„Róka fogta csuka” – Markó Béla „kentaurbeszéde” a Népszavában.

Megszólalt  a héten Markó Béla a Népszava Szép Szó mellékletében, melyet még 1934-ben Ignotus Pál és József Attila alapított és friss politikai esszéjében egy pontosan harminc évvel ezelőtti, az 1990-es március 19-20-i, budapesti magyar-román értelmiségi találkozó idején adott interjúját felelevenítve úgy ítéli meg: az akkori marosvásárhelyi gyalázatos provokáció miatt a konferencia a résztvevők szándékaira rácáfolva látszólag kudarccal ért véget, de hosszabb távon mégis meghozta gyümölcsét, mert azoknak adott igazat, akik mindig és következetesen a párbeszédet tekintették a jövő zálogának. Azzal, hogy – mint írja – „belevetettük magunkat a parlamenti politizálásba… elindítottunk egy olyan projektet, amely valamiféle kölcsönösségről szólt. Vagyis arról, hogy a románokkal közösen dolgozunk az egész ország demokratizálásán és egyúttal a kisebbségi kérdés rendezésén.” Azt sem titkolja, elégedettséggel nyugtázhatja, hogy az eredeti, 1990-es RMDSZ-projekt követhető mintául szolgálhatott a felvidéki és délvidéki magyar érdekvédelmi szervezetek számára.

Közel 85 évvel ezelőtt, 1935 augusztus derekán Nagyvárad irodalombarát liberálispárti polgármestere, s nem mellesleg ez idő tájt a bukaresti képviselőház alelnöke, Tiberiu Moşoiu, aki aztán ’50-es évek elején a máramarosszigeti politikai börtönben a kommunizmus áldozataként halt mártírhalált, sokakat meghökkentő bejelentést tett, mellyel azonnal két ország, Magyarország és Románia vezető napilapjainak a címoldalaira került.

Közleményében az „oradeai” (akkor ezt így kellett a magyar lapokban is írni) elöljáró arról tájékoztatta a közvéleményt, hogy egyetértve Tabéry Géza író és publicista valamint Mihail G. Samarineanu költő és újságíró a nagyváradi Familia folyóirat szerkesztője közös javaslatával, a a román-magyar közeledést és dialógust szolgáló kezdeményező bizottságot hozott létre, melynek elnökségét örömmel magára vállalta, legfőbb segítői pedig, mint titkárok a testület létrehívásának ötletgazdái, azaz Tabéry és Samarineanu lesznek. Azt is elmondta: a bizottság, melynek munkájában a Familia folyóirat köré csoportosult román írók, illetve több erdélyi magyar író is, többek közt Berde Mária és Ligeti Ernő is részt vesznek, már a tettek mezejére is lépett.

Így a grémium egyrészt elfogadva a polgármester és a város nagyvonalú ajánlatát, amivel évente 25 ezer lejt biztosít olyan irodalmi művek kiadására, amelyek a magyar-román kulturális közeledés ügyét szolgálják, haladéktalanul pályázati felhívást intézett egy magyar nyelvű román irodalomtörténet elkészítésre. Hozzátette: a független román és magyar szakemberek által legjobbnak ítélt művet Nagyvárad városa fogja kiadni. Másrészt arról is határoztak, hogy évente tíz magyar, illetve román irodalmi művet is kiadnak egy közös kiadói vállalkozás révén. Közülük öt román nyelvű irodalmi alkotás lesz magyar nyelven, öt pedig magyar szépirodalmi mű román nyelven.

A legnagyobb visszhangot Tiberiu Moşoiu bejelentésének az a része váltotta ki, melyben kitért arra, meghív 10-10 jeles román, illetve magyarországi írót, valamint olyan romániai magyar írókat, akik a Kisfaludy Társaság, a PEN Club és a Színpadi Szerzők Egyesületének tagjai egy, még az év folyamán, Nagyváradon tartandó értelmiségi találkozóra, ahol majd lehetőség nyílik a termékeny közös eszmecserére a kulturális közeledés és jövőbeni együttműködés érdekében.

