Markó Béla: „Normális-e például, ami most van? Hogy míg 1989 után még egy rövid ideig félni kellett az értelmiségiektől, ma már mintha nem is kellene tartani tő­lük.”

Megszólalt a héten az Élet és irodalom legfrissebb számában Markó Béla és a Leárazott értelmiség címmel megjelentetett politikai esszéjében arról értekezik, hogy „1989. december 22-től pontosan három hónapon át hatalmon volt az értelmiség Romániában”, de utólag úgy tűnik, hogy ezek a kiművelt emberfők, „csupán a régi-új profik hitelesítéséhez kellettek”. Ehhez kapcsolódóan személyes hangú visszaemlékezésében beszámol arról az 1990 tavaszán Budapesten megtartott magyar-román értelmiségi találkozóról, amely „nyitánya lehetett volna egy viszonylag gyors megbékélési folyamatnak, de éppen ellenkezőleg, ezzel a próbálkozással véget is ért az értelmiség három hónapos, történelmileg is előzménytelenül jelentős politikai befolyása Romániában.”

Négy évvel ezelőtt, 2015 áprilisának első napján, annak kapcsán, hogy a boldog emlékezetű és másfél évvel később fondorlatos módon és törvénytelen módszerekkel elnémított, de mondhatnánk azt is, hogy előre kitervelt módon kivégzett Népszabadságban megjelent, Emlékezés egy gyógyszertárra című Markó Béla publicisztikát rovatunkban ismertettük, felidéztük azt az 1990-es márciusi, Budapesten megtartott magyar-román értelmiségi találkozót, melyen jelentős román értelmiségiek, romániai magyar vezetők és akkor élvonalbelinek számító magyarországi kiművelt emberfők, megpróbáltak egyetértésre jutni a romániai magyarság számára olyan kulcsfontosságú ügyekben, mint a nyelvhasználat, az anyanyelvű oktatás, illetve az önálló kolozsvári magyar egyetem újjászervezésének kérdése.

A budapesti Béla király úti kormányrezidencián március 19-én és 20-án megtartott, Csoóri Sándor és Gabriel Liiceanu társelnökök által felváltva vezetett konzultációt a Németországban élő, magyar származású, Európa-szerte ismert és elismert médiamenedzser, Josef von Ferenczy hozta tető alá Németh Miklós kormánya hathatós támogatásával. Annak védnökségét Horn Gyula, akkori külügyminiszter vállalta, majd ő is nyitotta meg a fórumot.

Magáról a kerekasztalról, amit annak résztvevői következetesen kollokviumnak neveztek, elmondtuk akkor, hogy az egymás jobb megismerésén alapuló tolerancia jegyében megtartott rendezvényen az erdélyi és magyarországi magyar, illetve román értelmiségiek, elsősorban az irodalmi és művészi élet kiválóságai folytattak párbeszédet  arról, hogy „a nemzeti gyűlölködés soha többé ne válassza el népeinket, s a román-magyar viszonyt a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogainak maradéktalan tiszteletben tartásán alapuló európai normák határozzák meg.”

Az ígéretes kezdetnek szánt és épp az akkori marosvásárhelyi provokációs történések miatt soha sem folytatott őszinte eszmecserének résztvevői között csupa ismert személyiség volt.  A résztvevők impozáns névsorát itt nem soroljuk fel. Azt, hogy kikből is állt ez a több mint ötvenfős magyar-román „vegyes válogatott”, azt amúgy nemsokára megtudja az olvasó, hiszen az ez alkalommal ismertetésre kerülő Markó Béla publicisztika név szerint is felsorolja legtöbbjüket. Azokat, akiknek nevét joggal emlékezetre méltónak érdemesített. Az arra érdemteleneket viszont nem.

E ponton viszont úgy érezzük, tennünk kell egy talán nem fölösleges kitérőt és szóljunk arról is, hiszen hozzátartozik az igazsághoz, hogy az akkori magyar és román értelmiség színe-javát tömörítő kollokviumi meghívottak közé sajnos olyanok is bekerültek, akikről utólag bebizonyosodott, hogy érdemtelenek voltak arra, hogy egy ilyen megbecsült grémiumban helyet kapjanak.

