„Kezdjük el az adakozást már január 1-től és június 4-re szabad lehet Kárpátalja. Ettől szebben lehet-e ünnepelni?” – gyűjtést indítottak az amerikai reformátusok azért, hogy Magyarország megvásárolja Kárpátalját Ukrajnától.

Megszólalt a héten az Élet és irodalomban Lázár György, a 40 éve Kaliforniában élő, különböző angol és magyar nyelvű lapokban rendszeresen közlő publicista és a Kárpátaljai fillérek című jegyzetében arról számolt be, hogy az Amerikai Magyar Református Egyház két vezetője, Lizik Zoltán püspök és Demeter Zsolt főgondnok újév első napján „zseniális javaslattal fordultak a világ magyarságához a Nemzeti Összetartozás Évében.” A Felhívás cselekvésre címmel kibocsátott körlevelükben azt írják „ne csupán emlékezzünk a 100 évvel ezelőtt történtekre, hanem cselekedjünk is, hozzunk áldozatot mindenki a maga mértéke szerint, és váltsuk vissza Kárpátalját az ukránoktól pénzért. Nekünk az a terület a Vereckei-hágóval nemzeti kincs, múltunk szerves tartozéka, míg az ukránoknak úgyszólván semmit se jelent, nekik soha nem volt kialakult területi egységük.”

„Mi nem pénzzel, nem jól kereső állással, hanem hittel segíthetünk az itt élő magyarokon” – mutatott rá Nehémiás könyve 2. részének verseit textusként választott igehirdetésében Lizik Zoltán, a korábban nevében is a független jelzőt viselő Amerikai Magyar Református Egyház két hónappal korábban megválasztott új püspöke a kanadai Windsor református templomában, ahol vele együtt 2018. november 17-én beiktatták Demeter Zsolt egyházkerületi főgondnokot, és a többi megválasztott egyházkerületi tisztségviselőt is.

A pénzről még lesz szó a továbbiakban, és nem is akármilyen kontextusban. Előbb viszont lássunk egy másik lényeges mozzanatot ebből az ünnepi prédikációból, mely értelemszerűen a három órás püspökszentelési ceremónia csúcsmozzanatát képezte az ott egybegyűltek számára.

„Hogyan szeretném végezni szolgálatomat?” – tette fel igehirdetésének végén a retorikai kérdést a hitszónok, aki eddig az egyesült államokbeli Detroit tőszomszédságában levő windsori magyar református gyülekezet lelkipásztora volt. Azonnal és lendületesen meg is adta rá a választ a következő, szívet-lelket melengető szavakkal „Igazat mondva, az Evangéliumot hirdetve, Istent szeretve, a magyarok javát keresve szeretném szolgálatomat betölteni közöttetek testvéreim!”

Annakidején a Duna Tévé által sugárzott helyszíni tudósítás is az ünnepi istentiszteletről beszámolva, ezt a szentbeszédbe beépített püspöki programnyilatkozatot kívánta hangsúlyosan kiemelni, amikor külön is nyomatékosan kitért Lizik Zoltán hitvallásának négy üzenetértékű tételére. Ezek mindegyike joggal arra engedett következtetni, hogy elkötelezett lelkivezető és nemzetét is felelősségtudattal szolgálni akaró egyházi elöljárót tisztelhet majd mindenki az elkövetkezendőkben az akkor hivatalba lépett új főpásztorban.

Nem tagadhatom, hogy jómagam jóleső érzéssel és nem kis megelégedéssel néztem egykor ezt a tengerentúli, kifejezetten felemelő tartalmú, csak pozitív üzenetet hordozó néhány perces riportfilmet, melyben megkapóan vallott önmagáról és mindarról, amit az ottani magyar közösség javára addig megtett és megtenni kíván ezután is az újonnan beiktatott református főpap.

Megindító volt hallani ezt a krédót, mint ahogyan magával ragadó volt az is, amit elmondott akkor a kamera előtt a windsori református egyházközség szépkorú főgondnoka, s egyúttal az ottani Magyar Ház elnöke, a már Kanadában született Veress Zoltán. Ő arról szólt: szülei mellett az egykori református lelkipásztora tette a legtöbbet annak érdekében, hogy megmaradjon magyarnak. Otthon már zsenge korában mindig arra bíztatták, hogy „szeresd fajtádat, szolgáld népedet, és ha akarsz kapcsolatot tartani örökké fajtáddal, akkor tanuld meg a nyelvet”, de szavaiból az is kiderült, írni és olvasni egykori kálvinista lelkipásztorától tanult meg.