Heteken keresztül zajlott Tabéry és Samarineanu szervező munkája, a Familia a meghívólevelek megküldésével párhuzamosan ankétot is rendezett, melyben öt kérdést feltéve, megszólaltatta a meghívott írókat. Samarineanu azt tudakolta tőlük: 1./„Lehetségesnek tartja-e a román-magyar közeledést?” 2./ „Ha igen, akkor, hogyan képzelik el? Milyen erőket kell mindkét részről az ügy szolgálatába állítani?” 3./ „A két nép művelődése elegendő alapot nyújthat a megegyezés nagy épületéhez? 4./ „Az író művével ellensúlyozhatja-e azt a meghasonlást, amelyet a politikus működése, szándékosan vagy tudattalanul, felidézhet?” 5./ „Mi a véleménye a nagyváradi Familia által kezdeményezett közeledési mozgalomról?”

Elolvasva a beérkezett válaszokat, melyeket mind-mind közreadott több számában is a rangos nagyváradi román szemle, s melyekből néhány megszólalást a Romániai Magyar Szó közel három évtizede, az 1990. május 26-i számában is megjelentetett, igazi reveláció volt 85 esztendő elteltével is szembesülni e kiválóságok lelkes vallomásaival. Máig érvényes tanulságai vannak mindazoknak amit Babits Mihály, Márai Sándor, Zilahy Lajos, Illyés Gyula, Benedek Marcell, Mihai Sadoveanu, Lucian Blaga, Camil Petrescu, Cezar Petrescu, Victor Eftimiu, Octav Suluţiu, Corneliu Moldovan, Berde Mária, Ligeti Ernő, Molter Károly, Germanus Gyula, Tabéry Géza, Markovits Rodion, Kádár Imre és mások fontosnak ítéltek elmondani a két nép egymásrautaltságáról, a kölcsönös megismerés szükségességének korparancsáról. Ha a fentebb felsoroltak továbbá azok, akik szintén visszaigazolták, hogy részt akarnak venni a magyar-román írói fórumon – köztük Tamási Áron, Bitay Árpád, Franyó Zoltán, Liviu Rebreanu, Ion Agîrbiceanu és Emil Isac – egy asztalhoz ülhettek volna akkor mind-mind eszmét cserélni közös dolgainkról, az minden bizonnyal nemcsak irodalomtörténetekben kapott volna külön fejezetet.

Igen, a feltételes igealak használatával már elárultuk, hogy a 85 évvel ezelőtti magyar-román írói találkozó, melyen végül 16 román és 15 magyar szerzőnek kellett volna részt vennie, helyszíne pedig végül nem Nagyvárad, hanem a festői szépségű Biharfüred lett volna (Valer Frenţiu nagyváradi görög katolikus püspök felajánlotta a résztvevők számára az itteni szállodáját), végül elmaradt, mert a bukaresti kormány megtagadta a beutazási engedélyt a magyarországi résztvevőktől. Tiberiu Moşoiu, hiába próbálta politikai súlyát is bevetve személyesen kieszközölni a tiltó döntés megváltoztatását a külügyminiszternél, az „européer” Titulescu válasza felért mindenki számára egy pofonnal. Kijelentette ugyanis: „támogatja ugyan a közeledés eszméjét, de az atmoszféra erre ma nem alkalmas”.

Tegyük hozzá, hogy Titulescu számára kapóra jött, hogy az akkori magyarországi sajtóban a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű „írófejedelem”, Herczeg Ferenc nyilvánosan állást foglalt a magyar-román írói közeledés ellen, amivel rögtön hatalmas sajtópolémiát is gerjesztett. Mások mellett például Bajcsy-Zsilinszky Endre is szót emelt Herczeg Ferenc ellenében?

Herczeg ugyanis a Pesti Napló 1935. december 22-i számának címoldalán kifejtette: magyar írástudók csak akkor ülhetnek le egy asztalhoz román kollégáikkal dialógust folytatni, ha azok „méltó formában kijelentik: ők nem szolidárisak kormányuk kisebbségi politikájával.” Ezt a tarthatatlan álláspontot szedte ízekre három nappal később a Magyarországban Zilahy Lajos, amikor így pirított rá a Horthy-korszak és újabban napjaink divatos írójára: „Fordítsuk meg a kérdést. Tegyük fel, hogy a tervbe vett találkozó színhelye nem Biharfüred, hanem Balatonfüred. És a románok azt az üzenetet küldik, hogy csak akkor jelennek meg a Balaton partján, ha mi előzőleg kijelentjük, hogy nem vagyunk szolidárisak a magyar kormány revíziós politikájával.”