Nem hallgathatjuk el, hogy jómagunk számára, mint akinek lehetősége volt később elolvasni a magyar-román értelmiségi találkozó magnószalagról átírt teljes jegyzőkönyvét, a sok-sok építő javaslat és szívet-lelket melengető felvetés közül egyik-másik utólag sajnos hányingert keltővé minősült át. No, nem az ott elővezetettek miatt, mert azokkal semmi gond nem volt, hanem egyes a javaslattevők kétes hitelessége és becstelen múltja okán.

Itt például annak a helyszínen őszinte elismerést kiváltó szókérőnek a felszólalására gondolunk, aki Erdélyből elszármazott ismert magyar televíziós újságíróként nemcsak azt szorgalmazta akkor és ott, nagy-nagy hévvel, hogy „a román nyelvű egyetemi karokon is vezessék be fakultatíve a magyar nyelvoktatást”. Telt tőle még egy megsüvegelendő morális „fegyvertényre” is, hiszen óvott és figyelmeztetett: vigyázzatok, barátaim, él még a diktatúra szelleme! Ő az a Heltai Péter volt, aki "Hegel" fedőnéven nemcsak kolozsváriként volt szekus besúgó és jelentett legjobb barátairól, hanem Magyarországra történt 1987-es áttelepülése után továbbra is jelentett a régi bukaresti kenyéradó gazdáinak. Például, arról a Szőcs Gézáról is, aki alig félórával előtte szólalt fel ezen a kerekasztal konferencián vagy arról a Tamás Gáspár Miklósról és Ara-Kovács Attiláról, akik szintén résztvevői voltak ennek a magyar-román értelmiségi fórumnak.

Úgy hisszük, nem fölösleges ebből az utólag gyomorforgatóvá silányuló Heltai-felszólalásból egy részletet szöveghűen idézni: „A másik megjegyzésem az, hogy – ahogyan Kányádi Sándor mondta – él még a diktatúra szelleme; de nemcsak azért él, mert tudati – ami nehezen kilúgozható–, hanem azért is, mert érdekek éltetik. Érdekek! Bizonyos társadalmi rétegek veszítettek a forradalommal, és még veszíteni is fognak; s ezt ők jól látják, ezért tudatos ellenségei ennek a forradalomnak.”

Éppúgy szólnunk kell arról is, hogy a jelenlévők rokonszenvvel fogadták Sorin Antohi történésznek, a budapesti Közép-európai Egyetem (CEU) történelemtudományi tanszéke későbbi, diplomahamisításon ért vezetőjének akkori, kicsit terjengős, de vitathatatlanul okos felszólalását egy közös román-magyar etnikai enciklopédia megalkotásának szükségességéről, melyet Budapesten magyarul, Bukarestben románul adtak volna ki. Ennek a kézikönyvnek a megírásához Antohi azonnal fel is ajánlotta tudását és tehetségét. Javaslatát és vállalását a jelenlévők valamennyien elismeréssel fogadták. Csakhogy akkor még senki se tudhatta, hogy valójában a Szekuritaté "Valentin" fedőnevű ügynökét hallgatják, aki későbbiekben más területen is bizonyította, hogy középiskolás kora óta „kitűnő helyen” szocializálódott, hiszen irányítása alatt a CEU-n később többen is úgy szereztek doktori címet a történelemtudományokban, hogy témavezető professzoruk maga nem is rendelkezett doktori címmel.

A tanácskozás teljes anyagát, annak zárónyilatkozatát (ennek megszövegezői Domokos Géza, Demény Lajos, Markó Béla, Marius Tabacu, Smaranda Enache, Konrád György, Ion Aluaş és Sorin Antohi voltak) és a nemzetközi sajtóértekezleten elhangzottakat, ahol Konrád György és Mircea Dinescu volt a főszereplő, a szervezők kötetben kívánták kiadni még a félévvel későbbre tervezett következő, Bukarestben esedékes második magyar-román értelmiségi találkozó előtt. (Domokos Géza helyszínnek Temesvárt javasolta, de ezt az indítványt a bukarestiek nem fogadták el.) Ahogyan a következő fórumra és az akkor elhatározott közös magyar-román alapítvány létrehozására sem került sor soha (pedig a fórum két társelnökének, Csoóri Sándornak és Gabriel Liiceanunak a személyében már megegyezés is volt a kuratóriumi elnököket illetően), ugyanúgy nem lett semmi a tervezett konferenciakötet megjelentetéséből sem.

