„Jön még magyar megújulás a választás után?” – Tokár Géza a szlovákiai magyar érdekképviselet jövőjéről.

Megszólalt március idusán a pozsonyi Új Szóban Tokár Géza politikai elemző, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának szóvivője, és négy tételből álló friss látleletében igyekezett felvázolni a felvidéki magyar érdekképviselet jövőbeni esélyeit azt követően, hogy „a Híd kiesésével eltűnt az utolsó olyan párt is a [pozsonyi] törvényhozásból, amelyik hangsúlyosan a magyar szavazók megszólítására és a déli régiókra alapozta a stratégiáját.” Rámutatva arra, hogy „Dél-Szlovákia érdekképviselete még soha sem volt ennyire gyenge”, azt igyekezett feltérképezni: melyek a február 29-i parlamenti választás tanulságai, és vajon mire számíthatnak az azon való katasztrofális magyar szereplés után az ott élő honfitársaink? Úgy látja: „A jelenlegi politikai patthelyzetben az MKP pozícióinak változása hozhat valamiféle elmozdulást.” 

Hétfőn este, egy ismert dunaszerdahelyi étteremben találkozott egymással a Magyar Közösség Pártjának (MKP) és a Hídnak az elnöke, akik a megbeszélésükről közös sajtónyilatkozatot adtak ki. Eszmecseréjükre azt követően került sor, hogy belátták, itt az ideje kiegyezni, ha a felvidéki magyarság rendezni akarja sorait a következő választásokra. „A jövőben a két párt igyekszik minden fontosabb kérdésben együttműködni, és közös álláspontot kialakítani” – állt a közös nyilatkozatukban, melyről a szlovák állami hírügynökség is beszámolt.

A két pártelnök együttes állásfoglalása kitért arra, tisztában vannak azzal, hogy „az elmúlt években sok kölcsönös sérelem halmozódott fel, ezeket azonban ki kell beszélni, fel kell dolgozni, civilizált módon, nem pedig a sajtón keresztüli üzengetés révén.” Rögzítették továbbá: mindezt érvényesnek tartják az önkormányzatokra nézve is, mivel sok településen, az országos politikához hasonlóan állóháború alakult ki a két párt között, gyakran a legegyszerűbb kérdésekben is, megbénítva ezzel az önkormányzatok működését. „Ez így nem mehet tovább. Félre kell tennünk önös érdekeinket, és észrevennünk, hogy rohamosan fogy az időnk, és fogyunk mi magunk is. Ennek megálljt kell parancsolni, amíg nem késő: vissza kell térnünk a közös politizálás múltban már bevált alapelvéhez, kiegészítve a megszerzett tapasztalatokkal. Ehhez kívánjuk megteremteni az alapot azáltal, hogy most elássuk a csatabárdot” – zárult az MKP és a Híd elnökének közös nyilatkozata.

Még mielőtt az olvasó a megelégedettség jóleső érzésével venné tudomásul a „jobb későn, mint soha” népi bölcsesség friss érvényre jutását, azt, hogy ezek szerint a nemrég megtartott parlamenti választáson bemutatott és teljes kudarcot hozó szánalmas produkció után a szlovákiai két „klasszikus” magyar párt első emberei végre megemberelték magukat és rádöbbentek arra, hogy a rivalizálásnak kisebbségben mindig csak vesztesei vannak – tartozunk egy vallomással.

Az indító mondatban szereplő hétfői nap nem az eheti, a március 16-i volt, ahogyan az sem igaz, hogy erre, a csatabárdok elásásról szóló, a Bummban megjelent beszámolóra a mögöttünk hagyott napokban bukkantunk volna.  A komáromi népszerű portálon valóban napvilágot látott az aidézett cikk, csakhogy nem most. Ezelőtt hat évvel, 2014. április elsején tette közzé azt a viccesnek szánt, de komolyan gondolt provokatív politikai pamfletjét, melyből citáltunk fentebb.

A két párt elképzelt együttműködéséről szóló ironikus írás annak idején – mert mindenki hinni akart annak hitelességében – oly annyira népszerű lett, hogy a Dunától északra meg délre is általános volt a csalódás, amikor utólag kiderült: csupán április tréfa volt kiegyezésről szóló meggyőző tudósítás. Hogy mekkora volt az eufória eredetileg egy ilyen megnyugtató s egyben lélekemelő hír hallatán, azt jól bizonyítja, hogy nemcsak Dévénytől Ágcsernyőig sokan örvendeztek neki, de még a budapesti MTVA-nál is annyira el voltak ragadtatva tőle, hogy azt azonnal közre is adták.