Ez a 85 éves különös történet, melyet fentebb csak vázlatosan ismertettünk óhatatlanul is felötlött bennünk néhány napja, amikor heti tallózásunk során Markó Bélának a Népszavában megjelent Róka fogta csuka címet viselő esszéjére bukkantunk. Az asszociáció adta magát, hiszen a publicisztika ihletője egy, a meghiúsult 1935-ös biharfüredi román-magyar írótalálkozóhoz sok mindenben hasonlítható magyar-román egymásra találási kísérlet volt, ami pontosan 30 évvel ezelőtt került megrendezésre Budapesten, s melyen a marosvásárhelyi költő-politikus maga is részt vett. Ekkor, 1990. március 19 én és 20-án kerül sor ugyanis arra a magyar-román értelmiségi találkozóra, melyet a nyugatnémet Ferenczy sajtóügynökség tulajdonosa, Josef von Ferenczy kezdeményezett, s mely Magyar-Román Párbeszéd – Értelmiségiek a történelmi kiegyezésért címmel került megrendezésre a magyar fővárosban Horn Gyula akkori külügyminiszter fővédnökségével.

Külön értekezést megérne, hogy az 55 év különbséggel, gyökeresen eltérő politikai-társadalmi adottságok közepette megtett magyar-román közeledési kísérletek közötti hasonlóságokat és különbségeket szemügyre vegyük. Erre most nem is vállalkoznánk itt. Viszont egyetlen közös vonásra mégis ki kell térnünk, mielőtt sor kerülne a budapesti napilap hétvégi Szép Szó mellékletének Kentaurbeszéd rovatában megjelent Markó Béla publicisztika bemutatására. Ez pedig az, hogy a magyar és a román írástudók egymásra találási kísérlete mindkét esetben sajnos zátonyra futott. Eltérő korok, de lényegében ugyanolyan obskúrus hatalmi tényezőknek a jóvoltából.

Sem 1935-ben, sem pedig 1990-ben nem az érintetteken múlott a kudarc, hanem azokon, csakis azokon, akik bármely korban rettegnek attól, hogy kiművelt emberfők képesek túllépni a múltbeli viszályokon, akár tragédiákon is és hajlandók egymást megismerni, képesek egymással párbeszédet folytatni, egymást képesek megérteni. Nincs számukra nagyobb veszedelem, ha magyar és román keresi és netán meg is találja a közös hangot. Ennek megakadályozás érdekében mindenre képesek, ez lételemük.

Ebből a szempontból még annak sincs különösebb jelentősége, hogy az 1935-ös biharfüredi találkozót valójában meg sem tartották, hiszen az utolsó pillanatban – mint láttuk – meghiúsították. Az 1990-es márciusi, kétnaposra tervezett budapesti értelmiségi kollokvium még rendben megkezdődhetett, de távirányítással már az első nap estéjén ellehetetlenítették. Valójában azt félbeszakították, a romániai román és romániai magyar résztvevőket pedig hazautazásra kényszerítették. 85 évvel ezelőtt elég volt már csírájában elfojtani a konstruktív párbeszédet, meggátolni a „veszélyes” közeledést egy beutazási vízum megtagadásával. 30 évvel ezelőtt, a nagy remények és csalódások tavaszán a dialógus kisiklatására szofisztikáltabb eszközökre volt szüksége a minden rendszert túlélő örökös kútmérgezőknek, már amennyiben a hodáki fejszéket és a libánfalvi husángokat kifinomult instrumentumoknak lehet tekinteni.

Lássuk ezek után Markó Béla legfrissebb kentaurbeszédét, melynek az kiindulópontja egy személyes visszaemlékezés:

„Napra pontosan harminc esztendeje, 1990. március 21-én jelent meg a Népszavában egy rövid interjú velem a marosvásárhelyi helyzetről: „Miért éppen Marosvásárhelyen alakult ki ilyen feszült helyzet a két etnikum között – tette fel az e városban élő Markó Béla költőnek a kérdést tegnap munkatársunk a magyar-román értelmiségi konferencián.” (Décsi Katalin: Miért Marosvásárhelyen?)

