„Nem ilyen lovat akartunk”– Szörényi Levente az István, a király kapcsán annak egykori bemutatójáról és a rockopera utóéletéről.

Megszólalt a héten az Országút című kulturális folyóiratban a 75. születésnapját nemrég ünneplő Szörényi Levente és interjút adva Kiss Eszter Veronikának, elmondta egyebek között: nézőpont kérdése, hogy az István, a király hozzájárult-e a rendszerváltáshoz.  Harminchét esztendő távlatából úgy látja: „A bemutatóhoz vezető folyamatok sora és az előadással járó felszabadultság érzése egyfelől arra adta meg a lehetőséget, hogy a kommunisták átmentsék a hatalmat, másfelől arra, hogy a közönség elindulhasson egy szabadabb gondolkodás irányába. Ebből a szempontból valóban a rendszerváltás előfutára volt, de ne értékeljünk túl egy színpadi művet, bármilyen népszerű is lett az idők során.”

Szerinte a Boldizsár Miklós drámájára Bródy Jánossal közösen írott, mára klasszikussá lett műnek „talán az a legfontosabb politikai-történeti mondanivalója, hogy miként sok más darabot, úgy az István, a királyt sem lehetett volna bemutatni, ha nem tudták volna felhasználni azt az elvtársak a saját jól felfogott jövőjük érdekében. Ennek része volt az István, a király utótörténete is” – teszi hozzá, majd beavat bennünket az ikonikus remekmű premierjének és későbbi előadásainak néhány eddig ismeretlen titkaiba is.

2012 decemberében, a jobboldalon ikonként tisztelt, generációk egész sora számára élő szimbólumként számon tartott Szörényi Levente kemény, őszinte és meghökkentően kritikus válaszokat adott az azóta kivégzett Heti Válasz rovatvezetőjének, Stumpf Andrásnak a kérdéseire, annak kapcsán, hogy mit gondol a művész a magyar kulturális élet szerkezeti-szervezeti feltételrendszerének és irányításának az újragondolásáról, illetve a jobboldal kultúrpolitikájáról.

A Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, gitáros, énekes és szövegíró, a legendás Illés-együttes egykori frontembere az Elegem van! címmel megjelent kifakadásnak tekinthető interjújában a következőkkel magyarázta, miért gondolja, hogy az akkori kulturális irányítás tévúton jár és miért tartotta szükségesnek néhány héttel korábban egy nyílt levélben méltatni Alföldi Róbert rendező és színész érdemeit, akit amúgy maga kért fel a 2013-ban 30 esztendőssé lett István, a király rockopera megrendezésére:

„Már nagyon elegem van abból, – mondta némi indulattal – hogy az úgynevezett nemzeti, polgári oldalon nekem mindent le kell nyelnem, csak azért, mert nemzeti. Hogy egyfolytában elnézést kell kérnem, ha valami nem tetszik, különben rám sütik, hogy nem vagyok eléggé magyar, meg tolnak át a baloldalra. (...)

Elegem van tehát a Julianus barátokból, a Wass Albert-filmekből. Elegem van a fércművekből. Művészetet szeretnék látni. A kétharmad birtokában egyes jobboldali megmondóemberek, akarnokok és karrieristák úgy érzik, szabad a pálya, mindent lehet.”

Nyolc évvel ezelőtt indult rovatunk egyik első cikkében ismertettük ezt a számunkra azóta se felejthető Szörényi megszólalást. Nem véletlenül mondtuk el róla akkor: Szörényi Levente a felkiáltójellel végződő címadó tömör tőmondatával óhatatlanul Émile Zola elhíresült 1898-as kiáltványát, a J' Accuse-t idézte fel bennünk. Azt is hozzátettük, hogy az interjú akár manifesztumnak is tekinthető, hiszen abban a magyar kultúra jelenét és jövőjét féltő írástudó, a vitathatatlan értékű életművet maga mögött tudó felelős magyar értelmiségi súlyos mondataival kért számon, apellált felelősségérzetre és kívánt figyelmeztetni olyan aggódó mondatokkal, melyeket a döntéshozóknak észre nem venni és nem figyelembe venni botorság lenne.