Mindezeket annak kapcsán kívántuk felemlegetni, hogy az Élet és irodalom legutóbbi számában Markó Béla Leárazott értelmiség címmel el- és továbbgondolásra késztető publicisztikát tett közzé és ebben a 29 évvel ezelőtti budapesti magyar-román értelmiségi találkozóval kapcsolatos személyes élményeit is megosztja velünk részletekre kiterjedően.  Persze az akkori „kollokvium” felidézése valójában apropóként szolgál számára, hogy elgondolkozzon, és bennünket is reflexiókra késztessen olyan kínzó kérdések mentén, hogy mi napjainkban a kiművelt emberfők hivatása, miként értékelhető az értelmiségi és a politikusi lét kölcsönhatása, vagy miért is ajánlja nagyon minden értelmiséginek azt, amiről egy interjújában korábban hangsúlyosan is érvelt, miszerint „bele kell szólni a körülöttünk zajló folyamatokba”

„Ne tessék meglepődni: ezelőtt huszonkilenc évvel, 1989. december 22-től pontosan három hónapon át hatalmon volt az értelmiség Romániában.”  – olvassuk a mai 45 év alattiakat talán meglepő, de a fölöttük járók számára cseppet sem meghökkentően ható indítást. Aztán a folytatásban magyarázatát is megadja ennek a szokatlan, ’89 felemelő karácsonyának előestéjén megkezdődött írástudói szerepvállalásnak.

Íme, miként esett meg ez a csoda:

„Egyetemi tanárok, tudósok, írók vezettek számos fontos intézményt az úgynevezett forradalom után. Persze, részben népfelkelés, részben pedig, ahogy sokan állítják, talán államcsíny volt, ami akkor történt. A diktatúra csak így bukhatott meg, valószínűleg semmiféle konspiráció nem hozott volna eredményt a spontánul kirobbanó népharag nélkül. És ez fordítva is igaz lehet. Nyilvánvalóan felemás volt ily módon ez a három hónapos értelmiségi uralom is, szó sem volt a filozófusok platóni államáról, hiszen már eleve meg kellett osztani a hatalmat a volt rendszer kevésbé kompromittált politikusaival, akik eltérően az egyébként rendkívül népszerű íróktól vagy színészektől, értettek a közigazgatáshoz.

Különben is utólag úgy tűnhet, hogy ezek az ellenzéki értelmiségiek csupán a régi-új profik hitelesítéséhez kellettek. Van ebben igazság, mégis azt hiszem, valós esélyt kaptunk akkor egy mélyreható rendszerváltásra. Három hónapig. Aztán 1990. március 19-én és 20-án, amikor Marosvásárhelyen román és magyar tömegek csaptak össze, egyszerre véget ért az értelmiségiek tiszavirág-életű országlása. Minden jel szerint éppen arra szolgált a marosvásárhelyi konfliktus kirobbantása, hogy elakassza egy új, demokratikus rend kialakítását, és egyúttal a magyar követeléseknek is gátat vessen.

Attól a pillanattól kezdve minden lelassult, és aminek a megoldása abban a három hónapban sokszor napok kérdése volt, később hosszú évekbe került. Közvetlenül a véres marosvásárhelyi események után létrejött a Román Hírszerző Szolgálat, szinte teljes egészében átmentve a volt Ceaușescu-titkosrendőrség időlegesen standbyba helyezett apparátusát, és ma már egyetértenek a krónikások abban, hogy ezért volt szükség Marosvásárhelyre: bizonyítandó, hogy erős titkosszolgálat nélkül nem lehet meg a román állam.” 

A Sors gyalázatos fintora, hogy viszont éppen ahhoz a két márciusi naphoz köthető a kiművelt emberfők romániai röpke országlásának záró mozzanata – olvashatjuk a Markó esszé folytatásában.