Amikor ezt kérdezte az újságírónő, még a március 19-én és 20-án lezajlott konfliktus első napjáról tudhattam csupán, hiszen a 19-én, többek közt Sütő András életveszélyes megsebesítésével, fél szemének elvesztésével végződő magyarellenes pogromkísérlet folytatásaként, a következő nap második felében került sor arra az összecsapásra, amely nemcsak több halottat és sok száz sebesültet, hanem hosszú éveken át tartó gyűlölködést hagyott maga után. Sem Marosvásárhely, sem Erdély nem heverte ki igazán azt a két napot.”

Folytatva a három évtizeddel ezelőtti emlékek felidézését Markó Béla előbb egy ellentmondásos helyzet megélésének dilemmáit osztja meg velünk, aminek már egy tavalyi, szintén „évfordulós” írásban is találkozhattunk. Akkor az Élet és irodalomban megjelentetett Leárazott értelmiség című, szintén az emlékezetes budapesti találkozó és a vele egy időben kiprovokált marosvásárhelyi tragikus történések okán arról elmélkedett: „1989. december 22-től pontosan három hónapon át hatalmon volt az értelmiség Romániában… Aztán 1990. március 19-én és 20-án, amikor Marosvásárhelyen román és magyar tömegek csaptak össze, egyszerre véget ért az értelmiségiek tiszavirág-életű országlása.”

Ezt követően kerül sor annak az 1990-es interjúbeli válaszának a felelevenítésére, mely három évtized elteltével sem veszített semmit az aktualitásából. Mert dőreség is lenne tagadni, hogy ma is érvényesek a Markó által akkor mondottak: a román fővárosi értelmiség néhány fehér hollónak számító üdítő kivételt leszámítva, még ma sem ismeri az erdélyi gondokat a maguk mélységében és ezért nem is tulajdonit kellő jelentőséget a kisebbségi kérdés rendezésének. Holott ahogyan igaz volt 30 éve, úgy igaz ma is: e nélkül nincs, és nem is lehet Romániában demokratikus társadalom.

„Micsoda szörnyű paradoxon: az imént említett beszélgetés bevezetőjéből is kiderül, hogy ugyanabban az időben Budapesten romániai román és magyar, illetve magyarországi értelmiségiek tárgyaltak arról egy konferencián, miképpen kellene rendezni a romániai magyarok helyzetét és ezáltal a két nemzet viszonyát is. Vezető értelmiségiek, többek közt Csoóri Sándor, Konrád György, Domokos Géza, Kántor Lajos vagy a román Mircea Dinescu, Gabriel Liiceanu, Smaranda Enache, Ioan Alexandru, mindannyian azzal az illúzióval ültünk le a Béla király úti vendégházban a hosszú tárgyalóasztalhoz, hogy rajtunk múlik, milyen lesz a jövő. Pedig dehogy. 

Hamar kiderült, hogy ugyanebben az időben otthon már mindent eldöntöttek mások, nem golyóstollal, hanem furkósbotokkal írták a jövőt, mint már annyiszor a történelemben. Úgy éreztük, hogy ismét naivak voltunk. Elhittük, hogy párbeszéddel rendezhető az etnikai kérdés. „Hogyan fogadták a tanácskozáson résztvevő román értelmiségiek a híreket?” – kérdezte tőlem a villáminterjú készítője. A válasz: „Az erdélyi értelmiségiek nagyon radikálisan szemlélik ezt a kérdést, hiszen ők belülről élik meg ezeket a problémákat. Nem mondható ugyanez el a bukaresti értelmiségről. Sajnos, tapasztalnom kellett, hogy sokkal tájékozatlanabbak az erdélyi kérdésekben, Nem tulajdonítottak akkora jelentőséget a kisebbségi kérdésnek, mint mi, erdélyiek. Szerintünk, ha e kérdést sürgősen meg nem oldják, akkor ez a legfőbb akadálya lehet egy demokratikus román társadalom kialakulásának.”

