia-mérlege Erdély egykori három nagy nemzete közül a románok számára sem éppen kiemelkedő, a magyaroknak viszont katasztrofális, a szászoknak meg maga a megsemmisülés.”

Amint az várható volt, a november végi-december elejei napokban, az 1918-as gyulafehérvári román népgyűlés centenáriuma okán a magyarhoni lapokban és hírportálokon nem kevesen éreztek késztetést arra, hogy magyar szemszögből értékeljék a száz évvel ezelőtt történteket és annak következményeit. Érthető is volt ez a megkülönböztetett sajtóbeli odafigyelés, különösebben indokolni ezt a felfokozott érdeklődést, úgy hisszük, nem is szükséges.

Azt követően, hogy az 1990. július 31-i 10. törvénnyel augusztus 23 helyett december elseje lett Románia nemzeti ünnepe, az elmúlt 28 esztendőben ilyentájt amúgy is mindig megszaporodtak a magyarországi médiában az ilyen tárgyú emlékező vagy emlékeztetni kívánó megszólalások. Viszont a mostani jubileumi évforduló cikkhozadéka, nem utolsósorban annak kapcsán is, hogy a centenáriumi Románia minden korábbinál indulatosabb belpolitikai adok-kapok közepette érte meg az országgyarapítás jelképes emléknapját, még az előzetesen megjósolhatónál is sokkal imponálóbb volt.

Megszólalt ez alkalomból az, aki szerintünk jól tette ezt és az is, aki nagyon nem. Volt példa értelmes és hasznos megszólalásokra, melyekben az emlékezés lehetőséget teremtett a Gyulafehérvárhoz vezető korántsem tanulságmentes okok és okozatok feltárására, a történelmi tények tárgyilagos bemutatására. És sajnos voltak olyan értelmetlen és fölösleges szókérések is, melyeket megismerve a tallózót elönti a keserűség, szégyen és a harag. S hogy ne áruljunk zsákbamacskát, következzen egy-egy példázat egyikre is, másikra is.

Az Index újságírója, Kolozsi Ádám 100 éve szakították el Erdélyt címet viselő publicisztikájában járta körül a román ünnep és a magyar gyász száz évének kérdéskörét. Kolozsi Ádám Bárdi Nándor történész segítségével világította meg a feloldhatatlanul ellentmondásos helyzetet: „A „nagy egyesülés” 1990-től a románok legfontosabb nemzeti ünnepe, a magyaroknak azonban egészen mást jelent: az átlagembert nem érdekli, a diplomáciánk bojkottálja, az erdélyi politikusok menekülnének előle, vagy éppen ez alapján kérik számon a kisebbségi jogokat.”

Hadd tegyük hozzá itt rögtön, hogy Kolozsi Ádám volt az az egyetlen magyarországi újságíró, aki másoktól eltérően vette a fáradtságot és elutazott Gyulafehérvárra december elsején, hogy aztán a Románok vagyunk, itt örökké urak maradunk című helyszíni tudósításában valóban hitelesen számolhasson be a meglehetősen sajátosra sikeredett össznépi farsangra emlékeztető ottani ünnepségről. Cikkének megannyi remekbeszabott fotóillusztrációja is igazolta, hogy e napon ez a hely volt „Románia szívcsakrája dákoromán cuccokban és századfordulós pásztorjelmezben, kiegészítő babgulyással.” 

A másik végletet, azt a szókérést, mely bennünk óhatatlanul is a Ceauşescu-bértollnok Ion Lăncrănjannak a szennyes kiadványához fogódzót jelentő 1939-es Dücső Csaba-féle gyalázatosan uszító förmedvényt, a Nincs kegyelem című irredenta fércművet idézi fel, a 888 portálon napvilágot látott, Oláh Gellért jegyezte videós szókérés kísérőszövege jelentette.