Ebben a Stumpf Andrással folytatott dialógusában a művész megindokolta, hogy azért ennyire haragos, mert „betelt nála a pohár”. Úgy ítélte meg, nem bal- vagy jobboldali kérdés mindaz, ami most a kultúrában történik, és ami szerinte „a káosz felé tart.” Cseppet se köntörfalazva egyértelműen kimondta: „Amit én látok, az nem más, mint hogy a jobboldalon belüli érdekközösségek harcolnak egymással, szinte maffiaszerűen. A második Orbán-kormányban ugyanis nincs olyan formátumú kulturális vezető, aki meg tudná ezt akadályozni, irányt tudna szabni.”

Arra a kérdésre pedig, hogy nem örült-e L. Simon László kulturális államtitkári akkori kinevezésének, Szörényi azt válaszolta: „Dehogynem. Csak éppen kinyírják. Nem baloldalról. Jobbról. Miközben mindenki garázdálkodik a kultúra területén, ahogy tud. Erről beszélek: nincs valós erő senkinek a kezében. Eddig azt mondtuk, hogy van egy bolsevik réteg, amely nem bírja elviselni, ha nem ő mondja meg a tutit a kultúrában. Ez igaz is volt, ám ahelyett, hogy ez megszűnt volna, és a minőség lenne az irányadó, lassan úgy néz ki, hogy már nem egy, hanem két bolsevik réteg feszül egymásnak”

Nem sikerült őt jégre vinni, akkor sem, amikor rákérdeztek: mindezek tükrében vajon elege lett-e a Fideszből is? Szörényi azt válaszolta, erről szó sincs. Közölte: számára rendkívül fontos, amit Orbán Viktor véghezvisz és nem is várja el a miniszterelnöktől, hogy belelásson a kultúra bugyraiba, ügyes-bajos dolgaiba. „Sokkal fontosabb dolga van – fogalmazott, majd hozzátette: – Nem teszek úgy, mintha értenék a gazdasághoz, a leigázottságot viszont nehezen viselem akkor is, ha kardok, akkor is, ha tankok, netán bankok segítségével valósul meg. Az, hogy ne parancsolgassanak nekünk, hogy méltányosan járjanak el velünk szemben, számomra is fontos cél.”

rbán politikai szabadságharcát tehát Szörényi „érdeklődéssel vegyes tisztelettel” figyeli – derült ki az általa akkor elmondottakból, mindazt viszont, ami a kultúra területén történik, szerinte nagyon át kellene gondolni, mert ami és ahogyan történik, az tarthatatlan.

Hogy mennyiben bizonyult nyolc esztendővel ezelőtt prófétának Szörényi Levente, vagy netán tévedett volna – azt nem a mi dolgunk eldönteni, ezt az olvasóra bízzuk. Akárcsak azt is, hogy leszűrhesse: vajon megtörtént-e a kultúra területén az elmúlt években az a kívánt irányváltás a jobbítás szándékával, amit a zenész akkor oly hévvel szorgalmazott?

Mi legfeljebb néhány adalékkal szolgálhatunk annak érdekében, hogy helyes judíciumra jusson arról, hogy merre is igazság ez ügyben és vajon látnokot tisztelhetünk-e Szörényi Leventében. Mindenekelőtt mondjuk el például, hogy L. Simon László József Attila-díjas magyar író, költő, szerkesztő államtitkársága hajszálpontosan úgy, ahogy Szörényi Levente megjósolta, felettébb kérészéletűnek bizonyult. A rendteremtő szándékú és víziókkal is rendelkező, formátumos kultúrpolitikás mindössze alig több mint nyolc hónapig, pontosabban, 2012. június 18-tól 2013. február 27-ig lehetett a kultúráért felelős kormánytati tényező.

Szintén csak a tisztánlátás kedvéért javasoljuk a tisztelt olvasó számára napjaink médiasztárolt „igazságosztó” műítészének az ide kattintva elérhető Kinek a kulturális diktatúrája? című „épületes” cikksorozata alapos studírozását, vagy az ugyancsak neki „köszönhető”, Romsics Ignácot és történész-munkatársait ócsároló minapi lejárató eszmefuttatást, melynek agyaglábakon álló „hiteles argumentumait” Stumpf András az ide klikkelve olvasható cikkében szedte ízekre. És nem mellesleg, vele ellentétben nem szorgalmazzuk a Romsics-tanítványok könyveinek zúzdákba való hordását. Az efféle javaslatokra már volt példa históriánkban, de a korábbi, ez ügyben nem tétlenkedőkre, legyenek ők akár Kolosváry-Borcsa Mihályok vagy akár Révay Józsefek, egyáltalán nem vagyunk büszkék, sőt szégyelljük őket.

