Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (március 22-28.)


-A A+

Legyen már végre vége a maszatolásnak: Kémregényt akarnak eladni történelemként azok, akik azt állítják, hogy a proletárdiktatúra kikiáltása 100 évvel ezelőtt csak külföldről finanszírozott ügynökök puccsa volt, amelyet senki sem támogatott.”

Megszólalt a héten a hvg.hu-ban Csunderlik Péter történész, az ELTE Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszékének oktatója, akinek szakterülete a baloldali radikális mozgalmak története, a Tanácsköztársaság emlékezete valamint a XIX-XX. század társadalomtörténete és a Mindenkihez című publicisztikájában rámutatott: a múltunktól fosztanak meg azok, akik sanda szándékoktól vezéreltetve napjainkban letagadják, hogy a proletárdiktatúra kikiáltása ne találkozott volna az akkori magyar társadalom döntő többségének a rokonszenvével, s az csak és kizárólag külföldről szervezett államcsíny lett volna. Állítását történelmi érvekkel bizonyítja, közben pedig hitet tesz az egyetlen lehetséges és hiteles historikusi viszonyulás mellett: „a kommün kezdeti népszerűségét csak úgy érthetjük meg, ha visszahelyezkedünk a világháborút követő hónapokba.”

„Blaha Lujzától Móricz Zsigmondig, monarchistáktól horthystákig terjed azoknak a köre, akik száz évvel ezelőtt, esetenként teljesen különböző okok miatt támogatták a Tanácsköztársaságot. Bár Magyarország 1919-ben is nagyon megosztott volt, egy rövid ideig nagyon népszerű volt a proletár forradalom, amelyet pontosan száz éve "kiáltottak ki".”

A mögöttünk hagyott héten, amikor az 1919. március 21-én kikiáltott Magyar Tanácsköztársaság centenáriumára emlékezve sokan és sokféleképpen megszólaltak a magyarországi lapokban, jelent meg a hvg.hu-ban Révész Sándor kitűnő publicisztikája erről a 133 napot megélt proletárdiktatúráról, mely a mai napig a politikai viták kereszttüzében áll. Róla éppen a mindenkori, ellentmondásokkal terhelt megközelítés okán biztosan elmondható: e sorsalakító viszonylag rövid korszakról sajnos  mégis keveset, zavaróan nagyon keveset tudunk. Idézetünk ebből a Tanácsköztársaság lett a tanácstalan köztársaságból címmel közreadott Révész Sándor jegyezte publicisztikából származik.

Révész, aki újságíróként a Beszélőnél kezdte, majd a Népszabadságnál folytatta, annak megszüntetése óta pedig a HVG szerkesztőségének munkatársa, ebben a megkülönböztetett figyelmet érdemlő cikkében arra mutatott rá, amit ma „jobb körökben” kifejezetten üdvös és hasznos elhallgatni vagy még inkább tagadni. Lényege: 1919. március 21 nem volt szégyennapja a históriánknak. Száz esztendeje pedig, amikor még „csak esélytelen kísérlet lehetett”, a pártállami diktatúrának sokkal több híve volt Magyarországon, „mint hetven évvel ezelőtt, amikor elkerülhetetlen valósággá vált.”

„Száz évvel ezelőtt – érvelt a Pulitzer és Táncsics-díjas cikkszerző (utóbbi kitüntetést sokadmagával együtt visszaküldte, amikor 2013-ban, a később saját maga által is nagyon megbánt rossz döntésével Balog Zoltán volt EMMI-miniszter egy, az emberi méltóságot sértő nyilatkozatairól elhíresült újságírót is ezzel a díjjal jutalmazott) – ugyanis még nem volt a pártállami diktatúrának kialakult gyakorlata, és nem is lehetett tudni, hogy milyen is lehet az. A szentpétervári bolsevista forradalom óta másfél év sem telt el Budapestről nézve, az is háborúban, rendkívüli állapotok között.”

Révész írásában arra is rávilágított, amitől ma az afféle csőlátásúak, mint az az indulatos és elfogult tollforgató, aki a minapi emlékezők között az igazságosztó megmondóember szerepkörében tetszelgett, minden bizonnyal hideglelést kap: „A szociáldemokrácia, Károlyi Mihály és az antantbarát pacifizmus nagyon népszerű volt 1918 forradalmi őszén.”