A Régi mániám tankkal végigmenni a 100 éves Románián című „teljesítményt”, nemcsak az igen nagy utat bejárt, Kolozsvárról elszármazott újságíró hangulatkeltő mondatai minősítik, hanem még inkább az, hogy az általa megfogalmazottak tükrözték a G. Fodor Gábor irányította szerkesztőség véleményét is. Mert ez a szánalmas Oláh Gellért szöveg sajnos ekképpen hangzott: „Románia kiscsoportos lett, betöltötte a 100. évét, amely lássuk be, állami korban mérve igen csekély, de legalább több mint Szlovákiáé vagy Ukrajnáé. A második kedvenc gyarmati sorsú szomszédunkat egy rövid videóval szeretné felköszönteni a 888 szerkesztősége.” Az ironizáló,  mások nemzeti érzéseit sértő, alig több mint egyperces videófilmről csak annyit, hogy abban Tordai Bence Párbeszédes képviselőt is besorolja a román politikusok közé. (?!)

Az elmúlt napok évfordulós írásai között úgy véljük, talán a leginkább figyelmet érdemlő és ezért olvasóink számára ismertetendő cikk Demkó Attilának egy friss publikációja volt. Amikor eheti választásunk az idei esztendő egyik könyvszenzációjának számító regény, a Máglyatűz szerzőjének a Mit adott nekünk Románia? December 1. számokban címet viselő publikációjára esett, nem tagadhatjuk, az ő tárgyszerű megközelítése késztetett arra bennünket, hogy ezt az olvasmányélményünket megosszuk a maszol olvasóival. Továbbá az ő munkamódszere, hogy kétségbe nem vonható tények és adatok felsorakoztatásával hasonlította össze a két szomszédország, Románia és Magyarország kulcsfontosságú gazdasági és társadalmi adatait, majd mindezek tükrében igyekezett választ adni egyrészt arra a kérdésre, miszerint hol is tart napjainkban a két ország, másrészt pedig, mit is jelentett Erdély népeinek az elmúlt száz esztendő – csak erősítette a meggyőződésünket: Demkó Attila elemzése ismertetésének feltétlenül helye van a rovatunkban. Ezen jottányit se változtat, hogy a dolgozat következtetése nem volt éppen szívderítő. Cikkének konzekvenciája ugyanis a következőképpen hangzott: „száz év Románia-mérlege Erdély egykori három nagy nemzete közül a románok számára sem éppen kiemelkedő, a magyaroknak viszont katasztrofális, a szászoknak meg maga a megsemmisülés.”

Mielőtt rátérnénk a Mandineren november 30-án közreadott cikk bemutatására, engedtessék meg néhány szó a szerzőről, akinek szóbahozott regénye, a David Autere álnéven idén márciusban megjelentetett geopolitikai thriller, a Máglyatűz – A háború peremén, mint már jeleztük egyfajta bestsellere lett az idei esztendőnek. A Demkó-könyv alaptörténete szerint Erdélyben polgárháborús helyzet alakul ki, részben orosz ráhatásra. A regényről, mely egy valós nemzetközi és biztonságpolitikai környezetre épít fel egy fikciós történetet, álljon itt csupán egyetlen méltató értékelés, Török Gábor ismert politikai elemző véleménye: „Végre egy politikai témájú magyar regény, amely nem giccses, nem didaktikus és nem is hiteltelen. Úgy tud érdekes lenni, hogy közben az olvasó elvégez egy komplett világpolitikai kurzust. Kötelező olvasmány.” 