Tegyük hozzá rögtön: méltánytalan dolog lenne az akkori gyorsreakciójáért, melyet azóta eltávolítottak, elmarasztalni a magyarországi média szolgáltatatót, hiszen miért is ne dőltek volna be egy olyan tartalmú híradásnak, mely egy évek óta húzódó, önsorsrontó és közösségromboló rivalizálás megszűnésének az esélyét vetítette előre, amelynek hallatán a bárhol élő magyarok csak örömet érezhetnek?

Miközben már hat évvel ezelőtt és azóta is az álhír-terjesztőkről általában kíméletlenül leszedik a keresztvizet, efféle vád, de még egy rossz szó se érte a Bumm redakcióját 2014-ben, se azóta sem, annak ellenére, hogy hadd ne szépítsük: valójában az MKP-Híd békekötésről szóló akkori híradásuk fake-news volt a javából. Minden bizonnyal azért, mert egyrészt egy kisebbségbe kényszerült nemzeti közösség meghatározó többsége ezt a jó hírt várta, ebben akart hinni. Másrészt pedig a józan fejjel gondolkodni képesek – s néhány csak zsigerből politizálni képes állítólagos „érdekvédőt” és megmondóemebert leszámítva ilyen a szlovákiai magyar átlagpolgár – miért is ne találták volna természetesnek és életszerűnek az abban foglaltak?

Eltelt azóta már hat áldatlan, testvérháborús esztendő, de vélhetően a komáromi portál szerkesztőinek tervei között aligha szerepel egy hasonló „fegyvertény”, egy ilyenforma sajtóbomba megjelentetése a közelgő április elsején. Elsősorban azért, mert ma a szlovákiai magyar politikai elit (elit?) esetleges kiegyezési kezdeményezésről szóló, bármilyen sajtóanyag közreadásával azonnal a köznevetség tárgyává válnának.

Ez a parlamenti választás előtti, kutyakomédiának beillő kudarcos egyeztetési kísérletek során történtek ismeretében ma már április elsejei ugratásnak se válna be.  Vélhetően nem is akadna egyetlen olyan olvasójuk sem, aki mostanában hitelt adna annak, hogy 2020 tavaszán azok a politikusaik, akik eddig folyton-folyvást az összefogás szükségszerűségéről szónokoltak, de annak létrejötte ellen tettek meg mindent – végre valóban képesek voltak felelősségteljesen viselkedni és túllépni saját árnyékukon. Netán mégsem lenne igaz az állításunk, esetleg mégis van kiút ebből a patthelyzetből?

Nem véletlenül ötlött fel bennünk ez a hatesztendős különös történet ezekben a napokban. A késztetést némi töprengésre és Bumm egykori, reménykeltőnek hitt „hiteles helyszíni tudósítása” felidézésre egy friss felvidéki fajsúlyos megszólalás adta, melyre heti tallózásunk során bukkantunk. A felfedezett és szerintünk megkülönböztetett figyelmet érdemlő publikáció Tokár Gézának az Új Szóban megjelentetett higgadt, tárgyilagos és egyben nemcsak felvidéki továbbgondolásra serkentő elemzése volt, melyet a pozsonyi magyar napilap „Jön még magyar megújulás a választás után?” címmel adott közre néhány nappal ezelőtt. Úgy véljük ezt a tömör, négy tételből álló fejtegetést, mely levonva a nemrég megtartott és magyar fiaskóval zárult szlovákiai parlamenti választás tanulságait, a meg nem kerülhető Hogyan tovább?”-ra kívánt összpontosítani, feltétlenül érdemes a maszol olvasónak is bemutatnunk.

„A Híd kiesésével eltűnt az utolsó olyan párt is a törvényhozásból, amelyik hangsúlyosan a magyar szavazók megszólítására és a déli régiókra alapozta a stratégiáját, Dél-Szlovákia érdekképviselete még soha nem volt ennyire gyenge. – indítja helyzetértékeléssel a friss pillanatfelvételét Tokár Géza, s következik legott a minden felvidéki honfitársunkban felmerülő jogos és kínzó kérdés: „Mire számíthatunk ezek után?”