Épp akkor következett be a törés, amikor biztató jelek mutattak arra, hogy a két ország szellemi elitjének legjobbjai, köztük olyanok is, akik értelemszerűen, bármilyen előképzettség nélkül léptek politikai porondra vagy éppen a közjó érdekében  vállalták, hogy tudásukkal, tapasztalatukkal szellemi hátteret biztosítanak az akkortájt  formálódó új politikai elit számára,  Romániában éppúgy, mint Magyarországon, szükségét érezték az értelmes és előrevivő párbeszédnek, a  gondok kibeszélésének és az egymásra találásnak:  

„Kevesebb szó esik viszont egy olyan rendezvényről, amely szintén 1990. március 19-én és 20-án zajlott – bár néha felemlegetem én is – arra a budapesti román–magyar értelmiségi találkozóra gondolok, amely nyitánya lehetett volna egy viszonylag gyors megbékélési folyamatnak, de éppen ellenkezőleg, azzal a próbálkozással véget is ért az értelmiség három hónapos, történelmileg is előzménytelenül jelentős politikai befolyása Romániában. Nem derült ki ez rögtön másnap, sokan maradtak még hosszú ideig fontos tisztségben, sokan lettek közülük hivatásos politikusok, de aki értelmiségi mivoltát meg akarta őrizni, az csalódottan kilépett a politikából, és csak a háttérből próbált véleményt mondani, míg aztán már erre sem tartott igényt senki.

Én ugyan még nagyon sokáig politizáltam, de érteni vélem az akkor kénytelen-kelletlen visszavonult értelmiségiek kiábrándultságát. Románokét, magyarokét egyaránt. Hiszen minket, erdélyi magyarokat is Petőfi-kultuszra neveltek az iskolában, ahol magyar történelmet nem nagyon, magyar irodalomtörténetet viszont tanítottak nekünk, és a szabadságharc legfontosabb figurája sem Kossuth Lajos volt számunkra, hanem Petőfi Sándor. Ráadásul, akármennyire furcsa is, a kommunista rezsim, amelyben gyermek- és ifjúkorom eltelt, ellentmondásos viszonyban volt az írókkal. Nem szerette őket, de tartott tőlük, és szüksége is volt rájuk saját legitimációjához. Így aztán a hetvenes–nyolcvanas években éppen ezt a félelmetes kétértelműséget éreztük nap mint nap: minden lépésünket figyelték, de valójában nem fizikailag akartak akkor már megsemmisíteni, hanem erkölcsileg. Trófeának kellettünk volna, és ez a szándék igazság szerint növelte az értelmiségi státusz súlyát. Cinikusan azt is mondhatnám: volt ára az értelmiségnek. Sokan nem fogadták el a felkínált árat, és ők lettek aztán három hónapig a főszereplők abban a végjátékban, amit akkor nyitánynak képzeltünk. Sőt, bevallom, én még ma is reménykedem, hogy nyitás volt ez, csak valahogy ki kellene várni ezt a hosszú-hosszú szünetet.”

Ezt követően az ÉS cikkéből kiderül, hogy a mindenkor jóhiszemű Markó Béla számára az elmúlt majd’ három évtizedben megtapasztaltak nem mindenben igazolták vissza a részéről megelőlegezett korábbi bizalmat. Ma már számára sem tűnik a szabadjára engedett képzelet birodalmába tartozó fikciós teóriának az a feltételezés, hogy nem éppen véletlen műve volt, hogy a Marosvásárhelyen emberéleteket követelő marosvásárhelyi provokáció két napja történetesen éppen arra a március 19-re és 20-ra esett, amikor Budapesten, a magyar és román aktív politikusokat is soraikban tudó csúcsértelmiségiek történelmet kívántak írni.

Mert valóban ez a nemes szándék vezérelte őket. Ezt nyomatékosítandó hadd idézzünk ismét a találkozó jegyzőkönyvéből, ezúttal Mircea Dinescut, aki felszólalásában – egyebek közt – arról beszélt, hogy „íme, most – először – találkozunk itt és igazán valódi párbeszédre törekszünk; igyekezünk szabadulni attól a politikai görcstől, amely megvolt és még megvan az országaink között.” Közbevetőleg tegyük hozzá: Markóhoz hasonlóan Dinescu se gondolta volna akkor, amiképpen mások sem, hogy Heltai Péter és Sorin Antohi egykori munkáltatói ilyen hamar magukhoz tértek az átmeneti Csipkerózsika-álmukból.