Az újabb nyugtalanító dilemma, ami egyúttal publicisztika címéül is szolgált, az a róka fogta csuka népi bölcsesség bökkenője, azaz amit annak idején a Népszavás Decsi Katalinnak kifejtett 30 évvel ezelőtt az értelmiségi kollokviumnak otthont adó budapesti, Béla király úti kormány-vendégház sajtóközpontjában:

„A Marosvásárhelyen történtekről azóta sokan sokat írtak, vannak bőven politológiai-szociológiai elemzések, szépírói reflexiók és többé-kevésbé hiteles memoárok. Én magam is úgy térek vissza időnként azokra az eseményekre publicisztikában, de még versben is, mintha a tanulságai kimeríthetetlenek lennének. Nos, talán kimeríthető ez a keserves példatár, de egyelőre még, sajnos, nem tartunk ott. Ezúttal viszont csak egyetlen – bár talán a legfontosabb – dilemmáról beszélnék. Klasszikus közhellyel élve, arról a kínzó kérdésről, hogy: tollal vagy karddal? Avagy kissé körülményesebben, amint a hajdani interjúban is utaltam rá: demokrácia nélkül rendezhető-e az etnikai kérdés, és az etnikai kérdés rendezése nélkül elképzelhető-e a demokrácia? Bizony, egyre gyakrabban jut eszembe mostanában a szólásmondás: róka fogta csuka...”

Utaltunk már Markó Bélának a tavaly márciusi ÉS-beli megszólalására, melyben a Marosvásárhely fekete márciusának napjaihoz köti „az értelmiségiek tiszavirág-életű országlásának” felszámolását. Arra is utalt ebben a cikkében, de más írásaiban is, nem lehet a véletlen műve, hogy azzal egy időben hergeltek pópák meg más „nemzetféltő jóakarók” is vásárhelyi magyarok ellen Erdély elvesztésének rémképével a Görgény-völgyi román falvakban, amikor éppen testvérkezet nyújtott Budapesten a romániai román és magyar valamint a magyarországi írástudók színe-java. Nem is habozott ezért kimondani a megcáfolhatatlan igazságot, miszerint azért volt szükség egymásnak ugrasztani Marosvásárhelyen románokat és magyarokat, hogy bizonyítást nyerjen: „erős titkosszolgálat nélkül nem lehet meg a román állam”.

Ennek a meggyőződésének ebben a friss publicisztikájában is hangot adott markánsan:

 „Többször megírtam azt is, és nem győzöm ismételni: kétlem, hogy teljesen véletlen volt a budapesti magyar-román értelmiségi találkozó és a marosvásárhelyi események egybeesése. Nem csupán ez lehetett a cél, de akik a polgárháborús helyzetet kiprovokálták, ezzel az időzítéssel a Budapesten tárgyaló értelmiségiek megegyezését is megakadályozhatták. És valóban: a konkrét megoldásokat is listázó, már elfogadásra előkészített közös dokumentum helyett a marosvásárhelyi hírek hallatára csak a szokott általánosságokat ismételgető nyilatkozat született. Úgy tűnhetett, hogy ezúttal sem sikerült az áttörés, és az értelmiségiek talán csinálhatnak forradalmat, de a létrejövő új rendszert már nem nekik kell irányítaniuk.

Ám az erőszak ideológiája végül mégsem győzött, a román-magyar viszony normalizálása rendkívül lelassult ugyan, de éppen a marosvásárhelyi konfliktus hatására mindannyian arra a következtetésre jutottunk nagyon hamar, hogy igenis, a dialógust különféle fórumokon folytatni kell, mert ez az egyetlen járható út. A hegyi-karabahi háború majd a következő években a volt Jugoszlávia véres szétesése is arra figyelmeztette Európát, hogy minden módon szorgalmazni kell a békés együttműködést. Európa-szerte rettegett mindenki az erőszaktól, és egy etnikai konfliktus legkisebb előjelére is összerezzentek a különböző jelentéstevők, diplomaták.”