Proponálhatjuk továbbá az esetleg most dilemmázóknak akár a körünkből nemrég sajnos végleg eltávozott barátunk, Oplatka András történész professzor és akadémikus, a Neue Zürcher Zeitung korábbi budapesti tudósítójának határozott kiállásának tanulmányozását is a Petőfi Irodalmi Múzeum éléről oly méltánytalanul eltávolított volt főigazgatója mellett. Hogyan is szólt az ő Polgárok védelmében című és Hozzászólás a Pröhle-ügyhöz alcímet viselő, józan észre történő apellálása két évvel ezelőtt: „Rossz, nagyon rossz jel és a társadalomra káros lenne, ha Prőhle és a hasonló szellemiségű polgárok végképp kiszorulnának a közéletből.”

Nem folytatva a példázatokat arról, mivel is jár az, ha – mint fogalmazott Szörényi Levente egykor – a megmondóemberek, az akarnokok és a karrieristák megérzik, hogy szabad a pálya és nekik mindent lehet – nézzük most inkább, korántsem függetlenül az eddig elmondottaktól, az Országút jobbközép-konzervatív kulturális folyóirat legfrissebb számában a Szörényi Leventével 75. születésnapja alkalmából készült és megjelent interjút, mely nem véletlenül kapta a beszédes Nem ilyen lovat akartunk címet. Ebben a dialógusban, ahol az előadóművész beszélgetőpartnere Kiss Eszter Veronika volt, az István, a király rockopera 1983-as bemutatója körül zajló háttéresemények és a darab utóélete kerül terítékre oly módon, hogy annak olvasása közben nem tudjuk elhessegetni a nyugtalanító érzésünket: Magyarhonban, a kultúra világában sajnos nincs új a nap alatt.

Emlékezzünk még e publikáció bemutatása előtt arra, mit is mondott Szörényi Levente nyolc évvel ezelőtt arról, hogy mivel a kulturális irányítás terén senkinek sincs valós erő a kezében, egy bolsevik réteg nem tudja elviselni, ha nem a minőség, hanem csak és kizárólag az ő szava lehet a döntő. Ahelyett pedig, hogy ezt a nemkívánt állapotot sikerült volna meghaladni, maradt a helyben topogás, az energiákat bénító belső csatározás, a nemtelen versengés a divatba jött kirekesztés kezdeményezésekben. Ennek ismeretében jelentette ki azt, amit már ismerünk, de mégis most, a nyomaték kedvéért nem árt megismételnünk: „lassan úgy néz ki, hogy már nem egy, hanem két bolsevik réteg feszül egymásnak.”

A születésnapi interjú felvezetője sokak számára minden bizonnyal felér egy mítoszrombolással. Viszont mivel az egykori események kulcsszereplőjének, a leghitelesebb szemtanúnak a meglátását tükrözi, el kell fogadnunk a tényt: hiába volt egy egész nemzet számára katartikus élmény az a bemutató, amire 1983. augusztus 18-án, Budapesten a városligeti szánkózódombon sorra került, és aminek köszönhetően ez a hely megkapta a Királydomb nevet, – a magyarországi rendszerváltásban játszott szerepe ennek az előadásnak csak viszonylagos. Mert a háttérben a szálakat jobbára a Kádár-rezsim főkorifeusai húzogatták miközben tudatosan készültek a jövőre, saját átmentésükre.

„Sokan tekintik úgy az István, a király 1983-as királydombi ősbemutatóját, mint a rendszerváltás előfutárát. Bizonyos szempontból kétségkívül jól modellezte és összegezte a spontán nemzeti ünneppé alakult előadás azokat a társadalmi folyamatokat, amelyek a 89-es eseményekhez vezettek, beleértve a rendszer tudatos, felsőbb döntés alapján elindult lazítását. Ugyanakkor közel négy évtized távlatából már világosan látszik, hogy a legendás bemutató inkább csak egy látványos állomása volt egy felülről vezényelt hatalomátmentő folyamatnak, mint katalizátora a valódi szabadsághoz vezető változásnak, annak ellenére, hogy a darab hatása számos máig tartó pozitív folyamatot indított el, például a táncházmozgalom szélesebb körben való elterjedését, a magyar identitás tudatosabb keresését.”