Adjuk most át a szót ismét Markó Bélának:

„De azért már én is gyanakvóbb vagyok. Annak idején nem hittem, ma már el tudom képzelni, hogy a marosvásárhelyi román–magyar összecsapás időzítésének a budapesti román–magyar értelmiségi találkozóhoz is köze volt. És elsősorban nem azért, mert néhányan a hirtelen politikussá avanzsált értelmiségiek közül nem voltunk abban a két napban otthon, Marosvásárhelyen, hanem mert ami akkor Budapesten elkezdődhetett volna, komoly veszélyt jelentett mindenfajta nacionalizmusra. Márpedig a bukott rendszer híveinek ez volt az egyetlen fegyverük: a nemzeti gyűlölködés. Ismétlem, azokban a napokban vették át – azt is mondhatnám: vissza – a hatalmat az értelmiségiektől azok, akik legfeljebb csak valamilyen kirakatreformot szerettek volna. Ezért pedig semmi sem volt túl drága, Marosvásárhely márciusa sem. Szerencsére a hátraarc nem sikerült teljesen, mégis évekre vagy akár évtizedekre visszavetett minket.”

Mielőtt sort kerítene a személyes emlékek visszaidézésre, Markó Béla felidézi az előzményeket. A Ferenczy-sajtóügynökség által kezdeményezett 1990-es, március 19-20-i, eredetileg a hónap elejére tervezett kerekasztalnak szerves előzménye volt a csaknem egy évvel azelőtt megtartott, a kommunizmusból a demokráciába vezető magyar átmenet egyik legnagyobb hatású szimbolikus eseményének, Nagy Imre mártír miniszterelnök és társainak újratemetése napján megrendezett budapesti magyar-román értelmiségi fórum, melynek létrejötte és nyilatkozata fordulópontot jelentett a magyar-román kapcsolatok történetében.

Minderről és a folytatásról, ahol immár megtudjuk az 1990-es márciusi fórum közvetlen előzményeit is, továbbá megismerhetjük a kerekasztal legnevesebb résztvevőit, így ír szerzőnk:

„Volt már Budapesten 1989. június 16-án egy román–magyar értelmiségi találkozó, amelyen a nyugati román emigrációból néhányan, köztük Mihnea Berindei és Dinu Zamfirescu közös nyilatkozatot írtak alá MDF-es magyar értelmiségiekkel, Csoóri Sándorral, Jeszenszky Gézával és másokkal. Ehhez a nyilatkozathoz aztán utólag többen csatlakoztak, román részről Eugène Ionesco és a volt román király is. Bár ennek ellenére egyik oldalon sem képviselte a teljes román, illetve magyar értelmiséget a lista, a nyilatkozatot nyugodtan tekinthettük már akkor is áttörésnek, hiszen az aláírók elismerték az erdélyi magyarok kulturális autonómiához és az önálló magyar egyetemhez való jogát. Mindenképpen biztató előzménye volt ez a más körülmények között, konkrétabb célokkal és természetesen ezúttal valóban reprezen­tatív részvétellel megrendezett 1990-es találkozónak. Mármint számunkra volt biztató mindez, mert remélhettük, hogy az immár nemcsak informális, hanem tél-túl tényleg valós hatalommal is rendelkező román és magyar értelmiség képviselőiként a Béla király úti kényelmes konferenciaközpontban hamar egyetértésre jutunk, és talán erőnk is lesz érvényesíteni azt, amiben megegyezünk. Csakhogy valószínűleg éppen az ellenkezőjét gondolták erről Bukarestben és Marosvásárhelyen azok a román megélhetési hazafiak, akik rettegtek az értelmiségtől, rettegtek a magyar–román kiegyezéstől, és rettegtek egy liberális rendszertől, mert több évtizedes munkájukat látták semmivé lenni egyik pillanatról a másikra. A diktatúrában is félni kell az értelmiségtől, de ott a kommunikációs csatornák ellenőrizhetők, és a nyilvános megszólalás cenzúrázható. 1990-ben ez már nem volt lehetséges, más módon kellett koncentrálni ismét a hatalmat.