A most 42 éves Demkó Attila a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetemen szerzett diplomát történelem-politikaelmélet szakon és ugyanitt védte meg az ír nemzeti felszabadító mozgalomról, kiemelten az Ír Köztársasági Hadseregről (IRA) szóló doktori disszertációját. A diplomaszerzés és doktorálás között időszakban Genfben, Pekingben és Washingtonban tanult biztonságpolitikát, illetve folytatott kutatásokat is ezen a szakterületen. Ezt követően közel húsz éven keresztül biztonságpolitikai szakértője volt előbb 1991 és 2002 között a Miniszterelnöki Hivatalnak majd 2002 és 2018 között a Honvédelmi Minisztériumnak. Utóbbi helyen előbb a Balkánnal, Irakkal és Afganisztánnal foglalkozott, innen került ki Brüsszelbe Magyarország NATO-képviseletére, majd onnan hazatérve 2014-től idén tavaszig vezette a védelempolitikai szakterületet a honvédelmi tárcánál. Demkó Attila katonai karrierje során bejárta a világ legfontosabb válságzónáit és érdemes róla tudni azt is, hogy számos cikk és tanulmány szerzője a nemzeti kisebbségi konfliktusok, Románia, Moldova és a délszláv válság témakörében. Jelenleg második könyvén dolgozik és tervezi a Máglyatűz angol kiadását.

„December elsejével kapcsolatban általában az érzelmek dominálnak Romániában és Magyarországon – indítja eszmefuttatását Demkó Attila, majd hozzáteszi: De igazán az adatokat érdemes alaposan elemezni az elmúlt évszázaddal kapcsolatban! Nos, mit is adott száz év Románia az 1920-ig Magyarországhoz tartozó, ma román területek lakóinak? Elsősorban nekünk, magyaroknak, de a másik két nagy erdélyi nemzetnek, azaz a szászoknak, vagy az 1918-ban 54%-kal épphogy többségben lévő románoknak is?”

Az összehasonlítás korántsem egyszerű, hiszen – mint írja – „a legtöbb ponton csak a két országot lehet összevetni, nem Erdélyt és Magyarországot, de azért következtetéseket így is le lehet vonni.”

Az egybevetés első tétele az infrastruktúra, mely mindent megalapoz egy ország megítélésében. Ez mindenekelőtt – szögezi le a szerzőnk – magába foglalja a víz és a csatornaszolgáltatást és az utak helyzetét. E téren a rendelkezésre álló nemzetközi adatok a következő képet mutatják: „A Világbank logisztikai indexénél Magyarország a 31., Románia a 48. helyen van. A tiszta ivóvíz elérhetőségében Románia teljesítménye 88%, Magyarország 82%-on áll, egy pont ahol a románok vezetnek (még ha tapasztalati alapon nehéz is ezt elhinni).  Ami a csatornázást illeti, Magyarország 76%-on, Románia 57%-on áll.” 

Az infrastrukturális komparáció másik sine qua non-ja az utak állapota, az úthálózat fejlettsége és korszerűsége. A cikk fentebb látható egyik fotóillusztrációja éppoly beszédes, mint a Máglyatűz címlapja, mellyel szintén már megismerkedhetett az olvasó. (Mint megfigyelhették, a kötet címlapján nagy tüzet látunk, előtérben Vlagyimir Putyinnal, illetve Székelyfölddel és zászlajával, míg Putyin napszemüvegén a budapesti és bukaresti parlament tükröződik.

Az üzenethordozó képek után most jöjjenek a konkrétumok:

„Az utak terén Magyarország egy világgal van előbb, a 27. hely durván üti az 57.-et. Úthálózatunk 206 ezer kilométer hosszú, és ebből 1884 kilométer gyorsforgalmi út. Románia úthálózata 86 ezer kilométer és ebből 746 kilométer minősül gyorsforgalmi útnak.

Mindezt úgy, hogy a mai Románia majdnem két és félszer akkora, mint Magyarország.”