Közel négy évtized távlatából úgy tűnik az interjúkészítő számára, hogy a minden idők legnépszerűbb rockoperájának bemutatója előtt látszólag párhuzamosan és egymástól függetlenül olyan társadalmi és kulturális folyamtok zajlottak Pannóniában (táncházmozgalom, az Illés-örökség, a magyar identitás újraéledése, a formálódó ellenzék), melyeknek egyfajta betetőzését jelentette az István, a király. Hogy vajon ennek köszönhette-e valóban példátlan sikerét a produkció Szörényi Levente a következőképpen vélekedik:

„Senki sem számított arra, az utómunkák vége felé a stúdióban én sem, hogy ekkora siker lesz. Ez a siker szó ebben a szakmában nagyon fontos momentum, egy zeneszerző, egy zenész arra törekszik, hogy olyan produkciót állítson össze, amelynél a siker garantált.”

Arról hogy hozzájárult-e vajon a darab a magyarországi rendszerváltáshoz, illetve a hatalom átmentéséhez, előadóművészünknek van határozott a véleménye. Ennek kifejtése során nemcsak, hogy helyén kezeli a színpadi mű befolyását, illetve jelentőségét, hanem arra is rámutat: az akkori kommunista uralkodópárt, az MSZMP „bábáskodása” nélkül esélye se lett volna az István, a király premierjének, majd az azt követő diadalútjának. 

„A magam részéről volt elég más dolgom, mint hogy az események politikai hátterében elmerüljek akkoriban, de azért csak nem jártam csukott szemmel. Harminchét év távlatából visszatekintve, az akkori benyomásaimat összegezve, az azóta történtek fényében már teljesen egyértelmű, hogy mindez azért történhetett meg, mert az elvtársak így döntöttek. Pontosan látták ők is a külső-belső folyamatokat, érzékelték a változást, és elhatározták, valahogy átmentik a hatalmukat.

Ezt persze mi akkor még nem láttuk, sőt nem is hittük volna el, hogy ez állt a 80-as évek végének történései mögött. Ebből következik, hogy nézőpont kérdése, az István, a király hozzájárult-e a rendszerváltáshoz. A bemutatóhoz vezető folyamatok sora és az előadással járó felszabadultság érzése egyfelől arra adta meg a lehetőséget, hogy a kommunisták átmentsék a hatalmat, másfelől arra, hogy a közönség elindulhasson egy szabadabb gondolkodás irányába. Ebből a szempontból valóban a rendszerváltás előfutára volt, de ne értékeljünk túl egy színpadi művet, bármilyen népszerű is lett az idők során. Nem maga a darab és nem az abban elmondottak idézték elő ezt a történelmi helyzetet, hanem az elvtársak tették lehetővé, hogy ezt bemutassuk.”

Az „elvtársak” meghatározó szerepe Boldizsár Miklósnak az Ezredforduló című drámája alapján készült István, a király-előadás keletkezés-történetében, a bemutatójában majd sikert-sikerre halmozó utóéletében, a beszélgetés folytatásában többször is előkerül, a legkülönfélébb kontextusokban. A dialógus alábbi három kérdéséből és az azokra adott válaszokból megtudhatjuk, hogy a Kádár-rendszer fontos kommunista elvtársai mellett meghatározó szerepet játszott a rockopera bemutathatóságának elérésében a rendező Koltay Gábor. Ő volt az, aki mindig is jó érzékkel és kellő időben találta fel magát, s később azt is felmérte bölcsen, mikor kell elvtársból úrrá átlényegülnie.

Nem véletlenül jegyezte meg róla az Itt élned, halnod kell című zenés történelmi játék 2016-os bemutatója kapcsán egy kritikusa: „Rendszerek jöhetnek-mehetnek, Koltay Gábor marad, és tesz róla, hogy „pallérozza a történelemszemléletünket.” (A „nemzetegyesítő rockoperák” ismert rendezője szintén Itt élned, halnod kell címmel már 1985-ben elkészítette a hasonló koncepcióra épülő rockmusicalt, amely Koltay akkori tévés nyilatkozata szerint „a honfoglalástól a felszabadulásig” követte végig a magyar történelmet.)

„Mennyire lehettek tisztában azzal, hogy milyen lesz a darab fogadtatása?

Nem újság, hogy Koltay Gábor volt a közvetítő Maróthy elvtárs felé (Maróthy László, az MSZMP Budapesti Bizottságának akkori első titkára, későbbi miniszter – a szerk.), és Maróthy elvtárs bekérte előre a teljes szövegkönyvet. Így a pártbizottságban pontosan tudták, mit és hogyan kell megetetni az idősebb, rugalmatlanabb elvtársakkal ahhoz, hogy az előadás zöld utat kapjon.