A bizonyára nem keveseket meghökkentő, de mélyen igaz kijelentés után nem késik az indoklás sem: „A békevágy lett a legerősebb és legegyetemesebb érzés az országban. A háború által mindentől megfosztott, elvadult, fosztogató, gyilkoló, erőszakoskodó, túlnyomórészt az agrárnyomorból jött exkatonák voltak a legelszántabb pacifisták.”

„Amikor az antantbarát pacifizmus illúziója kipukkant, – folytatódik Révész  okfejtése, ami vélhetően szintén nem lehet ínyére a Károlyi Mihályban csak az ország-és nemzetveszejtőt látóknak és láttatóknak, – a Károlyi-kormány kiadta a Nem, nem, soha-jelszót, megpróbálkozott ellenálló sereg felépítésével, és Károlyi szenvedélyes beszédekben erősítette meg, hogy a történelmi Magyarország egyetlen rögéről sem mond le, de minden erejével harcolni fog a területrablók ellen – nos, akkor a bolsevista Szovjet-Oroszország az ország területének védelmére kész magyarok szövetségese, mégpedig egyetlen lehetséges szövetségese lett.”

Igen, most tessék megkapaszkodni. Rögtön két dolog okán is.

Egyrészt, mert nem igaz, hogy a „Nem! Nem! Soha!”-jelszó a Horthy-éra irredentizmusának propaganda terméke lett volna Papp-Váry Elemérné mantrázott Hitvallásával, a „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,/Hiszek egy isteni örök igazságban,/Hiszek Magyarország feltámadásában.”–nal együtt, mint majd mindenki véli. Továbbá: az égvilágon semmi köze sincs a nyelvészkedők három nemjéhez, a „tria non”-hoz sem.

Ezt a hármas hívó szót a Károlyi-kormány találta ki, amikor az ország szétdarabolása reális veszéllyé vált a minden irányból fenyegető ellenséges katonai erők miatt, – még több mint másfél évvel a trianoni békeszerződés előtt. Egészen pontosan a „Nem! Nem! Soha!”–felirat először – amint azt Csunderlik Péter történész, akinek friss, hvg.hu-s megszólalást nemsokára bemutatjuk, már rég kiderítette: „a Nemzeti Tanács által létrehozott Országos Propaganda Bizottság Jeges Ernő rajzolta, 1918. decemberi plakátján tűnt föl, amelyen – ha jól megnézzük – Nagy-Magyarország térképét természetesen nem az akkor még nem ismert trianoni határok mentén szakította szét az alkotó. Az elrettentő ábra nemcsak plakáton, hanem képeslapon és jelvényen is megjelent a lakosság mozgósítására.”

Másrészt pedig tegyük helyre a szintén mantraszerűen ismételt igaztalan vádakat, hogy minősített nemzetárulás volt az akkor hatalmon levőknek a bolsevista a breszti különbéke utáni Szovjet-Oroszországban szövetségest keresni. De miért is ne lett volna így száz évvel ezelőtt?  Milyen más lehetséges partner jöhetett volna szóba? Hol és kitől mástól lehetett volna ekkoriban a hatalomra kerülőknek megértést, rokonszenvet, netán szövetségesi ajánlatot remélni? Párizstól? Londontól? Washingtontól? Rómától? Bukaresttől? Prágától? Belgrádtól?

Nem véletlen, hogy 1919-ben sokan lelkesedtek a proletár forradalomért – egy ideig, s ezt tagadni, elhallgatni leplezetlen történelemhamísítás lenne. Ahogyan az is gyalázatos históriatorzítás lenne, ha nem kapna kellő hangsúlyt következetesen mindig az „egy ideig” szóösszetétel, mert annak meghatározó jelentősége van.

A száz évvel ezelőtti tavaszon például azok az akkori értelmiségiek, akik az egyre sürgetőbb társadalmi-gazdasági-egészségügyi reformok végigvitelét csak egy központosított, erős hatalomtól remélhették és ezért egy ideig valóban lelkendeztek a proletárdiktatúráért – aztán hamar, nagyon hamar kiábrándultak, hisz csalódtak.

Hasonlóképpen éppúgy lelkesedtek egy ideig azok az írók és művészek is, akik a kezdetekben valósággal el voltak ragadtatva a kommüntől. Ezt nekik utólag felróni éppoly dőreség lenne, mint ma, 2019-ben elmarasztalni egy máréfalvi vagy kézdivásárhelyi magyar választópolgárt, aki 2014. november 16-án reményeket dédelgetve Klaus Iohannisra szavazott. Nyolcvan, illetve hetvennyolc százalék – Hargita valamint Kovászna megyében ilyen arányban szavaztak Iohannisra az öt évvel ezelőtti romániai elnökválasztáson.