Mi tagadás, ez a hallatlanul rokonszenves főgondnoki megszólalás is arról győzött meg: minden bizonnyal a lehető legjobb választás volt a windsori lelkipásztor püspökké választása, hiszen mindezeket az a presbitériumi vezető nyilatkozta az új püspök beiktatása kapcsán, aki évek óta vele dolgozva őt a legjobban ismeri. Tudja róla, hogy számára a hívek szolgálata nem merül ki a hagyományos lelkipásztori feladatok ellátásában, hanem legalább annyira fontos neki azok magyarként való megmaradása és megtartatása. Éppúgy és olyan felelősségérzettől vezérelve, amit maga is megtapasztalhatott még gyerekkorában egykori kálvinista papjától, akinek csak hálás lehet.

Csak az okozott némi zavart számomra, hogy a püspökszentelésről hírt adó riportfilm első megszólalóját, Szabó Sándort, az egyesült államokbeli Ontario lelkipásztorát „tiszteletbeli püspökként” mutatta be a tudósítás. Ez azonnal kérdéseket is vetett fenn bennem. Annál is inkább, hisz eleddig csak emeritus pápáról hallottam, de arról is, csak úgy, mint egyedi, s alighanem megismételhetetlen cím viselőjéről, viszont tiszteletbeli református püspökről eleddig soha. Aztán ez ügyben némi kutakodást végezve, rá kellett döbbennem, hogy amit a Kárpát-medencében a saját egyházam szervezését és felépítését illetően tudok, azt gyorsan el kell felejtenem, ha az újvilági kálvinista egyházról van szó. Egyúttal választ kaptam arra is, hogy mit is jelentett a Független Magyar Református Egyház (Free Hungarian Reformed Church) elnevezésében az autonóm státusra utaló „független” szó, ami nemkevésbé furcsán hangozhat mifelénk a magamfajta „vastagnyakúnak.”

A XX. század elején történt tömeges ki­vándorlást követően az Amerikában letelepedett helvét hitvallású honfitársaink odaérkezésük után szinte azonnal saját egyházat alapítottak maguknak és templomok építésébe fogtak. A kezdeti nehézségek áthidalásában a legtöbb segítséget a tengerentúlon már eredményesen működő holland és német hátterű református, illetve presbiteriánus egyházaktól kapták a magyar kálvinisták, hiszen azok már jól szervezetten működtek és templomaik is voltak.  A magyar református gyülekezetek nagy része később az 1921. október 7-én aláírt Tiffini Egyezmény alapján, az akkor az Amerikában működő egyik legnagyobb protestáns egyház, a Református Egyház (Reformed Church) része lett, és ma is az annak jogutódjaként működő Krisztus Egyesült Egyházához (United Church of Christ) tartozik. A Magyar Református Egyház jelenleg is őket tekinti testvéregyházának.

Az ohioi Tiffin városában megkötött egyezményt, melyre áldását adta a magyarországi református főhatóság, a Konvent is, annak akkori elnöke, Balthazár Dezső révén, azonban nem mindenki fogadta el. A belső vitákat feloldani akaró Balthazár püspök hiába próbálkozott, többször is Amerikába utazva, kiegyezésre rávenni az egymással hadakozó feleket, sajnos kudarcot vallott, az amerikai magyar református egység megszűnt. Az önállósodni akaró gyülekezetek egy csekély része ugyanis ki­szakadt ebből a kapcsolatból. A szakadár reformátusok, szám szerint hét egyházközség tagjai, 1924. december 9-én a pennsylvaniai Duquesne-ben meg­alakítottak Amerikai Független Magyar Református Egyház (Free Hungarian Reformed Church in America) néven egy teljesen különálló egyháztestet, melyhez utóbb mások is csatlakoztak és ma az Amerikai Magyar Református Egyház (Hungarian Reformed Church in America) nevet viseli.