Kádár János = István király; Nagy Imre = Koppány?

Sokkal később, egy-másfél évvel a királydombi bemutató után egy emigrációban működő sajtóorgánumból értesültem arról, hogy ez volt a kulcsa az előadásnak, vagyis az elvtársak ebben a párhuzamban gondolkoztak. Ha én így gondolkoztam volna, akkor erről a darabról most nem beszélhetnénk.

Később más belemagyarázások is születtek…

„Igen, de ez a megjelent Kádár–Nagy Imre párhuzam volt annak a bizonyítéka, hogy ők a színfalak mögött így győzték meg egymást arról, hogy erre a darabra szükség van. Ez az eset arra is pontosan rámutat, hogy miért is engedélyezték ezt a bemutatót. Koltay Gábor jó elvtárs volt akkoriban, aztán átugrott a mellette lévő vonat ütközőjére, ami már az MDF irányába vitte a szerelvényt.”

Közkeletű vélekedés szerint a kádári pártállam lebontásában és a rendszerváltozás előkészítésében olyan fontos mozzanatok, mint a táncházmozgalom, a néptáncos koreográfia, az István, a király, az Illés-együttes ellenzékisége és leginkább a magyar történelem felé fordulás mind-mind jó ugródeszkát jelentett. Ezt a képet mostani megszólalásában Szörényi Levente árnyalja, nem is akárhogyan:

 „A táncházmozgalmat is a kezükben tartották. Tudom, mert ott voltam. Elég, ha azt mondom: Vitányi Iván. Az aczéli „3T” kultúrpolitikája után úgy lehetett továbblépni, hogy az ellenőrzés nem szűnt meg, csak másképp folyt. Mindenről tudtak, mindenben ott voltak, de az emberek mégis azt érezték, hogy kitört a nagy szabadság, és nem is vették észre a nyakukon a pórázt.

A Királydombon az akkori belügyminiszter, Horváth István is megjelent, és ott volt Barabás János, népies nevén Kopasz Barabás, egykori KISZ-titkár, aki ekkor az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályának helyettes vezetője volt. A domb mögött állt egy büfésor, ott szólított meg: „Levente, kérdeznék valamit, hogy van az, hogy Koppány szimpatikusabbnak tűnik?” Azt válaszoltam: „Vikidál baromi jól énekel.” Mit is lehetett volna mondani erre a nyilvánvaló kérdésre? Ez is egyértelműen rávilágít arra, hogy ők gyakorlatilag készültek ezzel a darabbal egy euforikus átmentési szisztémára, és minden eszközt megragadtak, noha 1983-ban kicsit odébb van még, amikor Kádár lemond.”

Ezt követően Szörényi Levente arról szól, hogy tudatos terv része volt a maguk átmentésére készülőktől az 1983-as bemutató engedélyezése, ahogyan a darab utótörténete is e pártközponti koncepció jegyében zajlott. A dolgok alakulásának felelevenítésében újra előkerül, immár hangsúlyosan is az elvtársból úrrá „nemesedett” Koltay Gábor rendező neve és későbbi, Szörényi szerint áldatlan szerepvállalása. Mi tagadás Koltay utóbb megtapasztalt rendezői felfogását a zeneművészünk – s most hadd fogalmazzunk udvariasan – immár nagyon nem tudta szívlelni és ma sem képes erre.

„Talán az a legfontosabb politikai-történeti mondanivalója, hogy miként sok más darabot, úgy az István, a királyt sem lehetett volna bemutatni, ha nem tudták volna felhasználni azt az elvtársak a saját jól felfogott jövőjük érdekében. Ennek része volt az István, a király utótörténete is.

Egy évvel később Koltay Gábor, meglovagolva a királydombi sikert, elintézte, hogy a szegedi Dóm téren is bemutathassuk a darabot. Ott magasművészet volt addig, hogy is kerülhettünk mi oda? Ott voltunk, és kész! Ennek is megvolt a maga háttértörténete. Nem volt ugyan bukás, de az én véleményem, aminek akkor hangot is adtam, hogy az – különösen egy évvel a királydombi euforikus előadás után – maga volt a szégyen.