Lássuk csak néhány példán keresztül, miként is vélekedtek ők a bíztatónak tűnő kezdet napjaiban. 

Vegyük például Móra Ferencet, aki így írt fellelkesülve a Szegedi Naplóban 1919. április elsején: „Proletárdiktatúránk első hetén túl vagyunk. Talán sohase volt még a történelemben diktatúra, amely ilyen megalkuvástalanul kemény és mégis ilyen istenien emberséges lett volna.”

Hasonlóképpen olvassuk akár az akkori Krúdy Gyulát, az 1919. március 25-i Magyarországban publikált Régi és új regényhősök című jegyzet szerzőjét: Hová tegyük a régi Magyarországot, amelyet már a háború félig beásott a földbe, hogy a mindent megváltó forradalom végképp elseperje a bűzös hullákat? (...) Hol vannak az új írók, akik a forradalmat úgy megírják, hogy mindenki megelégedését és örömét lelje benne? Akik megírják Kassát, Kolozsvárt, Pozsonyt? Akik felejthetetlenül feljegyzik Magyarország mostani történetét, regénybe írják a megbotozott iskoláslányokat, megtépett hajadonokat, tébolyodott asszonyokat, sztrájkoló vasutasokat, postásokat, mártírrá válott munkásvezéreket? (...) Ha a negyvennyolcadiki eseményekről egy félszázadig írtak a könyvek, hazudtak a legendák és vének - korunkról, az új világ születéséről könyvtárakat kell összeírni, hogy majd mindenki megértse, hogy mi történt itt: csoda vagy emberi akarás?”

Móra és Krúdy után említhetjük akár Kosztolányi Dezső hozsannáját is a Színházi Élet 1919. március 30-i számából: „Hiszem, hogy a bolseviki színház, mely majd egy gátlásnélküli, erkölcsös társadalmat tud a háta mögött, annyi idő múltán újra állít valamit és nem kell mesterségbeli ravaszságokhoz fordulnia, hogy hatni tudjon, sem pedig egy kis színházban összegyűjteni az értéket, kikhez csak bonyolult érzések tolvajnyelvén lehet beszélni. A tettek után következik a tett művészete, a dráma. Újra arénák és cirkuszok fogadják be a nézőket, és a dráma ismét oly egyetemesen emberivé válik, mint a görög aranykorban. S a színház pedig nem szórakozóhely lesz, de az áhítatnak, a szabad erkölcsös embereknek a temploma.”

Nemkülönben felemlegethetjük Bródy Sándor lelkesült szókérését ennek a hetilapnak a következő, 1919. április 6-án megjelent számából: „Be kell vallanom, hogy igen sokáig az tartott vissza a színpadtól, hogy voltaképpen a burzsoának kellett írni, különben a darab jó előre megbukott. (...) De most eljött a mi időnk. Meglássák, hogy amikor se hamis becsvágy, se pénzvágy, vagy a pénznek a rettenetes kényszere nem uralkodik fölöttünk, mit tudunk mi csinálni. (...) Mint duplagalléros Prometeuszok, le voltunk láncolva, és agyon voltunk előlegezve. A magam részéről boldog és büszke vagyok, hogy a régi erkölcs, divat és szükség béklyója lehullt és kitárhatom a két karomat, hogy végre azt csináljam, amit mindig akartam volna.”

Maradjunk még egy pillanatra a Színházi Életnél és lássuk annak június 22-i számából Blaha Lujza nyilatkozatát: „„Meg vagyok győződve róla, hogy csak egy szebb világ következhetik. Hozzám jó volt idáig mindenki, eszembe se jut, hogy tartsak bármitől. (…) Csak egy a vágyam: játszani szeretnék még néhányszor, játszani az új közönségnek, mely nem is láthatott.”

Az rögtönzött 1919-es sajtószemléből végül pedig következzen Rippl-Rónai József megszólalása a Somogyi Vörös Újság 1919. május 22-i lapszámából: „Az új rend általában nagyon kedvező a művészetre és művészekre. Közelebb hozza a festőket az írókhoz és muzsikusokhoz. Nem okoz többé gondot a művek elhelyezése. Kitűnő munkát végeznek a művészeti iskolák, melyek közül a Proletár Képzőművészeti Tanműhely Uitz Béla festőművész vezetésével nagyszerűen fedezi fel az ifjú proletárokban rejlő művészi értékeket. (...) Teljes meggyőződéssel bízom abban, hogy a proletártársadalom a művészekre kimondhatatlanul nagy előny.”