Volt ok a riadalomra. A müncheni Ferenczy-sajtóügynökség által, a magyar külügyminisztérium támogatásával szervezett rendezvényre a meghívót sokat ígérő pátosszal fogalmazták: „A két nemzet értelmiségének ebben a munkában különleges a felelőssége, hogy a nemzeti gyűlölködés soha többé ne válassza el népeinket, s a román–magyar viszonyt a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogainak maradéktalan tiszteletben tartásán alapuló európai normák határozzák meg.” Mint látható, akár egy protokolláris meghívó egyetlen mondatába is bele lehetett foglalni mindent, amire akkor – és azóta is – törekedtünk. A résztvevők pedig ezúttal tényleg jelentős véleményformálók voltak mindkét országból. Ott volt Mircea Dinescu, a romániai írószövetség elnöke, kiváló költő, a diktatúra egyik főellensége, aki a forradalom kitörésekor háziőrizetből került egyenesen a tévékamerák elé, ő jelentette be Nicolae Ceaușescu bukását. Tekintélyét senki meg nem kérdőjelezte akkoriban. Voltak ott filozófusok, költők, polgárjogi harcosok Bukarestből, Marosvásárhelyről, Kolozsvárról: többek közt Gabriel Liiceanu, Ioan Alexandru, Alin Teodorescu, Smaranda Enache, Marius Tabacu. De a romániai magyar értelmiségiek listája is meggyőző: Domokos Géza, Cs. Gyímesi Éva, Kántor Lajos, Kányádi Sándor, Béres András, Gálfalvi Zsolt, Balázs Sándor és így tovább. Magyarországról pedig például Konrád György, Csoóri Sándor, Tamás Gáspár Miklós, Sinkovits Imre, Vásárhelyi Miklós, Pomogáts Béla. Nem soroltam fel mindenkit, de akik az akkori erőviszonyokat valamennyire ismerik, ennyiből is tudják, hogy egy ilyen tanácskozás valóban befolyással lehetett volna a román–magyar viszony későbbi alakulására. Az elmúlt három évtized drámai fejleménye, hogy ma már elképzelni is nehéz, miképpen befolyásolhatnák mégoly jelentős alkotók is a napi politikát, illetve általában a társadalmi viszonyok alakulását. Ami végül akkor sem sikerült. De sikerülhetett volna.”

A továbbiakban közreadjuk Markó Béla négy tételből álló dolgozatának újabb fejezetét, melyből választ kapunk arra a jogosnak tűnő kérdésre is, hogy miért nem volt jelen ezen a rendezvényen Sütő András, majd ízelítőt kapunk a szerzőnek akkori budapesti felszólalásából is.

„Fontosnak tartottam én is azt a találkozót, ám a marosvásárhelyi tüntetések és ellentüntetések történetét, ezt a különös, helyi román–magyar hidegháborút ismerve már nem hittem a gyors sikerben. Szorongva ültem vonatra március 17-én este, miután egész nap nyilatkozatokat fogalmaztunk, az esélyeket latolgattuk, és a feladatokat vettük számba a Maros megyei RMDSZ-ben. Az előző napon, március 16-án egy magyar felirat miatt nagy román tömeg tüntetett, és érezni lehetett, hogy nő a feszültség a városban. Természetesen Sütő Andrást is meghívták a találkozóra, de ő végül is nem jött, talán mert nem érezte jól magát, akkor lábalt ki egy influenzából. A tanácskozás március 19-én reggel kezdődött, külügyminiszterként Horn Gyula köszöntötte a résztvevőket. Sokan hozzászóltak, konstruktív vita volt, ahogy mondani szokás. De érezni lehetett, hogy a románok óvatosak. Felszólalásomban próbáltam sürgetni a megegyezést, befejező mondataimat idézem: „Még valamire kitérnék: az értelmiség felelősségére, a sajtó és a kommunikáció felelősségére. Annak az értelmiségnek, amely itt jelen van, semmit a szemére hányni nem lehet; sőt, azok vannak itt jelen, akik szembefordultak a Ceaușescu-diktatúrával. Viszont vigyáznunk kell arra mindannyiunknak, hogy esetleg tíz–tizenöt esztendő múlva se tehessenek nekünk szemrehányást a gyermekeink azért, hogy nem ismertük fel ennek a kérdésnek a sürgősségét, elmulasztottuk – minden jóindulatunk mellett – a megfelelő pillanatot.” Igen, nem tíz–tizenöt év, hanem három évtized múltán valóban itt lenne az ideje számba venni, hogy mit tettünk meg, és mit mulasztottunk el azóta.”