Az elmúlt évtizedek során gyülekezeteik szűntek meg s közben újak is jöttek létre, de e két országban, az Egyesült Államokban és Kanadában is jelenlévő, függetlenségére több mint 95 éve büszke magyar református felekezet mai állapotáról és működéséről, illetve tevékenységéről meglehetősen kevés tudható. Ráadásul ebben a kevésben is túl sok az ellentmondás.

Például míg saját kimutatásuk szerint, amit éppen a hivatkozott püspökszentelés alkalmából adott közre a budapesti reformatus.hu portál, „jelenleg 23 anyaegyházban és 12 missziói gyülekezetben, folyik az egyházi élet és három egyházmegye alkotja az egyháztestet: a Nyugati, a Közép és a Keleti Egyházmegye”, addig saját honlapjuk, melyet amúgy pontosan 9 éve, 2011 januárjában frissítettek utoljára és időtlen idők óta „szerkesztés alatt” áll, mindösszesen csak hat gyülekezetet említ. Említést érdemel továbbá az is, hogy a 2009. május 22-én megtartott debreceni Alkotmányozó Zsinaton a független Amerikai Magyar Református Egyház képviselői kifejezték csatlakozási szándékukat a Magyar Református Egyházhoz. Képviseletük kérdését állítólag a 2013-ban megtartott Kárpát-medencei közös zsinat rendezte. Ebbéli bizonytalanságunkra az ad okot, hogy a rendezésről szóló hírt ugyan közreadta a reformatus.hu portál, de a hivatkozás linkjére klikkelve szó sincs ennek a csatlakozási kérelemnek a jóváhagyásáról. Ott ugyanis csak annyi olvasható: elfogadott akkor a zsinat egy csatlakozási kérelmet, csakhogy az nem a független amerikai magyar reformátusoké volt, hanem a horvátországiaké. (sic!)

Természetesen nem érezzük tisztünknek megítélni az Amerikai Magyar Református Egyház helyét, súlyát és szerepét a tengerentúli kálvinisták körében, bár elgondolkoztató volt számunkra, hogy a bevezető sorokban említett 2018-as püspökszentelésen egyetlen kanadai vagy egyesült államokbeli magyar diplomata se jelent meg, de nem képviseltette magát sem a Magyar Református Egyház, sem pedig a budapesti Nemzetpolitikai Államtitkárság. Pedig ez nem dívik efféle kiemelt jelentőségűnek vélhető fejlemény esetén, amikor a diaszpóra magyarságára minden korábbinál jobban odafigyelnek Pannóniában.

Legyünk viszont jóhiszeműek és tekintsük a véletlen művének ezeket az amúgy feltűnő hiányzásokat. Nem utolsósorban már csak azért is, mert utóbb, legalábbis a budapesti kormányzat, tavaly már partnerként viszonyult a Lizik püspök vezette Amerikai Magyar Református Egyházhoz. Ennek egyik jele volt, hogy Szilágyi Péter miniszteri biztos 2019. május 27-én a Nemzetpolitikai Államtitkárságon fogadta az Amerikai Magyar Református Egyház újonnan megválasztott püspökét, akivel a hírek szerint az észak-amerikai református hitéletet érintő aktualitásokról tárgyalt. Hasonlóképpen rendezett, sőt kifejezetten jó kapcsolatokra utaló tényként értékelhető, hogy az Lizik Zoltán püspök meghívást kapott a Magyar Diaszpóra Tanács múltév november 14-én tartott IX. ülésére.

Mindezeket talán nem fölöslegesen elővezetve el kell mondanunk, hogy a néhány napja, az Élet és irodalomban megjelent, Lázár György Kaliforniában élő honfitársunk által jegyzett Kárpátaljai fillérek című rövid cikkben olvasottak nyomán mélységesen megdöbbentünk. Rá kellett jönnünk arra, hogy mindaz, amit jóhiszeműen feltételeztünk eddig Lizik Péter püspökről, és az általa vezetett Amerikai Magyar Református Egyház hivatalban levő egyházkerületi vezetőiről, már ami a szűkebb közösségük és magyar nemzet iránt érzett felelősségérzetet illeti a lehető legenyhébb kifejezéssel élve is megkérdőjelezhető. Amire nemrég egy kezdeményezésükkel vállalkoztak, azzal egy csapásra lerombolták a róluk eddig kialakított képet és dilemma elé állítottak bennünket: tekintsük-e tettüket inkább veszélyes politikai provokációnak és kalandorságnak, vagy elegendő rá a cseppet sem megnyugtató szélhámosság szó vagy annak bármely szinonimája. Ha csak az utóbbi igaz, jusson eszünkbe, hogy e cikk indításában nyomatékosan szó esett a pénzről, és nem véletlenül.