Ahogy a királyi Románia által megakadályozott 1935-ös biharfüredi magyar-román dialóguskísérlet méltánytalanul kihullott az emlékezetből, sajnos hasonlóképpen mára szintén jobbára feledésbe merült a Josef von Ferenczynek köszönhető 30 évvel ezelőtti újabb budapesti nekifutás is. A még élő egykori résztvevők emlékezetében él még ugyan, de a két ország közvéleménye számára – tisztelet a kivételeknek – aligha mond sokat. Pedig jelentősége elvitathatatlan, hiszen az akkori zavarkeltők számára, akik az 1990-es márciusi gyászos forgatókönyvet megírták majd annak kivitelezésben élenjártak, a budapesti találkozó szétverése csak pirruszi győzelem volt. Hogy miért látja így a cikkszerző – s nézőpontjával messzemenően egyetértünk –, az kiderül a Markó esszé következő passzusából:

„Ezek szerint március 19-én és 20-án a budapesti értelmiségi konferencia ugyan látszólag kudarcot vallott, de hosszú távon mégis igazuk lett volna azoknak, aki a párbeszédet szorgalmazták? Pontosan attól a felismeréstől vezérelve, hogy demokrácia nélkül nincsenek kisebbségi jogok, vagy hogyha mégis vannak alkotmány és törvény szerint, a gyakorlatban úgysem érnek semmit, belevetettük magunkat a parlamenti politizálásba. Ma úgy fogalmaznánk, hogy: elindítottunk egy projektet, amely valamiféle kölcsönösségről szólt. Vagyis arról, hogy a románokkal közösen dolgozunk az egész ország demokratizálásán és egyúttal a kisebbségi kérdés rendezésén. Az akkori geopolitikai helyzetben – érzékelve körös-körül a tűzveszélyt – annyira magától értetődő volt ez, hogy egyidejűleg hasonló konklúzióra jutottak például a felvidéki, a délvidéki magyar szervezetek is. Azt kell mondanom, hogy hamarosan már közös kárpát-medencei projektként működött ez az elképzelés, a kisebbségben élő magyarok is ebben látták a megoldást, és a többségben is erre volt fogadókészség.”

Amikor az 1996-os november 3-i romániai parlamenti választásokon az RMDSZ az ország negyedik politikai erejeként került ki a választási küzdelmekből, az érdekvédelmi szövetség a partvonalra szorult huhogók minden ellenkezése ellenére szintet lépett és tagja lett a Victor Ciorbea vezette kormánykoalíciónak. Ebben a megszólalásában az úttörő jellegű első kormányzati szerepvállalásnak Markó csupán egyetlen vonatkozását emeli ki, melyben értelemszerűen mindennek alfája és omegája. Ez pedig a párbeszéd. Itt kerül kifejtésre az, hogy mit tudott nyújtani a Szövetség ezzel az előzménytelen lépéssel a Kárpát-medencében hasonló élethelyzetet megélni kényszerülő nemzettársaknak. Markó nem titkolja jóleső örömét sem, hiszen ez az RMDSZ projekt is követhető mintául szolgálhatott a felvidéki és délvidéki magyar szervezetek számára.

„Emlékszem, miután 1996 őszén a romániai parlamenti választások után vettünk egy mély lélegzetet, és a meglehetősen erős előítéleteket legyűrve kormányzati szerepet vállaltunk az addig ellenzéki Demokratikus Konvencióval együtt, szlovákiai barátaink nagy érdeklődéssel figyelték, hogy mi lesz ebből a történelmileg is előzménytelen vállalkozásból. 1997 tavaszán a Duray Miklós vezette Együttélés meghívására RMDSZ-küldöttség látogatott Pozsonyba, és ott többek közt szlovák politikusokkal is találkoztunk. Durayék az 1998-as szlovákiai választások előtt nyilván a mi tapasztalatainkra voltak kíváncsiak, mert nekik is dilemmájuk volt, ami azelőtt nekünk: lehetséges-e kormányzati együttműködés az etnikai kérdés rendezése végett (is). Nem sokkal ezután pedig Bugár Béla, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke jött el Bukarestbe egy szlovákiai ellenzéki küldöttség tagjaként, ugyanazzal a szándékkal: tájékozódni és a szlovák partnereket is tájékoztatni, miként alakul a román-magyar viszony a román politikában, illetve a román kormányban. Akkor már megszületett a döntés a három szlovákiai magyar párt egyesüléséről; 1998-ban együtt indultak a választásokon az így létrejött Magyar Koalíció Pártjának listáján, majd utána ott is elkezdődött a kormányzati szerepvállalás hosszú korszaka.”