A cikkünk következő fejezete az életminőség-kérdését veszi górcső alá. Ennek két meghatározó szférájáról, az egészségügyről és az oktatásról – mint vélnék sokan, főleg abban a Pannóniában, ahol rossz ellátásra, kétségbeejtő kórházi állapotokra meg bányászbéka szintű oktatási rendszerre panaszkodni annyira divatos ma – azt gondolhatjuk, fogalmaz Demkó, hogy az összehasonlításban az eredmény szorosabb lesz. Viszont óriási baklövést követ el, aki ezt így is gondolja, mivel a hiteles mutatók e két területen is egyértelműek. A statisztikák számadatai meggyőző magyar fölényt mutatnak. Íme, hogyan összegzi mindezt tömören a párhuzamok vizsgálója, kitérve e téren persze száz esztendő tapasztalataira is:

„A várható élettartamot tekintve Magyarország a világon az 57., Románia a 67. Az oktatási index szerint Magyarország a 26., Románia az 51. Ezt a nagyon rossz román mutatót számunkra még tovább rontja, hogy az erdélyi magyarság szinte mindenben rosszabb helyen áll a románoknál, míg száz évvel ezelőtt az egyetemi végzettség arányától kezdve az írástudásig mindenben sokkal jobban állt. Románia magyar iskolák százait zárta be 1920 után és elsorvasztotta a magyar felsőoktatást, eredménnyel. Hatalmas csapást mértek a magyar kultúrára is, a színházi élettől a sajtóig.”

Az életminőség milyenségének elengedhetetlen ismérve mindenkor és mindenfelé a közbiztonság és a társadalmi béke kérdése.

Lássuk, miként ítéli meg e két kritérium helyzetét Demkó Attila, aki ezúttal sem csak a legújabbkori adatokkal operál, hanem visszatekint egykorvolt időkre is. Itt viszont lenne egy megjegyzésünk, nem is elhanyagolható jelentőségű. Azt, hogy napjainkban is lennének magyarellenes „apró kis pogromok” Romániában nem kis meglepetéssel olvastuk. Ilyet állítani csak akkor lehetne, ha mellette ott a bizonyító erejű adat is. Márpedig nem véletlen annak hiánya, hisz ez az állítás fikció. Ejnye, ejnye, ez nem a Máglyatűz műfaja, itt nem regényt írunk, kedves Demkó Attila…

„Ami a közbiztonságot illeti, Magyarországon 2016-ban kicsit több volt a 100 ezer lakosra jutó gyilkosság (164. vs 167. hely)  Egyes adatok szerint a bűnözés általános szintje is magasabb (22. illetve 28. hely Európában), de ehhez hozzá kell tenni, hogy Románia sokkal nagyobb mértékben exportálta bűnözőit Nyugat-Európába, mint Magyarország.

A béke, mint érték már nagyon szubjektív kategória, de az biztos, hogy a magyarság szempontjából nem lett békésebb a világ a román uralommal.

Százakat gyilkoltak meg román részről 1918-1920 között és 1944-ben csak azért, mert magyarok. Százezreknek pedig menekülnie kellett. Marosvásárhely egy, a román mélyállam által szervezett pogrom volt 1990-ben. Az apró kis pogromok, a verések, gúnyolódások ma is mindennaposak. 2017-ben mindenesetre a globális békeindex szerint, ami a közbiztonságot is magában foglaló mutató, Magyarország a 17., Románia a 24. a világon.” 

Az összes közül ugyanakkor a gazdasági adatok legfontosabbak és legpontosabban mérhetők – folytatódik az összevetés. Ezen a területen a legkönnyebb a komparáció. Hogy ez miért van így, azt ekképp tárja elénk a cikkszerző:

„Az általános emberi fejlettségi index szerint, ami talán a legjobban mutatja meg a két ország közötti mai különbséget, Magyarország a 30., Románia a 43. a világon. . Az egy főre jutó nominális GDP-ben is Magyarország vezet Romániával szemben (14 209 / 10 785 dollár), a vásárlóerő alapon mért GDP per fő tekintetében pedig kerekítve 29 000 / 24 000 az állás. 

Fontos, hogy az általános életszínvonal terén az elmúlt száz évet átlagolva még jobb Magyarország teljesítménye.