De miről is írt Lázár György az Élet és irodalom legfrissebb számában? A négy évtizede Amerikában élő honfitársunk beszámolt arról, hogy eljutott hozzá is az a felhívás, melyet az Amerikai Magyar Református Egyház két vezetője, Lizik Zoltán püspök és Demeter Zsolt főgondnok tett közzé 2019 nemrégiben. Ebben a Felhívás cselekvésre címmel kibocsátott kiáltvány jellegű adakozásra felszólító körlevelükben arra szólítják fel nemcsak a reformátusukat, hanem minden magyart szerte a világon, hogy ki-ki lehetősége szerinti összeggel támogassa kezdeményezésüket, melynek célja megvásárolni Ukrajnától Kárpátalját.

Bevalljuk elsőre, hisz a fake news-ok világát éljük, úgy hittük, és reméltük is nagyon, hogy a cikkíró talán valamilyen beugratás áldozata lett. Aztán már a következő pillanatban rá kellett jönnünk arra, szó sincs itt semmiféle szilveszteri tréfáról, netán valakiknek az esetleges rosszindulatú lejáratási szándékáról, hiszen megbizonyosodhattunk: a Felhívás cselekvésre létező és széles körben népszerűsített adománygyűjtő körlevél. Annak aláírói azt közzé is tették annak rendje és módja szerint a legnagyobb közösségi tartalommegosztón az Amerikai Magyar Református Egyház nevében az idei esztendő első napján reggel 7 óra 34 perckor.

Ebben a kezdeményezők, az Amerikai Magyar Református Egyház megválasztott vezetői, Lizik Zoltán püspök és Demeter Zsolt főgondnok a Nemzeti Összetartozás Évének indító napján „zseniális javaslattal” fordultak a világ magyarságához. Mint írták, „ne csupán emlékezzünk a 100 évvel ezelőtt történtekre, hanem cselekedjünk is, hozzunk áldozatot, mindenki a maga mértéke szerint, és váltsuk vissza Kárpátalját az ukránoktól pénzért. Nekünk az a terület a Vereckei-hágóval nemzeti kincs, múltunk szerves tartozéka, míg az ukránoknak úgyszólván semmit nem jelent, nekik soha nem volt kialakult területi egységük.”

Ezek a kanadai „történelemalakító hazafiak”, akik felhívásukban így ösztökélnek adakozásra, hogy „nincs az a kincs, amit meg ne tudnánk adni azért az ősi földért”, úgy ítélték meg, hogy a kezdeményezésük cseppet sem ördögtől való, hisz az ötlet korántsem kivitelezhetetlen, sőt a történelem már szolgált e téren eredményes és követendő példákkal is. A sikeres példázatok között mindjárt az első, a legközismertebb, s melynek sikerre vitele érdekében, ha már Budapest partnerének tekinti az Amerikai Magyar Református Egyházat, konkrét feladatot róttak Szijjártó Péterre és Varga Mihályra is:

„Kérjük a Külügyminisztériumot és a Gazdasági Minisztériumot, hogy azonnal kezdjenek tárgyalásokat Ukrajnával, hogy mennyiért lenne hajlandó eladni a Kárpátaljai területet, ahogy annakidején az Amerikai Egyesült Államok kormánya megvette Alaszkát az oroszoktól. Példa tehát van rá a történelemben. Az Ige azt mondja, cselekedjünk jót mindenkivel, de elsősorban hitünknek cselédjeivel, ők valóban hitünk hűséges cselédjei, megérdemlik, hogy legelőször őket váltsuk meg megalázó és tűrhetetlen helyzetükből.”