A váratlannak sajnos nem mondható, de szlovákiai magyarságot mégis sokként érő választási bukást követően elszórtan rögtön megjelent ugyan az ottani magyar sajtóban néhány gyorsértékelés az eredményekről, de utóbb már senki se akart arra vállalkozni, hogy a lesújtó szereplés ismeretében alaposabb elemzés tárgyává tegye az okokat: vajon mi vezetett el a teljes csődhöz, miért nem jött létre az egységes magyar érdekképviseleti fellépés immár sokadjára?

Ezzel a teljes tanácstalanságot tükröző bénult csenddel szembesülve az általunk már több ízben megszólaltatott Tokár Géza publicista és politikai elemző, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának szóvivője (lásd itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt), úgy ítélte, ő viszont már akar tovább hallgatni. Úgy döntött, kísérletet tesz arra, hogy egy átfogó írás keretében felleltározza az egységes fellépés akadályait, már csak azért is „hiszen több fejlemény alapvetően befolyásolja a további történéseket: nincs ugyanis olyan párt és politikus, aki domináns pozícióban lenne az egységteremtéshez, nem tudni, milyen pozíciókat kaphat az MKP Szlovákiában, és a Híd sorsa is alapvető hatással lesz az egyezkedés folyamatára.”

A Fórum Kisebbségkutató Intézet külső munkatársaként is dolgozó Tokár bevezető sorait követően elsőként azt veszi górcső alá, hogy a választási eredmények milyen reakciókat váltottak ki a szlovákiai kis magyar világban:

„Egyértelmű csalódásként értelmezhette a fejleményeket a Híd és a Magyar Közösségi Összefogás is, jelenleg egyik pártnak sincs stabil vezetése (az Összefogás elnöksége lemondott és újjáalakult ennyi idő alatt, a Magyar Fórumban nem történt változás). Már a választás éjszakáján és az azt követő napokban többen megfogalmazták a magyar képviselet azonnali egységesítésének fontosságát, de ez inkább csak a csalódottság mellékterméke. Akkor se tűnt valószínűnek, hogy az érintettek rögtön elkezdenek egymásról tárgyalni és meg is egyeznek, mikor fél év nem volt ehhez elég, ráadásul most már tárgyalnia sincs kinek.

Meg kell várni az egyes pártok tisztújításait és a választási sokkból való kijózanodást. Gyakran elhangzó követelés, hogy az „elhasználódott politikusok” most már lépjenek hátra és adják át a teret másoknak. Elkezdődött egy számháború az MKÖ-n belül annak kapcsán, hogy ki mennyiben (nem) járult hozzá a karikák megszerzéséhez és a választók mozgósításához, továbbá megjelent az az utólagos vágyvezérelt gondolkodás, mely szerint az MKP képviselőinek Igor Matovič listáján lett volna a helye. Végül, de nem utolsósorban többen magyarázni kezdték a karikákhoz kapcsolódó támogatottságot és nem is véletlenül. Ez ugyanis a jövőbeni fejlemények egyik kulcsfontosságú tényezője.”

Számunkra máig emlékezetes maradt Tokár Gézának az a sommás értékítélete, amit pontosan egy évvel ezelőtt fogalmazott meg annak kapcsán, hogy a tavaly március 16-án megtartott szlovákiai államfőválasztás első fordulójában a magyarlakta járásokban az MKP támogatta Bárdos Gyulával szemben Bugár Béla teljesen leszerepelt. Egy újságírói kérdésre, mely azt firtatta, hogy véleménye szerint ebben a dicstelen alakításban „a szlovák politika „ikonikus" alakjának haláltusáját kell látni vagy van még a Híd elnökében potenciál?” a politikai elemzőnk lakonikus tömörséggel akkor a következőt válaszolta: „Nagyon nehéz és fájdalmas lépés a megfelelő pillanatban visszavonulni a politikából, ráadásul a Híd még mindig úgy ítélheti meg, hogy erősebb Bugárral, mint Bugár nélkül.”

Most, hogy eljött az igazság órája Tokár írásának a Vezér nélkül című alfejezetében előbb annak a Bugár Bélának személyével foglalkozik, aki korábban közössége és az egész ország egyik legnépszerűbb politikusa volt sokáig, de három évtizedes politikai pályafutását most végleg feladni kényszerült. Ráadásul úgy, hogy korábbi tekintélye szertefoszlott, amit egyértelműen jeleztek az ún. "karikázások", azaz a népszerűség fokmérőjeként értékelhető preferenciaszavaztok.