Ez volt a múlt, de milyen a jelen s főleg mire lehet számítani az elkövetkezendőkben? Írásának végéhez közeledve szerzőnkben felmerül a kérdés: vajon, napjainkban, amikor térségünkben új geopolitikai helyzet állt elő és mivel egyre többfelé már a cél nem a korábban mintaként szolgáló és vágyott nyugati liberális demokráciák elérése, hanem ehelyett az autarchikus nemzetállamok építése történik – mindez hova vezethet?

„Kétségtelen, hogy a román, a szlovák vagy akár a szerb többség nyitottságának konjunkturális okai is voltak. Elsősorban az integrációs érdekekre gondolok, a NATO- és EU-belépésre, ami Szlovákiában és Romániában aztán meg is történt, Szerbia még sorban áll egyelőre. Viszont nemcsak az integrációs kényszer szűnt meg egyik-másik országban, hanem az etnikai feszültségektől sem tartanak már annyira, illetve a nyugati típusú liberális demokráciákhoz sem próbálnak ezek az országok olyan lelkesen igazodni, mint egykor. Mintha továbbra is működne az analógia: ha nem kell már a demokrácia, nem kell az etnikai megbékélés sem. Három évtized múltán sikerült elfelejtenünk, hogy hova vezet a gyűlölködés, kifulladóban van az egykori kárpát-medencei projekt, építi ki-ki a maga autarchikus nemzetállamát.”

A Róka fogta csuka fináléjában újra hangsúlyosan előkerül a dialógusnak a kérdése, mely nemcsak többség és kisebbség között bizonyult és bizonyulhat a jövőben is egyetlen lehetséges eszköznek és módszernek a megnyugtató jövőt illetően. Ami történt a közelmúltban Szlovákiában, ahol az ottani magyar közösség legújabbkori históriájának legnagyobb kudarcát szenvedte el, mert vezetői a magyar-magyar dialógusnál is fontosabbnak tartották kicsinyes egyéni ambícióikat – jól példázta, hogy a párbeszédnek a kis magyar világokban sincs alternatívája. A Markó írás záró mondata egy felelősen gondolkodó jajkiáltása. Ő szólt, de akiknek felelőssége lenne őt meghallani, vajon meghallják-e szólását?

„A nagy kérdés az, hogy miközben kétségtelenül lankadóban van a többség lelkesedése a párbeszéd iránt, mi magunk vajon hiszünk-e még ebben? Nem ildomos kívülről beleszólni egy másik magyar közösség életébe, én sem szeretem, ha mások mondják meg, hogy mi van velünk, de mindannyiunk számára tanulságos, ami a szlovákiai magyar politikában történik. Azzal, hogy a legutóbbi választások után sem magyar, sem vegyes pártként nem lesz érdek-képviseletük az ottani magyaroknak a parlamentben, valóban elakadni látszik egy több évtizedes politikai kísérlet, és leáll, sőt, akár vissza is fordulhat egy lassú, de végső soron eredményes rendezési folyamat. Bukarestben még nem tart itt a magyar politika, de már sok aggasztó jele van annak, hogy az alig kiépített demokratikus intézményrendszer gyengülésével és az autoriter, tekintélyelvű elképzelések erősödésével az etnikai kérdés is háttérbe szorul.

A közös projektet külön projektek helyettesítik, az erdélyi magyarok – sokan immár kettős állampolgárként – Budapesttől várják a megoldást, holott az onnan jövő segítségre tényleg nagy szükség van, de a hosszú távú megoldást itthon kellene megtalálni. Annál is inkább, mert a közös projektek nélkül a külön magyar projekt is csak ideig-óráig tartható fenn. A harminc évvel ezelőtti marosvásárhelyi március arra kényszerített minket, hogy kétségbeesetten kapaszkodjunk a politikai párbeszéd eszközeibe, és ezek az eszközök végül is hatékonyak voltak, amíg nemcsak etnikai békét, hanem tartós demokráciát is próbáltak építeni körös-körül az utódállamok, illetve maga Magyarország is. Trianon centenáriumára készülve, nem ártana ebbe is belegondolni: vajon mi épül most éppen a Kárpát-medencében, ha egyáltalán épül még valami?”