A Markó-dolgozat harmadik fejezetében részletekre terjedően megismerhető, miként vált a Marosvásárhelyről érkező hírek nyomán a fórum romániai vendégei számára, de nemcsak nekik, nyomasztóvá, valóságos lidércnyomássá a Budapesten tartózkodás. Megtudjuk azt is, hogyan hiúsult meg egy csapásra egy bizakodásra joggal okot adó kezdet után a nemes kezdeményezés, holott nemcsak szándék, hanem akarat is megvolt mindkét félben egy tiszta lappal indulás megteremtésére és egy új időszámítás megkezdésére a magyar-román viszonyban. A visszaemlékezés személyes hangját bárminemű kommentárral megtörni részünkről vétek lenne, ezért nem is teszünk hozzá semmit a megrendült és elkeseredett Markó Béla következő, naplószerű beszámolójához:

„Valamikor ebéd után nekifogtunk néhányan megszövegezni a közös nyilatkozatot. Nehezen haladtunk, még az egyébként igazán nyitott, ízig-vérig demokrata Mircea Dinescu is próbált visszafogni minket. Talán jobban érzékelte, hogy mi van Bukarestben, csitított, legyünk türelmesek. Mi meg jobban tudtuk, mi van Marosvásárhelyen. Végül a tervezetbe sok minden bekerült. Fontos mondat, ma is érvényes: „A politikai és társadalmi demokrácia kialakítása pedig elválaszthatatlan az egyéni és kollektív jogok biztosításától.” Benne volt a szövegben a teljes körű anyanyelvű oktatás, sőt, a kolozsvári magyar egyetem visszaállítása is. Ha ezt elfogadtatjuk, minden bizonnyal akkor sem valósult vol­na meg egyik napról a másikra minden, amit beleírtunk, de hivatkozási alap lehetett volna, akárcsak az 1990-es temesvári kiáltvány, amely a romániai közélet megtisztítását és demokratizálását mondta ki. Talán nem kellettek volna évtizedek például annak a törvénynek az elfogadásához sem, amely biztosítja az anyanyelvű oktatást minden formában, óvodától az egyetemig. Csakhogy abból a tervezetből soha nem lett közös nyilatkozat. Ugyanis késő délután jött a hírrel Szokai Imre külügyi államtitkár, hogy Marosvásárhelyen faluról behozott, botokkal felfegyverzett román tömeg támadta meg az RMDSZ-székházát. Hamarosan az is kiderült, hogy Sütő Andrást is súlyosan bántalmazták. Ezzel gyakorlatilag a tanácskozás érdemi része véget ért, próbáltunk kétségbeesetten telefonálni, nekem hajnali három körül a szállodából sikerült beszélnem a családommal. Szinte mindannyian ébren voltunk egész éjszaka, vitatkoztunk a szálloda halljában, aztán mi, erdélyi magyarok aláírtunk egy nyilatkozatot, elkeseredés és egyúttal naiv remény van abban is: „A Romániai Magyar Demokrata Szövetség vezetőségének Budapesten tanácskozó tagjai, akik vezető román értelmiségiekkel együtt a történelmi kiegyezésért folyó párbeszédben vesznek részt, mély felháborodással szereztek tudomást a román nacionalista körök uszítására Marosvásárhelyen és Szatmáron az RMDSZ helyi szervezetei és a helyi magyar lakosság ellen elkövetett atrocitásokról. Kérjük a román kormány azonnal közbelépését és az eseményekben vétkes személyek felelősségre vonását. Egyúttal a nemzetközi közvéleményhez fordulunk. Szükségesnek tartjuk pártatlan megfigyelők jelenlétét a veszélyeztetett térségben.” Különösen erről az utolsó mondatról vitáztunk sokat, mint utólag kiderült, teljesen fölöslegesen, hiszen senki „pártatlan megfigyelő” nem nézett felénk azokban a napokban.