„Kevés szó esik róla, de felvidéki magyar szempontból a választás egyik legfontosabb következménye, hogy Bugár Béla végképp elveszítette a társadalmi-politikai erőpozícióját. Már az elnökválasztás is jelezte, hogy a Híd elnökének személyes népszerűsége erősen leépülőben van, de akkor a mélyen várakozáson aluli eredményt ki lehetett magyarázni a gyenge választási részvétellel. Bugár a preferenciaszavazatok alapján már csak a harmadik legnépszerűbb magyar politikus (29 ezer karika, Bárdos Gyula 39 ezer és Menyhárt József 29,7 ezer), ráadásul párton belül alig négyezer karikával maradt el tőle Érsek Árpád. Azaz márciustól már hivatalosan sem Bugár Béla a kisebbségi politika viszonyítási pontja, utódja viszont ebben a szerepben nincs.”

Miközben igaz az, hogy a Híd elnöke csak a politikából való végleges távozást választhatta, a riválisok sincsenek könnyű helyzetben. Mindabból, amiről az elkövetkezendőkben szerzőnk szikár tényeket és meg nem kérdőjelezhető érveket sorakoztat fel, átsejlik a pőre igazság, amelynek szerzőnk régóta tudója: olyan valóban formátumos és karizmatikus politikus egyéniség, mint volt Bugár Béla majd negyedszázadon keresztül, a másik térfélen nincs:   

„Bárdos és Menyhárt támogatottsága tisztességes, de nem átütő erejű, miközben további hat MKÖ-jelölt következik 15 és 10 ezer karika között. A kiegyenlített támogatottság is jelzi, hogy sok kis erőközpont jött létre, melyekben egymással nagyjából hasonló támogatottságú politikusok (és holdudvarok) vetélkednek, miközben egyiküknek sincs erőfölénye a másikkal szemben. A karikák értelmezése kulcsfontosságot kap – most kevés vagy sok Nagy József és Simon Zsolt 13 ezer szavazata? Hoztak vagy vittek támogatókat? Ki mutatott fel mérhető támogatottságot? És ami a legfontosabb, ebből következőleg kinek van legitimitása és társadalmi elfogadottsága vezető szerepben végbevinni egy részleges vagy teljes pártegyesítést? A karikák alapján gyakorlatilag senki sem kapott meghatalmazást az egyesítő szerepre (hacsak Bárdos Gyula nem ambicionálja magát erre a proaktivitást követelő feladatkörre). Az erőfölény hiányának pedig következményei vannak: ha senki sem erősebb a másiknál, az ugyan megakadályozza, hogy az egyik csoport megpróbálja bedarálni a másikat, de az egymást gyakran nagyon látványosan utáló szereplők egyben egymásra, esetleg külső szereplőkre vannak utalva, ha sikeresek szeretnének lenni.

Az MKP–Híd tárgyalások kudarca rámutatott arra, hogy a megegyezés még a küszöbön álló fenyegetés, a parlamenti képviselet elvesztésekor sem könnyű és zökkenőmentes. Nehezen képzelhető el, hogy konkrét fenyegetés hiányában, mikor a legrosszabb már bekövetkezett, a politikai elitünk villámgyorsan rendezi a sorait és összezár. Azért sem, mert továbbra sem alakult ki egyetértés abban, hogy kinek is kéne távozni a politikából vagy háttérbe húzódnia. A legrosszabb, hogy ugyanezeket a sorokat egy éve is leírhattam volna, azóta semmit sem változtak a dolgok.”

A következő, Nagy testvérek és víziók alcímet viselő tétel főszereplője az etnikai képviselet primátusát valló MKP, melynek vezetése, egyes vélemények szerint történelmi hibát követett el azzal, hogy elutasította a választások toronymagas győztesének, a most miniszterelnökké vált Igor Matovičnak tavaly őszi nagyvonalú ajánlatát a választásokon való közös indulásra. Ne hallgassuk el: Szlovákia mai miniszterelnöke két évvel korábban is már felajánlotta, hogy az általa vezetett Egyszerű Emberek és Független Személyiségek (OĽaNO) párt és az MKP együtt induljon az idei választásokon, de akkor is kikosarazták. Mi több, egy az MKP belső köreihez tartozó fiatal politikus szerint a pártvezetés Matovič javaslatát komolytalannak ítélte. Hadd idézzük Csonka Ákost: „nagy mellénnyel utasítottunk vissza, gúnyolódva, hogy jó nagy bajban lehet, ha a mi hátunkon akar felkapaszkodni.”