Mondtam is Koltaynak, hogy nagyon szeretném, ha ezt a sorozatot befejeznénk, és úgy gondolom, hogy a darab többet érdemel annál, mint hogy mindössze politikai kuriózum legyen. Hogy mennyire igazam volt ebben, azt bizonyítja, hogy Koltay két évvel később a szegedi Dóm előtt bemutatta a János, a vitéz című művet. Így, vesszővel, miként az István esetében. Nem adta fel, ahogy a mai napig sem, csak most már a jobboldalon áll. Akkor úgy gondolta, hogy elindult a bicikli, és megsértődött, hogy mi erről leszálltunk. Sokan kérdezték az elmúlt időkben, hogy akkor mi most összevesztünk, és haragban vagyunk? Ez ennél sokkal összetettebb kérdés. Hozok egy példát, ami még inkább rávilágít a helyzetre. Tíz évvel később, 1993-ban Koltay rendezésében bemutatták a rég tervezett művet a Margit-szigeti Szabadtéri Színpadon. Az Atilla – Isten kardja előadás tizenöt telt házas estén futott, amelynek szövegét Bródy kilépése miatt Lezsák Sándor írta. A bemutatón díszvendég volt a miniszterelnök, Antall József. A gigantikus előadásról a szigorú tollú Molnár Gál Péter írt lelkendező kritikát. Ennek ellenére a művet Gábor nem vállalta, azaz az ő öntömjénező zászlórúdjára nem sikerült fölhúzni Atilla király turulos lobogóját, ott azóta is egyedül Szent István monogramos zászlaja leng.

Az István, a király sikeréből nem kellett volna következnie Antall József temetésének, az esztergomi koronaúsztatásnak, és még sok mindennek. A szerepeket nem szabad összekeverni. Bródy, én és az alkotótársaim művészek vagyunk, ha szabad ezt így kijelenteni. Bár filmrendezőként avanzsált, ettől ő még producer, nem akármilyen teljesítménnyel a háta mögött, de híján a művészi látásmód elengedhetetlen követelményének.”

Az interjú folytatásában Szörényi arról a mindig dédelgetett tervének beteljesedéséről vall, amiről eleddig nem sokan tudhattak. Arra vágyott, hogy az István, a király ne csak szabadtéri szuperprodukcióként vonuljon be az annalesekbe, hanem kapjon helyet, úgymond „saját jogon is”, mint hagyományos színházi előadás. A zeneszerző nem tartozik a szelektív memóriájú kortársaink közé, mint oly sokan az MSZMP meg a KISZ tagkönyvet feledni vagy éppen letagadni kívánó „új idők új dalosai” közül. Ezért, hisz igazmondó, megosztja velünk azt az élményét, mely szerint a reményei megvalósulását annak az Aczél Györgynek köszönheti, akit ma csak velejéig romlott kártékony figuraként illendő felemlegetni a jobboldalon. Mi több – s ezzel egyesek szemében vélhetően megbocsáthatatlan bűnt is elkövet – képes a kádári kultúrpolitika meghatározó személyiségét horribile dictu „intelligens kultúrembernek” nevezni. Egykori találkozójuk felidézése révén azt is megtudjuk: egy potentát elvtárs például tudott talpig úriember lenni, míg korunk potentátjaira ez a magatartás nem feltétlenül jellemző:

„Boldizsár Miklóssal leültünk, mondtam neki, hogy klasszikus színházi körülmények közé szeretném terelni a darabot, beleértve a rendezőt is. Kértünk időpontot Aczél Györgytől. Egy héten belül fogadott minket, nem mondta le, nem várakoztatott, mint később például egy magától elszállt fideszes potentátor. Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy Aczél egy intelligens kultúrember volt, természetesen a politika vonzásában. Amikor megtudtuk, hogy Aczél fogad bennünket, Boldizsár szólt, hogy Bródyt ne vigyük. Pontosan tudta, hogy Bródy vörös posztó lenne a szemében. Biztos forrásból tudtuk, hogy a piros szőnyegén, Bródy szövegei miatt, szó szerint ugrált a bakelitlemezeinken. Ezen a beszélgetésen hangzott el Aczél elvtárs szájából, hogy „tudják, hogy én nem igazán kedveltem magukat, de amit az István, a királyban maguk alkottak, az a magyar kultúra része, a Nemzeti Színházban a helye”. Én majdnem becsúsztam a szék alá.