A harmincas-negyvenes, illetve a nyolcvanas-kilencvenes években akár 70-80%-os is volt a magyar előny. Különösen 2002-2010 között Románia nagyon sokat behozott évszázados hátrányából, ez tény, de a román fejlődés jóval törékenyebbnek tűnik a magyar gazdasági növekedésnél, mert a belső fogyasztásra, illetve a kivándorlók hazautalásaira épül.  Ha az elképesztő mértékű román fegyverkezés költségeit és a mélyebb gazdasági folyamatokat nézzük, akkor a következő években Románia nagy nehézségek elé néz. Az egyetlen gazdasági adat, amiben Románia ma stabilan jobban áll, méghozzá sokkal, az az adósság szintje (73%, illetve 35%).”

A Demkó-féle összevetés utolsó tétele a demográfia világával foglalkozik, ahol a statisztikai adatok riasztó képet mutatnak. Száz esztendő erdélyi mérlege a magyar népesség számarányának alakulása szempontból elszomorítónak tekinthető, szász szempontból viszont ez csak a tragikus jelzővel minősíthető.

Íme, miként érhető tetten mindez a Mandineren közölt párhuzamos állapotfelmérésben:

 „A Romániához csatolt területek demográfiája a nem-román erdélyi népek és kultúrák pusztulását mutatja. Ebben szerepe volt az észak-erdélyi zsidóság 1944-es magyar uralom alatti deportálásának, de a többi változás Románia „teljesítménye”. A magyarok aránya 100 év alatt 31%-ról 2011-re 18%-ra, 2018-ra pedig inkább 17% környékére csökkent. Ez arányaiban szinte feleződés, legalább 1 millióval kevesebb a magyarság létszáma, mint amit a természetes folyamatok indokolnának. De ha az 1920-as román népszámlálásnak hiszünk, ami 25,5%-os magyarságot talált, a 17% akkor is drámai. Messze nem annyira sokkoló persze, mint a németek/szászok fogyása. Az egykor 10%-os népesség 2011-ben 0,4% volt. Szász gyerek gyakorlatilag nem születik már, a maradék népesség nagy része nyugdíjas korú. A szászságot, mely 800 éven át túlélt, sőt prosperált a magyar uralom alatt Erdélyben, 80 év román uralom megtörte, 100 év pedig megsemmisítette. A szászok kihalásával kimondható, hogy Erdély nem az, és már soha nem is lesz az, mint ami történelme túlnyomó részében volt.

Eközben, bár Magyarországon is súlyos csapások érték a kisebbségeket, itt maradt meg az egész térségben a legnagyobb német és zsidó közösség.”

Demkó egybevetésének demográfiai fejezete külön kitér arra a szubjektív, de nem kevésbé fontos kérdésre is, hogy magyarnak vagy románnak jobb-e lenni a világban. Nemkülönben azt is feltárja, miként alakult a kivándorlás kérdése a két országban. Amit és ahogyan elmond, az önmagáért beszél. Az általa itt megtett egyik hivatkozás, melyben a magyar állampolgárságért folyamodó román nemzetiségű erdélyiekről szól, már csak azért is feltűnt nekünk, hisz ezzel Demkó Attila azt bizonyította, hogy rendszeres olvasója a maszolnak.

„Szubjektív, és kevésbé tragikus, de fontos kérdés, hogy magyarnak vagy románnak jobb-e lenni a világban. Ha a legjobb megítélésű országokat nézzük a világon, Magyarország a 38., Románia az 54.  Nem statisztika, de tapasztalati tény, hogy a románok megítélése jóval rosszabb a nyugati országokban, mint a magyaroké. Ennek fő oka a kitelepült románokhoz köthető bűnözés. Az viszont biztos, hogy sok román nemzetiségű erdélyi próbált magyar állampolgárságot (vissza)szerezni az utóbbi időben, ami önmagában szavazás arról, milyen ország is Románia. 