Mi tagadás, a tények igazolják, hogy annak idején ezt a közös indulást az MKP több regionális szervezete is szorgalmazta. Késő bánat, de ne hallgassuk el ezt sem: ha a kérésük akkor meghallgatásra talált volna legfelső szinten, akkor ma a felvidéki magyar pártnak a győztesek oldalán legalább 13-15, ha nem ennél több képviselője lehetne a pozsonyi törvényhozásban, s néhány minisztere is a most alakult szlovák kormányban.

Lássuk ezek után, hogyan látja Tokár Géza az MKP helyzetét és jövőbeni esélyeit:

„A jelenlegi politikai patthelyzetben az MKP pozícióinak változása hozhat valamiféle elmozdulást. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy a párt Szlovákiában és Magyarországon milyen pozícióba kerül. Szlovákiában az Igor Matovičcsal való közösködésben elvileg van némi tér az előrelépésre. Elképzelhető, hogy parlamenten kívülről is megnyílnak bizonyos, nagyon korlátozott kisebbségi mozgásterek, az MKP nevezheti meg a következő kisebbségi kormánybiztost, vagy valamiféle félhivatalos, konzultációs jogkörökkel bíró partneri szerepkörben találhatja magát. Nem valami nagy előrelépés, de ahhoz képest változás, hogy az MKP minden hasonló téren elveszítette a befolyását az elmúlt tíz évben és mutathatja, hogy valaki még számol a párttal.

Emellett szintén érdemes figyelemmel követni, hogy a magyarországi döntéshozói körökben a párt és annak egyes, autonóm módon viselkedő érdekcsoportjai milyen formában tartják meg, esetleg terjesztik ki befolyásukat. Ez valamennyire függ attól is, hogyan értelmezi a magyarországi politika az MKÖ választási eredményeit, ki tudja a saját sikereként eladni a pozitívumokat, és mások kudarcaként bemutatni a negatívumokat.

Ugyanakkor könnyen elképzelhető, hogy az MKP a magyarországi és szlovákiai helyzet rendezése ellenére is válságba kerül. Ahhoz, hogy a párt előrelépjen, kell, hogy valakinek legyen egy egészséges víziója arról, mit is szeretne tenni. Sokadszorra se sikerült a parlamentbe kerülés, és megkérdőjeleződött az önálló etnikai politizálás szükségessége – világos válaszok kellenek arról, hogy a jövő MKP-ja milyen módon képzeli el a saját jövőjét, a pártegyesítésben vagy a más pártokkal való közösködésben játszott szerepét. Ha egyáltalán nem jön semmilyen reménykeltőnek ható ötlet a pártvezetéstől, akkor pedig a lassú elmúlás következik, hiszen az Összefogás pont azzal ér el erején felüli eredményeket, hogy minden hiányzó elemet – remény, ötletek, elképzelés, kitartó munka – tálcán kínál az MKP-nak szükség idején.”

A filmtörténeti legendává lett Richard Attenborough rendezte amerikai-angol háborús film címét, A Híd túl messze van-t kölcsönző újabb alfejezetben Tokár azzal szembesíti az olvasóját, amit mindenki, aki politikára adta a fejét szűkebb pátriájában nagyon jól tud, de évek óta mégsem akar tudomásul venni. A feladvány pedig még egy kisiskolásnak se jelent túl komoly kihívást: ott, ahol az ország összlakosságának 8 és fél százaléka magyar, a parlamenti küszöb 5 százalékos és választói hajlandóság Európában általában a legalacsonyabbnak számít, nemhogy öt magyar pártnak (mert most ennyi van), de még kettőnek se teremhet babér.

Szerzőnk, miután értékelése e részében rögzíti ezt az axiómát, az immár Bugár nélküli vegyespárt túlélési esélyeit latolgatja. Teszi ezt azért, mert úgy véli: a Most-Híd sorsának jövőbeni alakulása döntően befolyásolhatja a majdani szlovákiai magyar érdekképviselet sorsát. A dolgok jelenlegi állás szerint ugyanis miközben a Bugár által dédelgetett és jobb sorsra érdemes vegyespárt-építési modellje bukni tűnik, talán mégsem írható le teljesen.