Nem hagyhatjuk ki a Tanácsköztársaságban az ország megmaradását és megtartatását látó magyar katonatisztek pozitív hozzáállását sem.  A lelkesedés hatotta át ekkoriban a háborúban edződött és később a Horthy-korszak honvédségében karriert befutó katonatiszteket is, akik jelentős számban vállaltak szerepet a proletárhatalom haderejében is. Nekik volt köszönhető ennek az időszaknak az a fegyverténye, amit ekképp tarthat számon az utókor: „A Vörös Hadsereg harca a román és a csehszlovák haderő ellen kétségtelenül az egyetlen kísérlet volt a háború vége és a békeszerződés aláírása között az antant területi rendelkezéseinek megváltoztatására.”

Mindezek után lássuk Csunderlik Péter már beharangozott Mindenkihez! címmel a hvg.hu-ban megjelentetett kifakadását, azok ellen, kik fittyet hánynak a történelmi tényekre, akik csak címkézésre képesek, akik a szakértő történészünkbena munkásőr-gondolkodást visszacsempészőt” látják. Azok ellen írt cikkét ajánljunk most az olvasóink figyelmébe, akik sanda szándékoktól vezéreltetve napjainkban letagadják, hogy a proletárdiktatúra kikiáltása találkozott az akkori magyar társadalom döntő többségének a rokonszenvével, akik amellett törnek pálcát, hogy 1919. március 21-én csak és kizárólag egy külföldről szervezett államcsíny történt.  

Ők azok, akiknek soha eszükbe se jut, hogy nemcsak Móra Ferenc, Kosztolányi, Bródy Sándor, Blaha Lujza és Rippl-Rónai számára egy rövid ideig jó válasznak tűnt a proletárdiktatúra, hanem Bartóknak, Kodálynak, Babitsnak, Móricznak, Tóth Árpádnak, Szabó Dezsőnek és Márainak is. Ők azok, akiknek kínos, sőt tehertétel a korabeli források megismerése, a tények tisztelete, hisz amennyiben respektálnák a szakmát, akkor például beismernék, hogy „átmenetileg még olyanok is hívei lettek ennek a szocialista hullámnak, akikről aligha gondolta volna bárki, mint például Apponyi Albert, aki „nagy szocialista világforradalomról” írt 1918 végén.”

De ne szaladjunk előre, főleg ne azoknak a nagyjainknak neveivel, akik a Tanácsköztársaság kezdeti időszakában hittek és reménykedtek a kommunizmusban, mert az, akkor még szabadságot és jólétet ígérő zsenge eszmény volt, s így sokakat magával ragadhatott. Mert senki sem tudhatta, hogy nemsokára azt a terrorral és egyéb rémtettekkel lehet és kell majd azonosítani. Akkor, pontosabban 1919. április elsején Szabó Dezső még ezt írhatta meg bizakodóan a Nyugatban: „Az új tőkétlen világrendben a fajiság nem lehet majd ellentétben az internacionalizmussal, de éppen mély forrása lesz az emberek emberré gazdagodásának. Mert minden fajiság kitárhatja szárnyai teljességét az irodalomban, a művészetben, az életben. (…) Az új rendnek halálos ököllel kell lesújtania mindenre, ami az új világrendet megtámadja.

Inkább lássuk most a Berény Róbert elhíresült „Fegyverbe! Fegyverbe!–plakátjára is némiképp rímelő, valójában viszont egy épp százesztendős proklamációt felidéző, a Mindenkihez! címet viselő kifakadását Csunderlik Péternek.

„Száz éve, 1919. március 21-én nem Soros-plakátok borították el Budapestet, hanem a „Mindenkihez!” címzett kiáltvány, – indul a történész miniesszéje, majd így folytatódik: amelyben a Magyarországi Szocialista Párt tagjaiból álló Forradalmi Kormányzótanács deklarálta, hogy „Magyarország proletársága a mai nappal a maga kezébe vesz minden hatalmat”. Így kezdődött a 133 napos proletárdiktatúra, amikor még a muzsikus cigányok is az Internacionálét játszották.”