Innentől kezdődik az István, a király színházi rendező által megálmodott karrierje. Ez nagyon fontos mérföldkő volt számomra, mert kíváncsi voltam, hogy a darab tényleg csak egy össznépi happeningként, a nagy eufória hatására áll meg, vagy tényleg vannak belső értékei. Az elmúlt évtizedek az utóbbit igazolták, hiszen valamennyi szereposztásban, akárhány rendező nyúlt hozzá, a darabbal lehetett dolgozni, mint színpadi művel.”

A terjedelmi okok arra késztenek bennünket, hogy eltekintsünk a teljes interjú bemutatásától. Arról nem szólunk itt bővebben, hogy például miként élte meg Szörényi azt, hogy miközben a saját családjáról szeretett volna egyet’ s mást megtudni, belebotlott mások becstelen múltjába. Így ő derítette ki akaratlanul Vikidál Gyuláról és Fogarasi Jánosról, a Metro zenekar billentyűséről, hogy besúgók voltak. Ezt a jellemtelenséget már csak azért se képes megérteni főleg a Koppány vezért alakító Vikidálról, mert ő „olyan mértékben azonosult a Koppány-szereppel, hogy nehéz feldolgozni a szerep és a múltja között feszülő ellentétet.”

Hasonlóképpen kénytelenek vagyunk lemondani a születésnapi beszélgetésnek azokról a mozzanatairól, ahol az István, a király különböző kőszínházi előadásainak rendezői felfogása kerül terítéke, ahol például a Nemeskürty István tanácsára a rockoperába beemelt Himnusz kapcsán még ’90 előtt egyaránt megtapasztalhatta a gerincességet, de az elvtelenséget is.

Amit viszont kihagyhatatlannak éreztünk, az a Kiss Eszter Veronika-Szörényi Levente dialógus két záró kérdése és az azokra adott válaszok. Ezekben két olyan vonatkozás kerül terítékre, melyben tagadhatatlanul a szűkebb pátriánké a főszerep. Mert Erdély nélkül soha se lett volna táncházmozgalom és az se vitatható, hogy mifelénk az István, a királynak nagyobb kultusza volt és van, mint a Duna-Tisza közében.

„(…) Már említettük a táncházmozgalmat. Bizonyos szempontból hatalmas lökést adott neki az István, a király, rétegkultúrából eljutott a szélesebb közönséghez.

Ez Novák Tata koreográfus érdeme, persze a zenéből is következik, és nem előzmények nélküli. Az a robbanásközeli állapot, amit a régi Pesti Színház kicsi színpadán a Kőműves Kelemen előadásában a kőművesek a gyimesi csángó kettős jártatójával elértek, a főpróbája volt a Királydombnak. Ott persze kitárult a kapu az egész ország, sőt a Kárpát-medence magyarsága felé. Már utaltam arra, hogy a póráz lazítása nem arról szólt, hogy nem féltek a hatástól. Pontosan tudták, hogy egy Illés zenekar után milyen következménye lehet annak, ha szabadjára engedik ezt a művet, és mindent, ami ezzel jár. Tisztában voltak az ifjúságban gerjedő indulatokkal, és nemcsak a spontán szabadságvággyal, hanem a későbbi hálózattal, az SZDSZ elődjével is. Ők nem a szabadságra készültek, mint a fiatalok többsége, hanem a hatalomra, és ez óriási különbség. Hogy ez mennyire így volt, most bizonyosodik be világosan és egyértelműen, amikor az egykori hálózat örökösei kinyilvánítják, hogy az erdélyi magyarok nem kellenek. Akkor kellettek volna, hogyha szavazóként működnek, persze erről ők tehetnek, hiszen módszeresen ellenséget csináltak belőlük. A rendszerváltás kapcsán elmondhatjuk: mi nem ilyen lovat akartunk.

Erdélyben az István, a király még nagyobb kultusszal rendelkezik, összekapcsolódott a magyarságtudattal.

„Ezért is félnek tőlük! Az István király iskolába megy című online tehetségkutató kapcsán merült fel, hogy Erdélyben és különösen Székelyföldön sokkal több a Koppány szereplő, mint az István. Bennük nem alakult ki egy széles paletta a darabbal kapcsolatban, ezzel szembe kell nézni. Az „istvániságot” sok mindenbe bele lehet magyarázni, de a Koppány által képviselt fölfogást nem, ahogy a székely embert sem. Neki Koppány-világnézete van, és ettől a világnézettől rettegnek ezek az erők.”