Záruljon a cikk egy másik szavazásformával, a kivándorlással arról, mit is adott/ad a két ország lakóinak! Magyarország népessége 1990-2017 között hatszázezer fővel, 10,4 millióról 9,8 millióra csökkent. A kivándorlók száma erősen vitatott, de a maximum pont annak a 600 ezernek tűnik, amivel a népesség csökkent – ami egyben azt is megmutatja, hogy volt sok százezres bevándorlás is. Románia népessége 3,5 millió fővel csökkent 1990-2017 között 23,2 millióról 19,7 millióra.  A román csökkenés tehát durván kétszeres népesség mellett is a valószínűleg túlzó maximális magyar adat hatszorosa. Ennek fő oka nem a negatív halálozási szám, hanem az elképesztő mértékű kivándorlás. A legkonzervatívabb adat is 3,4 millió fő, de 5 milliós becslés is van, ami azzal számol, hogy még nem minden kivándorló jelent meg a statisztikákban. Románia a kisebb számmal is második a világon az elmúlt évtizedben a kivándorlási arány terén. Csak a polgárháborús Szíria előzte meg.

Ha csak a lábbal való szavazást nézzük, Románia teljesítménye siralmas, nem csak Magyarországhoz képest, hanem globálisan is.”

Fentebb, mint láttuk, cikkének zárszavaként foglalkozott a cikkszerző az elvándorlás miatti népességfogyás kérdésével. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt követően még utólag beillesztett egy terjedelmesebb történelmi fejtegetést, arról, hogy ki kerülhetett volna még Romániához, „a Tiszától a Dnyeszterig” nekibuzdulás miatt, amit egykor és ma csak a Băsescu-félék fejében fordult meg, de ennek közreadásától épp a szövegrész hosszúsága miatt lemondani kényszerülünk. Viszont azt már nem tehetjük meg, hogy az összegzéséről lemondjunk.

Íme, Demkó Attila összehasonlító felvételének összefoglalója:

Az összes adatot egy értékelésbe összefoglalva, hogy mit is az adott az 1918-ban polgáraivá lett millióknak és utódaiknak Románia Magyarországhoz viszonyítva, a kép hasonlóan sötét.

Az eleje a román nemzetiségűekre is igaz: utakat nem, egészségügyet nem, oktatást nem, jólétet nem, nemzetközi megbecsülést nem. A románok 1918 előtt másodrendű polgárok voltak ugyan Magyarországon, de sokkal magasabb színvonalon éltek anyaországuk lakóinál. A magyarok 1918 óta másodrendű polgárok Erdélyben, és jóval alacsonyabb színvonalon éltek/élnek a maradék magyarországinál. A magyarok ráadásul kaptak etnikai tisztogatást, sőt mészárlásokat, és ma is van megalázás, van gombaként növő ortodox templomrengeteg, van másodrendű polgári lét a román nemzetállamban. A negatívumok sora még hosszú, ami meg a gesztusokat illeti, sehol sincsenek az 1918. december 1-én ígértekhez képest.

Száz év Románia mérlege Erdély egykori három nagy nemzete közül tehát a románok számára sem éppen kiemelkedő.

A magyaroknak viszont katasztrofális, a szászoknak meg maga a megsemmisülés.

Ezt ha valaki nem román, a tények és adatok alapján sem lehet megünnepelni. Románia hatalmas ásványi vagyont örökölt Erdélyben, magterületén pedig jó ideig világszinten is kiemelkedő olajtermelő volt. A mai Magyarországénál sokkal jobb természeti adottságaival az elmúlt száz évben nem tudott élni. Ehhez a harmatgyenge politikai és gazdasági teljesítményhez a magyarokat érintő, az elmúlt évszázad nagyobbik részére jellemző súlyos nemzeti elnyomástól függetlenül sem lehet gratulálni.”