„A választás egyik nagy tanulsága, hogy a szlovákiai magyar közösség nem bír el két, egymással a választókért szükségképpen marakodó szövetséget. Az etnikai érdekképviselet jövője szempontjából véleményem szerint a kulcskérdés az, hogy miként alakul a Híd sorsa.

A párt komoly problémákkal küszködik, Bugár Béla vissza- (vagy a háttérbe) vonul, állami támogatáshoz nem jut, mélyen alulteljesített az elvárásokhoz képest, a szlovák szavazói visszahozatalára ötlete és reménye sincs, az imázsa elhasználódott. Ilyen körülmények között az új elnökségnek kell majd határoznia a párt következő irányvonaláról és azonosítani a kitörési pontokat. Nehezen látni, hogy a sok, számukra kivétel nélkül rossz megoldás közül melyik mellett döntenek. A Híd önállóan nem életképes, egy esetleges magyar politikai egyesítésben játszott szerepéről pedig sokkal rosszabb feltételekkel tud tárgyalni most, mint egy éve – ha emlékszünk rá, az augusztusi MKP–Híd tárgyalások még azon buktak meg, hogy a párt csak 70-30 arányban volt hajlandó osztozkodni. A jelenlegi körülmények között még az 50-50 formula is irreálisnak hat.

Vannak érvek amellett is, hogy a Híd teljesen más vonalon indul el. A sok sárdobálással tarkított választási kampányban kiderült, hogy a magyarországi politikai-közéleti törésvonalak egyre inkább átjárják a szlovákiai politikát és a választók komoly részét taszítja az, ki mit gondol a budapesti történésekről. Úgyhogy még az is elképzelhető, hogy a párt egy részének vonzóbb politikai jövőt jelent a lassú agónia, esetleg a szlovákiai pártokba való betagozódás, mint a magyar egyesítési projektben való szerepvállalás. Történjen bárhogy, a Híd puszta létezése és az egyesülési folyamatból való esetleges kimaradása kódolja a további konfliktusokat – a magyar-magyar politikai verseny veszekedést szül, a veszekedés pedig csalódott, szlovák pártokra szavazó, vagy távolmaradó szavazókat hoz magával.”

A politikai elemzés értelemszerűen a konklúziók összegzésével zárulhatna. Ez is volt az eredeti szándéka szerzőnknek, de tudomásul kellett vennie: erre sajnos nem vállalkozhat. Bármely következtetést levonni akkor, amikor egy közösség érdekeinek szolgálata sok politikai szereplő számára nem több mint tetszetős és jól beváltnak hitt retorikai elem, a cselekvésre indíttatás mögött pedig inkább csak személyes ambíciók húzódnak meg, vagy éppen régi vélt vagy valóságos sérelmek miatti betartás- és bosszúkényszer, – eleve reménytelen kísérletnek bizonyulna.

Ott ahol paradox módon egyetlen bizonyosság van és az bizonytalanság, bármilyen szcenárió elképzelhető. Nem meglepő, hogy ezért Tokár se tud eszmefuttatásnak utolsó mondataiban túlságosan derülátó lenni:

„A fentiekből látszik, hogy az elsőre kézenfekvőnek tűnő recept („össze kell fogni”) rögtön sokkal bonyolultabbá válik, ha belegondolunk az egyes szereplők motivációiba és szándékaiba. Gyakorlatilag nincs olyan forgatókönyv, amely alapján mindenki nyertesnek érezhetné magát, a személyes áldozat vagy a pártok saját elhatározásból való szakadékba lökése pedig nagyon ritkán valósul meg a politikában – a kisebbségi politikai környezet sem kivétel. Nincs egy olyan személy, aki felülemelkedve a politikai árkokon a személyes hitelességére alapozva valósíthatná meg az integrációt. Aki reménykedik, az is hosszas, elhúzódó és frusztrációktól sem mentes egyezkedésre számíthat.

Tavaly áprilisban, az egyeztetési folyamat elején azt írtam, hogy a parlamentből való kipottyanás komoly kritika lenne a magyar közösség, valamint az elit politikai-taktikai érzékére nézve. Megtörtént. A kérdés a választás után az, hogy a politikusok képesek-e a megfelelő konzekvenciák levonására és a hosszú távú tervezésre.”