Egy jó példa vélhetően nem lesz elegendő, vélhették a tengerentúli potenciális hongyarapítók, hisz elvégre három a magyar igazság. Így aztán gyorsan sor került a második jó példa felemlegetésére, arra, hogy óriási összegért, mintegy 60 000 aranyforintért sikerült 1463-ban a legigazságosabb királyunknak visszaszereznie Habsburg Frigyestől a Szent Koronát.

„Annakidején Mátyás király hatalmas összegért vásárolta vissza a magyar szent koronát, akkor ma mi nem lennénk képesek ezt megtenni magyar testvéreinkért? De igen! Mutassuk meg, hogy van bennünk szeretet, hozzánk tartoznak és mi nem mondtunk le róluk.”

A harmadik felidézett követendő sikeres előzmény már végképp kikezdhetetlen érv volt, és egyben megindítóan már-már zsebkendőigénylő is, hisz könnycsalogatónak bizonyult a javából. Mi tagadás, aki ezt a történelmi példát olvassa és hívő magyar bárhol a világon, de ha nem hívő, még akkor is, nem hagyhatja figyelmen kívül a körlevél által ki nem mondott, de félreérthetetlenül sugallt, a mindenkori istentiszteleti hirdetések középpontjába álló „A jókedvű adakozót szereti az Isten”-lelkipásztori intést sem.

„Annakidején 1848-ban Kossuth pénzügyminiszterként önálló magyar pénzt akart, mert tudta ez a függetlenség záloga, de nem volt hozzá pénz, akkor felhívással fordult a magyar nőkhöz, hogy ajánlják fel ékszereiket, gyűrűiket, fülbevalóikat, nyakláncaikat a haza javára és megmozdult az ország, odaadták neki értékeiket és sikerült is az osztrákok legnagyobb ámulatára létrehozni, kinyomtatni a Kossuth bankókat, amit aztán a szabadságharc leverése után oly nagy igyekezettel próbáltak összeszedni és megsemmisíteni, de a magyar nép áhítattal őrizte, rejtegette a Kossuth bankókat, ez szép példája volt az összefogásnak.

Legyen most is így. Adjuk oda, úgysem visszük el magunkkal a sírba, de minek is vinnénk, ott nem azzal kell majd fizetnünk, amink van végrendelkezzünk ettől nemesebb és fontosabb célokért, Magyarország megmaradásáért és felemelkedéséért.”

Idézhetnénk még egyéb gyöngyszemeket is ebből a terjengős, a kanadai Windsorból keltezett adománygyűjtő körlevélből, melynek kiötlőit és aláíróit a jelek szerint nemcsak felelősségérzettel, hanem irigylésre méltó optimizmussal is megáldotta a Fennvaló. Állítjuk ezt annak okán, hogy Lizik püspök és Demeter főjegyző imponáló derűlátásról tett tanúbizonyságot, hiszen azt írták: az általuk „Istennek tetsző cselekedetként” aposztrofált pénzgyűjtési akciót alig öt hónap múltán teljes siker koronázhatja. Ezt a nyílván a realitásokra alapozott józan bizakodást Lázár György is idézi az Amerikai Magyar Református Egyház legfőbb elöljáróinak köriratából:

„Ha a római katolikusok össze tudják gyűjteni a Szent Péter filléreket, akkor mi nem lennénk képesek összegyűjteni a Kárpátaljai filléreket? De igen! Kezdjük el az adakozást már január 1-től és június 4-re szabad lehet Kárpátalja. Ettől szebben lehet-e ünnepelni? Nem megkeseredve, nem is hősködve, hanem szépen, méltóságteljesen cselekedve.”

Amit ehhez hozzátesz a Kárpátaljai fillérek írója, az meg nem kérdőjelezhető érvnek elegendő is lenne, amennyiben a dolog hátterében csak egy oly sokfele előforduló átverős pénzszerzési akció állna. Tegyük hozzá: csak magára vessen, aki komolyan veszi az Amerikai Magyar Református Egyház adománygyűjtő felhívásában foglaltakat. Mert cikkszerzőnk véleménye sommás, s ahogyan kételyeinek hangot ad, azért aligha vádolható rosszhiszeműséggel: „Sok trükkös pénzgyűjtést láttam már, de Lizik Zoltán püspök úr mostani körlevele Trianon századik évfordulóján viszi a pálmát.” 