Szerzőnk ezt követően sommásan kitér az ok-okozati összefüggésekre, azokra, amelyeket mi már az eddigiekben megkíséreltünk körüljárni, amikor azt hoztuk szóba: vajon mi áll annak hátterében, hogy miközben a Tanácsköztársaság évtizedek óta a közbeszéd része, róla mégis oly csekély a hiteles tudás?

„1919 után elmélkedő íróemberek, konzervatív történészek és a mindent megmagyarázó elméleteikbe beleőrülő doktorok próbálták megválaszolni, miért jött létre a Tanácsköztársaság. Pedig a kiáltvány lényegében igazat mondott, amikor azt állította, hogy „a polgári világ teljes összeomlása”; „a koalíciós kormányzás csődje”; a fenyegető „külpolitikai katasztrófa”; az ország idegen megszállásának réme hitette el sokakkal, hogy: „Az országot az összeomlás anarchiájától csak a szocializmus, a kommunizmus megteremtése mentheti meg.”

Hogy az akkori Magyarországot csak a szocializmus, a kommunizmus megteremtése mentheti meg, – láthattuk már – abban sokan és teljes joggal hittek. Ennek megértéséhez egyetlen dolog szükséges, ami egy historikus számára az alfát és ómegát kell, hogy jelentse, nevezetesen az értő történelemi szemléletmódot. Enélkül diadalt ülhet a torz múltértelmezés, enélkül lehet – mint teszik is manapság sokan – figyelmen kívül hagyni, hogy 1919 tavaszán a kommunizmus egészen mást jelentett, mint napjainkból visszanézve:

„A Tanácsköztársaság vezetőivel nem az Animal Cannibals-tagok pacsiztak, hanem Bartók és Kodály, miközben a Vörös Hadsereget olyan, bolsinak nem nevezhető katonatisztek vezették, akik a Horthy-korban értek a csúcsra.

A kommün kezdeti népszerűségét csak úgy érthetjük meg, ha visszahelyezkedünk a világháborút követő hónapokba. Amikor úgy gondolták, hogy az első világháború katasztrófája bebizonyította a kapitalista rendszer csődjét, a jövő társadalmi berendezkedése pedig a szocializmus lesz. 1918 végén nemcsak galileisták érveltek emellett, hanem Apponyi Albert is. Ez a korhangulat teszi érthetővé a milliomos bankárfiúból lett kommunista népbiztos, Lukács György fordulatát, és hogy Márai Sándor akkor még nem „polgárként” pózolt, hanem a Kommunista Írók Aktivista és Nemzetellenes Körét alapította meg. Vagy hogy a „Vörös Isten” miként igézhette meg az álmos körúti hajnalokról író Tóth Árpádot, aki fellelkesülve verssel hódolt a „piros Keletről” érkező, és a „sápadt Nyugat” arcába lépő kommunista kolosszusnak.

Az „új Istenbe” vetett hit magyarázza azt is, hogy a konzervatív-nacionalista katonatisztek miért álltak az internacionalista kommün mellé: abban bíztak, hogy a „Nyugat” által megalázott, a csehszlovákoknak, románoknak, szerbeknek kiszolgáltatott Magyarország segítséget kaphat „Keletről”, Szovjet-Oroszországtól, hogy megvédhesse határait.”

Mondandóját alátámasztandó Csunderlik Péter a Horthy-korszak egyik legbátrabb újságírójaként számon tartott írónkat idézi: „Ahogy Kóbor Tamás író 1919-ben megfogalmazta a Tanácsköztársaság kikiáltásáról: „Ami történt, az az útjából elterelt, élelem és szén nélkül hányódó hajón a matrózok uralma, melyet a tisztek tehetetlensége és saját kétségbeesésük provokált.”

A folytatásból aztán kiderül, amiről már magunk is szintén szóltunk korábban: mi a magyarázata annak, hogy a későbbi Horthy-hadsereg megannyi elitkatonája, köztük későbbi tábornokok, a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregében kívánt szolgálni:

„Az őszirózsás forradalommal hatalomra jutott „tisztek”, Károlyi Mihály és politikustársai valóban tehetetlenek voltak. Nem képességeik hiánya miatt, hanem mert az első világháborús vereséggel járó politikai, gazdasági és katonai összeomlás, a társadalmi ellentétek kiéleződése jobban feladta nekik a leckét, mint az Orbán-kormányoknak egy márciusi hóesés.”