Másnap még folytatódott a találkozó, de már nem láttuk sok értelmét. Román barátainkkal – többségük tényleg barátunk volt – kiadtunk mégis egy közös nyilatkozatot mindenfajta sovinizmus ellen, de az azelőtt körvonalazódó megegyezést már nem tudtuk véglegesíteni. Szereztem nagy nehezen vonatjegyet, és március 21-én délután végre elindulhattam haza, ahol addigra már minden megtörtént: halottak, sebesültek, soha be nem gyógyuló sebek, végtelenül lassan csillapuló gyűlölet. Megírtam többször is: reggel már ott ültem a megyeháza tárgyalótermében, román–magyar tárgyalás volt ez is, menteni a menthetőt. De mennyire másképpen zajlott, mint nemrég a Béla király úton. Volt itt is marosvásárhelyi magyar fél, román fél, volt román kormányküldöttség. Nagy nehezen „normalizáltuk” a helyzetet, bár máig nem tudom igazság szerint, hogy ebben a térségben milyen is a normális helyzet.”

A Leárazott értelmiség zárszava legalább annyira felkavaró és megrázó, mint a fentebb olvasottak. pedig annak néhány mondatában már nincs szó halottakról sebesültekről, de be nem gyógyuló sebekről meg lassan csillapuló gyűlöletről sem. Csak arról, mi korunk és térségünk szégyene: ma már nincs szüksége a politikának töprengő, sorskérdésekre válaszokat kereső, tenniakaró írástudókra, hisz úgymond haszon belőlük nem származik, örökös kételkedésük csak tehertételnek és bajkeverésnek számit.

A descatesi „Dubito ergo cogito, cogito ergo sum.”– amúgy pedig latinul van, politikai menedzserképzőben, pártközpontok stratégiai műhelyeiben meg pályázatíró-gyorstalpalókon a latin tudás nem érdem, annak az égvilágon semmi haszna sincs. A megélhetési manipulátorok számára a kételkedés és önálló gondolkodás nem lehet cél, ezért az ő világukban ez nem is megengedett, arról nem is szólva, hogy az, akinek bármiben kételye támad vagy netán morfondírozó alkat, az egyenesen veszélyes lehet. Egy értelmiségi tanácskozásból, főleg, ha ott eltérő felfogásokat vallók jönnek össze, abból csak baj lehet, nemde?

Vagy mégis van remény, netán mégis van esélye annak, hogy valamikor a politika számára nem lesz már fölösleges kolonc a művelt emberfő? Markó Bála válasza részben nyugtató, részben épp elbizonytalanító. Azért ez a felemásság, hogy az ő dilemmája most már legyen az enyém, a tied meg a másoké is. És ez így van jól:

„Normális-e például, ami most van? Hogy míg 1989 után még egy rövid ideig félni kellett az értelmiségiektől, ma már mintha nem is kellene tartani tő­lük. Úgy tűnik, nincsen szükség az írás­tudókra, mert amióta a nyilvánosság hagyományos hierarchiája összeom­lott, a politikának nagyobb hasznára vannak a hivatásos kampányszakembe­rek – inkább: manipulátorok –, mint a nehezen kontrollálható értelmiségiek, akik ma úgy érezhetik magukat, mint a könyvnyomtatás feltalálása után a kódexmásoló barátok. Nem kívánhatom vissza a zaklatott kilencvenes éveket, még kevésbé Marosvásárhely máig ki nem hevert szörnyűségeit, Isten őrizz, de azért érdemes elgondolkozni azon, hogy nem is olyan régen még el lehetett hinni: egy értelmiségi tanácskozás meg tudja változtatni a jövőt. Elmúlt ez az illúzió is, nyugtatom magam. De illúzió volt-e valóban? Hiszen ameddig egy egészen kicsit még mindig félni kell a mindennapokban csetlő-botló értelmiségiektől, mondjuk, a CEU-tól, az Akadémiától vagy mifelénk éppen egy római katolikus középiskolától, netán a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzéstől, szóval mindentől, amit nem pontosan értünk, addig talán mégsem olyan reménytelen ez az egész. A kérdés ma is ugyanaz: ki kinek tesz majd szemrehányást „tíz–tizenöt esztendő múlva”?”