Csakhogy lehet a dolognak egy másik lehetséges olvasata. Talán nem is a trükkös pénzgyűjtés a cél, mert épeszű magyar polgár, ha református, ha nem, aligha fog adakozni bármennyit is, az újévi „Windsor, ON-Phoenix, AZ” címről keltezett cirkuláréban olvasottak alapján. Akár az is megkockáztatható, hogy valakinek tulajdonképpen akár jól is jöhet ez a nyíltszíni provokáció, akiknek érdeke az amúgy sem ideálisnak mondható magyar-ukrán kapcsolatok további terhelése. Márpedig az, hogy a Magyar Diaspóra Tanács meghívottja és megbecsült tagja alig hat héttel a budapesti fórum után efféle provokatív és uszító hangot is megenged magának, az több mint elgondolkodtató. Számunkra mindenképpen. Főleg annak ismeretében, hogy nevezett püspök nem arról volt korábban ismeretes, hogy egy emigrációt választó szélsőséges nézeteket valló családból származik, és ebben a környezetben szocializálódva, maga is, mint ez megesett ez másokkal is a tengerentúl, ezért kerget mélymagyar „hazaffyként” valóságtól elrugaszkodott délibábos álmokat.

Lizik püspök úr ugyanis 1952-ben született a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Olaszliszkán és a teológia elvégzése után öt évig egy kis Tolna megyei faluban, Gerjenben volt lelkipásztor, majd huszonnyolc évig a cegléd-nagytemplomi gyülekezetben szolgált. Hogy távolról sem tartozik a megvezetett vagy naiv emberek közé, arról meggyőzően tanúskodnak Cegléd város önkormányzati lapjának egy két évvel ezelőtti, Nem vált köddé – Ceglédi lelkipásztor Kanadában címet viselő cikkében olvashatók:

„A rendszerváltást követően egyik pillanatról a másikra úgy robbant be a közéletbe a Cegléd – Nagytemplom Református Egyházközségének lelkésze Lizik Zoltán, mint egy bomba. Pedig ismerték jól, mert nagy előkészítője volt a helyi rend-szerváltásnak. Ott ült a testületi üléseken, a lokálpatrióták tanácskozásain, az ökumenikus rendezvényeken, a városi kulturális programokon s aktív szorgalmazója volt a régi egyházi iskolák visszacsatolásának. Majd hirtelen úgy eltűnt, mintha a köd nyelte volna el, 28 év után.”

Ugyanott, a 2017-ben, immár Kanadában készített interjúból az is kiderült róla, hogy miért vált köddé Ceglédről szinte pillanatok alatt:

„Nyolc éve, éppen 55 esztendősen úgy éreztem, hogy összenyom a sok feladat és nem marad időm feltöltekezni, úgy dolgozni pedig értelmetlen. Évente száznál is több temetésem volt, rendszeresen tartottam istentiszteleteket és a református iskola működtetésének, irányításának a gondja többségében rám hárult, a nagytemplom tatarozásáról és a temetők fenntartásáról már nem is beszélek. A politikában nagyot csalódtam, nem jó irányba fordultak a dolgok, munkatársaim se voltak megfelelőek, lelkésztársaim se sokat segítettek, hogy jobb legyen az összhang. Gondoltam egy nagyot, változtatok ezen. Nagyon vágytam egy olyan világba, ahol szabadság van, ahol nem parancsolnak a papoknak, s nem kell igazodni semmilyen politikai irányzathoz, csak az Istenhez.”

A senkihez sem igazodni akaró előbb odahagyta szülőhazája legnagyobb református templomát és Kanadába költözött, ahol biztosan nem kell évente száznál is több temetésen vigasztalást nyújtani a gyászoló híveknek. Egy „háromtucatnyi taggal és kétszer annyi támogatóval” rendelkező kis egyházközségben lelkész, néhány év elteltével pedig püspök lett. Mára pedig ambiciózus országgyarapító szerepkörében tetszeleg. Mindeközben megbecsült tagja a Magyar Diaszpóra Tanácsnak. Hát ennyi…