A folytatásból kiderül, hogy mi volt a szerepe a bolsevik Oroszországból hazaérkezett kommunistáknak, köztük mindenekelőtt annak a Kun Bélának, akinek hírlapírói és mozgalmári karrierje éppen a mi városunkból indult el, de rá aligha emlékezhetünk büszkén, ahogyan egykori iskolatársa, a református kollégiumban alatta egy évfolyammal diákoskodó Kós Károly se idézte fel emlékezetében túl jókedvűen. Már csak azért sem, mert 1914-ben ellopta tőle egy Móricz Zsigmondnak szánt rajzát. (Vö.: Kós Károly: Hármaskönyv, Irodalmi kiadó, Bukarest, 1969, 219-220.) Tegyük hozzá: persze az eredetileg a Hét krajcárhoz készült illusztráció eltulajdonításánál a hajdani Uránia palota lakójának, Kun Bélának azért voltak ennél a sztánai rajzlopásnál nagyobb bűnei is. Már kolozsvári korában is, ahol a helyi Munkásbiztosító Pénztár titkáraként sikkasztott, hogy csak a „biztató” kezdeteket említsük…

Viszont mindezektől függetlenül tény és való: Kun Bélát nem a külföldi megbízók, nem is a „guruló rubelek” tették a kommün legfontosabb népbiztosává, hanem tehetsége és gátlástalansága, ami nála párban járt. Ez persze kiegészült határozottsággal, jó taktikai érzékkel és erőszakossággal, ami vitathatatlanul sokakra meggyőző hatással volt.

Erről kapunk hiteles képet Csunderlik Péter cikkének végéhez közeledve:

„A válságot az 1918 novemberében hazaérkezett kommunisták használták ki. A Kommunisták Magyarországi Pártja megszervezését nem kevés „guruló rubellel” támogatta Szovjet-Oroszország, de Leninék akármennyi pénzt Budapestre önthettek volna, ha nem olyan tehetséges, gátlástalan, a lehetőségeket mindig megragadó politikus vezeti a magyarországi kommunistákat, mint Kun Béla, aki nagyjából 24 óra alatt venné át a mai MSZP vezetését.

A kommunisták voltak azok, akik a munkások, no és a frontról hazatért dühös katonák hiteles képviselőinek tűntek, mert míg a polgári kormányban szerepet vállaló szociáldemokraták „felfüggesztették az osztályharcot”, Kun Béláék proletárdiktatúrát követeltek, a katonáknak pedig fájdalomdíjat a szenvedéseikért. Minden eszközzel támadták a kormányt. Pártlapjuk, a Vörös Újság sajtótörténeti forradalmat hozott, a hangneme durva volt és erőszakos. Szerzői már száz évvel Bayer Zsolt előtt cikket írtak Tűrhetetlen címmel, és bőszen, nagy sikerrel „rohadékozták” ellenfeleiket.

A kormány 1919 februárjában csapott le az egyre veszélyesebb kommunistákra, a párt vezetőségét letartóztatták, Kun Bélát pedig „félholtra” verték. A legnépszerűbb bulvárlap, Az Est tudósítója azonban bejutott hozzá és interjút készített vele: „Félrevezetett emberek. Nem fontos, hogy kicsodák” – válaszolta a kommunista pártvezér, mikor megkérdezték tőle, hogy kik verték össze.

Ez óriási reklám volt: a kommunisták népszerűsége olyan nagy lett a fővárosban, hogy amikor 1919. március 20-án megérkezett az újabb területfeladásokat követelő Vix-jegyzék, a válság mélypontján a szociáldemokraták Károlyi Mihály szándékával ellentétben már nem mertek egyedül kormányt alakítani, hanem a köztársasági elnök háta mögött kiegyeztek a fogházban ülő kommunistákkal, és egyesültek a Tanácsköztársaság vezetésére.”

A fiatal történész friss megszólalása végén visszaköszön az általunk címnek választott magvas alapvetése. Szeretnénk hinni, hogy foganatja lesz az üzenetértékű következtetésének, de látva, hogy napjainkban milyen emlékezetpolitika dívik, némiképp szkeptikusak vagyunk. Pedig jó lenne elfogadni a következők meg nem kérdőjelezhető igazságtartalmát:

„A múltunktól fosztanak meg azok, akik azt állítják, hogy a proletárdiktatúra kikiáltása csak idegen érdekeket képviselő, külföldről finanszírozott ügynökök puccsa volt, amely nélkülözött minden támogatást. Ők egy kémregényt akarnak eladni történelemként mindenkinek.”








EZT OLVASTA MÁR?

X